A németek elfogadják a másságot, vagy csak tettetik?

Németországban színes a közéleti paletta, ha a nemi szerepeket nézzük, a politikusok is bátran vállalják másságukat. De mi a helyzet az átlagember háza táján? Meddig ér az ember keze Németországban, ha nő; és meddig ha férfi? Apasági szabadság és üvegplafon, interszexualitás és régi beidegződések.

Újraválasztott női kancellár, egyre gyarapodó női politikusok a koalícióban, hivatalosan elismert interszexualitás, homoszexuális politikusok, akik nyíltan vállalják másságukat, és olyanok, akik emiatt mondanak le posztjukról. Németországban a fizikából doktori címet szerzett Angela Merkel lehetett az első kancellár, aki olyan sikeres munkát végzett, hogy a tavalyi parlamenti választások után másodszor alapíthatott koalíciót a Bundestagban. Új kormányának nem csupán hogy negyven százaléka nő, de a gyermekes anyukák karrierje ível a legjobban felfelé. Ebben az országban a főváros polgármestere nyíltan vállalta szexuális hovatartozását: Klaus Wovereit személyét, a hírhedt coming out emelte a legismertebb politikusok közé. Európában itt ismerték el elsőként az interszexualitást. Eközben ugyanebben az országban Holger Apfel, a Német Nemzeti-demokrata Párt (NPD) elnöke lemondott, majd december végén kilépett hivatalából homoszexuális vádak miatt.

Mint azt a Kitekintő korábban már megírta, Németország elismerte az interszexualitás fogalmát. Ez hétköznapi értelemben annyit tesz, hogy a német szülők azóta regisztrálhatják gyermekeiket „harmadik neműként” is. Ezzel az intézkedéssel úttörőnek számítanak Európában. Egy-egy ilyen rendelkezés okot adhat arra, hogy azt feltételezzük: a német társadalom haladóbb szellemű az átlagosnál, legalábbis, ami a nemi szerepeket illeti. Ám a közelmúltban több tanulmány, illetve közvéleménykutatás is rámutatott: a német társadalom még mindig meglehetősen konzervatív a gender-kérdéseket illetően.

Ha egy középkorú német férfi bejelenti, ezentúl szeretne több időt tölteni a családjával, akkor elsőként asszociálnak az emberek arra, hogy a bejelentés mozgatórugóját egy megrekedt karrier adja. Pedig pontosan ez történt a 47 éves Jörg Asmussen, német közgazdász esetében is. Az Európai Központi Bank végrehajtó tanácsának tagja ugyanis bejelentette: Frankfurtból Berlinbe költözik, hogy aktívabb édesapaként legyen jelen gyermekei életében. Így Asmussen könnyen vált közbeszéd tárgyává. Habár Nyugat-Németország sokkal elfogadóbbnak és progresszívebbnek mutatkozik az élet más területein, a nemi szerepeket illetően igencsak konzervatív beállítottságú. Hasonló attitűd figyelhető meg Kelet-Németország területein is, sőt ebben a régióban még inkább jellemző a fiatal kori gyermekvállalás, a klasszikus családmodell megőrzése, hiszen a kommunista örökség nagy befolyással volt az emberek gondolkodásmódjára.

Az Allensbach Intézet egy tanulmánya azt állítja, hogy a német párok Európa legkonzervatívabbjai közé sorolhatók. Az apák ugyan szeretnének több időt tölteni gyerekeikkel, de ez a szülés után közvetlenül kivehető apasági szabadságokban ki is merül; egy átlagos német apuka kis valószínűséggel fog éveket otthon tölteni, miközben felesége karriert épít. Sőt, a megkérdezetteknek csak 26 százaléka vállalná, hogy más városba költözzön azért, mert a feleségének az lenne előnyös az előmenetele szempontjából, és ez a szám egyre csökken. A tanulmány szerint kevesen tudják elképzelni, hogy egy nő legyen a családfenntartó, és kényelmetlenül érzik magukat, ha a párjuk keres többet. Az üzleti szférában sem sokkal jobb a helyzet, ahol a nők száma 9,5 százaléknyi. 

Többek között ezért is szerepel a kvóták változtatása Angela Merkel kancellár tervei között, ezzel is elősegítve a nők egyenlőségi törekvéseit. Merkel tavaly év végén alakult új kormánya ebből a szempontból nézve több ponton is rendkívüli. A kabinet 40 százalékát ugyanis nők alkotják, a családosok, és az édesanyák gyorsan haladnak a ranglétrán: Ursula von der Leyen lett az új védelmi miniszter, Andrea Nahles a munkaügyi miniszter, Manuela Schwesig pedig a családjoggal foglalkozik majd.

Miközben a társadalom egyik részét lekötik a női-férfi karrierszerepek, családalapítás kérdései, a másik oldalon még mindig ott van a szintén gender témába vágó kérdés: a melegek ügyei. Úgy tűnik a német társadalom ebben a kérdésben is ugyanolyan megosztott marad, mint azokkal az apákkal szemben, akik több időt szeretnének családjukra szentelni. Thomas Hitzlsperger, a korábbi profi német futballista ugyanis bevallotta, hogy meleg, ezzel a bejelentésével pedig tömegeket sokkolt. Holger Apfel politikus pedig szintén homoszexualitása miatt lépett ki a Német Nemzeti-Demokrata Pártból (NDP). Pedig Hitzlsperger ügyében is úgy tűnt, hogy a felszínen mindenki támogatta, és örültek, hogy felvállalta másságát. A Die Tageszeitung, és a Die Zeit napi-, illetve hetilapok nem győzték vele összefüggésben a tisztelet és a bátorság szót elégszer hangsúlyozni, de láthatóan korai volt az öröm.

Ugyanakkor, amint mélyebbre ásunk a kérdésben, rájövünk, hogy Németország korántsem olyan liberális, mint amilyennek igyekszik magát mutatni. A hatalmas ujjongás és öröm talán nem volt több, mint önelégült képmutatás, hogy Németország jobb Oroszországnál – ahol az embereket hátrányos megkülönböztetés éri a homoszexualitásuk miatt – sőt meglehet, hogy annál a Franciaországnál is jobb, ahol tömegek demonstrálnak rendre a melegházasságok ellen (a francia társadalom közel fele támogatja, míg a másik fele ellenzi az azonos neműek egybekelését).

Miközben az ország Hitzlsperger bátorságát méltatta, a dél-német Baden-Württembergben bejelentették, hogy középiskolai tantervbe emelnék a szexuális sokszínűség témáját. Az eredeti ötlet a Szociáldemokrata Párt (SPD) nevéhez, és a Zöldekhez fűződik, célja hogy nyitott és toleráns fiatal felnőtteket neveljenek. Az egyház természetesen bírálta a kezdeményezést, sőt online petíció is született már a megállítására. A kérvényt szignálók között többségében vidékiek, konzervatív régióból származók vannak, akik nem rejtik véka alá a véleményüket, hiszen aláírásuk mellé esetenként olyan jelzős szerkezeteket is aggattak, mint például a „meleg-gyűlölő”.

A fentiek jól példázzák a német valóság kettősségét. Ez a párhuzamosság tükröződik, akár a női karrierépítés terén, a kvótákban, a társadalmi elvárások területén, mint ahogy a homoszexuális ügyeket illetően is. A látszólagos megengedés és elfogadás egy bizonyos ponton akár kontraproduktívvá is válhat, megerősítve ezzel az átlagember konzervatív gondolkodásmódját, a hétköznapi emberek régi beidegződései pedig bizonyosságot nyernek az ehhez hasonló ügyek hallatán. A nemek közti teljes egyenlőség talán sosem jön majd létre, csak a felszínen. Lehet, hogy úgy vannak ezzel a témával maguk a németek is, mint híres politikusuk Klaus Wowereit, Berlin polgármestere is, aki azt mondta: „Meleg vagyok, és ez jól van így.” Nos, nekik is jó így, a felszínen.