„Csak az egység menti meg a szerbet”-Nagy-Szerbia víziója II.rész

Sorozatunk első részében már rövid bepillantást nyerhettünk a szerb nacionalizmus ébredésétől kezdve Jugoszlávia első és második megtestesüléséig a 19-20. század sorsfordító és nemritkán vérzivataros eseményeibe. Az elemzés második, egyben befejező részében itt az ideje lerántani a leplet Slobodan Milošević és hű szövetségeseinek terveiről, továbbá érdemes lehet Nagy-Szerbia megvalósulásának mai esélyeiről is pár szót ejteni.

A sorozatunk első felvonásában már említett memorandum megjelenése után nem sokkal, a kelet- és közép-európai rendszerváltásokkal egyidőben megkezdődött Jugoszlávia haláltusája is, az átalakulás azonban talán minden eddiginél fájdalmasabbnak ígérkezett.

Milošević felemelkedése

Az akkor 48 éves kommunista politikust 1989. május 8-án választották meg a szövetségi elnöki tanács fejévé, terveinek megvalósításához pedig szinte azonnal hozzá is látott. Fontos ugyanakkor tisztázni egy közkedvelt, máig sok félreértésre alapot adó hiedelmet, miszerint végső célja Jugoszlávia egyben tartása lett volna. Erről azonban szó sem volt, Milošević és a köréje csoportosuló nacionalisták szemei előtt ekkor már Nagy-Szerbia álma lebegett.

A memorandum iránymutatásainak megfelelően, a túlburjánzó bürokrácia ellen hirdetett forradalom ürügyén (a Vajdaságban csak „joghurtos forradalom” néven híresült el, a 26. évforduló alkalmából rendezett demonstrációról rövid tudósítás itt nézhet meg) felszámolták a Vajdaság, Koszovó és Montenegró autonómiáját, így az eddig a kollektív vezetést biztosító szövetségi tanácsban is immáron többségre tettek szert.

A belgrádiak 1990-től kezdve egyre nyíltabban vállalták fel expanzióra törekvő politikai orientációjukat, mivel mind Horvátországban, mind pedig Szlovéniában az addigi ellenzék győzött a választásokon. Ebben az időszakban erősödött fel igazából az addig kisebbségben lévő szerbiai pártok hangja is, egyre hangosabban követelve Nagy-Szerbiát, mivel a jelenlegi határokat nem a demográfiai tényekből kiindulva és józan megfontolásból, hanem Tito partizánjai mesterségesen és önkényesen húzták meg. A konfliktus kirobbanásánál az a bizonyos utolsó csepp végül 1991. május 15-én került a pohárba, amikor a szövetségi tanácsban a szerb delegáció szövetséges bábjainak segítségével sikeresen blokkolta a horvát Stjepan Mesić megválasztását, Jugoszlávia így technikailag is működésképtelenné vált. A bomlás stációiról és a háborúról a BBC angol nyelvű hat részes sorozatának első részét itt tekintheti meg, a többi rész a jobb oldalon futó lejátszási listában található.

A háború és a Šešelj-terv

A kezdeti erőfölény, a katonai sikerek, valamint az 1991-1992 folyamán létrejött két szerb szatellit-állam, a horvát területekbe beékelődő Krajinai Szerb Köztársaság, valamint a boszniai Szerb Köztársaság nagy bizakodással töltötte el a belgrádi vezetést, éppen ezért ekkor kezdődött el Nagy-Szerbia álmának gyakorlati formába öntése.

A munkában élen járt Vojislav Šešelj, a radikálisok vezére: az általa 1992-ben nyilvánosságra hozott tervezet alapján az egykori közös államterületnek a Virovitica-Karlovac-Karlobag vonaltól keletre eső része mind a jövőbeli szerb államot illette volna meg, így az egykori Jugoszláviában élő szerbség 98 százaléka került volna végleg Belgrád fennhatósága alá. Gyaníthatóan a csetnikekhez hasonlóan tőlük sem állt volna messze az etnikai tisztogatás gondolata, mint ahogyan ezt a Boszniában és horvát területeken elkövetett embertelen vérengzések is alátámasztják.

A szerb nacionalistáknak azonban hamarosan keserű ébredésben volt részük: a hadi helyzet változása, a NATO megjelenése és az ország végzetes kimerülése együttesen megroppantották ellenállásukat, 1995 folyamán azután a krajinai szerb államot is elsöpörte a horvátok támadása, a boszniai entitás pedig a Daytonban tető alá hozott szerződés értelmében továbbra is része maradt Bosznia-Hercegovinának. Milošević-nek ugyan egy ideig még sikerült megőriznie hatalmát, az 1999-es koszovói válság után még inkább fokozódó nyomás hatására azonban 2000 októberében megbukott.

Mai realitások

Szerbia biztonsági környezete a ’90-es évekhez képest mára gyökeresen megváltozott. Szomszédjai közül Magyarország, Horvátország, Románia, Bulgária, továbbá a már vele közvetlenül nem határos Albánia is a NATO tagja, Belgrád azonban velük ellentétben várhatóan nem csatlakozik az Észak-atlanti Szövetséghez, így egy esetleges agresszió esetén nemcsak a térségben, de nemzetközi szinten is teljesen elszigetelődne, sőt valószínűleg a jelenleg szintén szorongatott helyzetben lévő Oroszország sem tudná érdekeit hatékonyan megvédeni.

Gazdasági szempontból az ország igencsak sebezhetőnek bizonyult a 2008-as válság kirobbanásakor, az IMF és az oroszok tőkeinjekciójára szorult, ugyanakkor azóta is igen rapszodikusan teljesít: a CIA adatai szerint a 2011-es 1,6 százalékos bővülést 1,7százalékos visszaesés követte egy évvel később, míg a tavalyi év során ismét kb. 2 százalékos növekedés volt megfigyelhető. Ez a tendencia a haderő számára nyújtott támogatás mennyiségében is lemérhető az elmúlt évek folyamán: a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet mutatói alapján amíg 2005-2012 között átlagosan a GDP 2,2-2,5 százalékát fordították katonai célokra, addig ez a szám a tavalyi év folyamán először ezen tartomány alá süllyedt (2,1 százalék). Ez az összeg eddig is pusztán az alakulatok ütőképességének fenntartására volt elég, habár a Moszkvával aláírt szerződésnek köszönhetően 2016-ra teljesen megújulhat a szerb légierő.

Társadalmi és politikai szempontból nem mutatkozik akarat és vágy Nagy-Szerbiára, a társadalom döntő többsége mellett az elit is elutasítja, amit hűen tükröz az is, hogy a Hágából nemrég hazatért Šešelj pártja jelenleg egy hellyel sem rendelkezik a szerb törvényhozásban, a szkupstinában. Habár a jelenlegi államfőt és kormányfőt adó Szerb Haladó Párt egykoron a radikálisok közül vált ki, Aleksandar Vučić már egy 2008-as nyilatkozatában elítélte Nagy-Szerbia vízióját. Lényeges itt megemlékezni az etnikai viszonyok változásáról is, az országhoz a ’90-es években csatolni kívánt területeken élők ugyanis jórészt elmenekültek, vagy pedig a háború áldozataivá váltak, egyedül a boszniai Szerb Köztársaság területén él még jelentősebb tömbben szerb lakosság.

Manapság így ugyan a Republika Srpska betagozódása a szerb államba még néha felvetődik (és persze hivatalosan Koszovóról sem mondtak le), Nagy-Szerbia megvalósulásának valószínűsége azonban igen csekély, mivel egyaránt hiányoznak hozzá a geostratégiai, a gazdasági, valamint a politikai-társadalmi feltételek is.