Egy év Afrikában: újraéled a francia neokolonializmus?

A Maliban éppen egy éve, a Közép-afrikai Köztársaságban pedig egy hónapja megindult francia beavatkozás kapcsán ismerős szólamok vertek visszhangot a médiában: Elefántcsontpart után újra előkerült a neokolonializmus vádja, sokan pedig úgy gondolják, Francois Hollande kardcsörgetéssel próbálja fellendíteni az egyébként történelmi mélypontra zuhant népszerűségét. Persze tény, hogy a francia külpolitikától a múltban nem álltak távol az efféle eszközök, ám az utóbbi évek afrikai intervenciói aligha igazolják a neokolonializmus, vagy a hírhedt Francafrique újraéledését.

A Francafrique kifejezés arra a sokszorosan elítélt gyakorlatra utal, mely évtizedeken át meghatározta Franciaország kapcsolatát volt afrikai gyarmataival. Egyoldalú katonai beavatkozások, titkos ügyletek, és véreskezű diktátorokkal kötött kétes megállapodások jellemezték ezt a korszakot, melyet ma már minden jóérzésű francia államférfi szívesen elfelejtene. Ha pedig államfőkről van szó, nem egyszerűen a felejtés, hanem a feledtetés a cél, ahogy az már Hollande elnöksége előtt is szembetűnő volt.

Sarkozy titkolt háborúja

Ennek ugyanakkor látszólag ellentmond a 2011-es francia beavatkozás Elefántcsontparton. Az intervenció célja a választási eredményeket semmibe vevő, és az országot polgárháborúba taszító Laurent Gbagbo elnök elfogása volt – a bukott államfő azóta már Hágában várja tárgyalását a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt. Gbagbo kézre kerítése kétségtelenül komoly fegyvertény lehetett a franciák számára, ám a beavatkozást jóváhagyó Nicolas Sarkozy elnök furcsa módon mindent megtett, hogy kisebbítse a csapatok érdemeit. Az első beszámolók még arról szóltak, hogy Gbagbót francia erők vették őrizetbe otthonában, Párizsból azonban már érkezett is a hivatalos cáfolat: a külügy szerint a volt elnököt saját testőrei fogták el, és adták át a franciáknak, a néhány órával későbbi nyilatkozatok szerint pedig az intervenciós csapatok még csak meg sem közelítették Gbagbo rezidenciáját.

Sarkozy azonban minden igyekezete ellenére sem tudta elkerülni azokat a vádakat, melyeket most épp Francois Hollande-nak szegez a média. Még mindig tartja magát ugyanis az elképzelés, miszerint a mindenkori francia vezetők kezében az afrikai beavatkozás olyan eszköz, mellyel könnyedén nyerhetnek szavazatokat a nagyhatalmi nosztalgiára és az ilyenkor sűrűn emlegetett gloire-ra apellálva. De vajon tényleg beleillik-e az elefántcsontparti intervenció a Francafrique ütött-kopott keretébe?

Bár nyilván nem zárható ki, hogy az akkor egyre népszerűtlenebb Sarkozy remélt némi politikai hasznot a katonai akciótól, érdemes gyorsan leszögezni, hogy az elefántcsontparti beavatkozás a Francafrique kétes hagyományaival ellentétben a legkevésbé sem volt egyoldalú. Az államfő lényegében Ban Ki-mún ENSZ-főtitkár kérésének tett eleget a segítségnyújtással, az egyébként Elefántcsontparton állomásozó francia csapatok pedig csak a polgárháború utolsó napjaiban avatkoztak be a békefenntartók és a Gbagbo távozását követelő felkelők oldalán. Az intervenció ráadásul nem pusztán humanitárius célokat szolgált: Elefántcsontpart mintegy tizenötezer francia állampolgár otthona, az ő biztonságuk garantálása pedig nemzeti, ha úgy tetszik, közvetlen biztonságpolitikai érdek. Fontos tényező továbbá, hogy Gbagbót az ENSZ Biztonsági Tanácsa is lemondásra szólította fel 1975-ös számú határozatában, így (bármi is történt a bukott államfő otthonában) Sarkozy lépése semmiképp sem tekinthető öncélúnak, sokkal inkább logikusnak, az adott helyzetben pedig egyenesen szükségszerűnek.

A váratlan mali intervenció

Az elefántcsontparti kivárás és a rendkívül óvatos nyilatkozatok tükrében ugyanakkor szinte érthetetlennek tűnik, hogyan avatkozhatott be Afrikában egy éven belül már másodszor az a Francois Hollande, akit sokkal határozatlanabb államfőnek tartanak a karakán Sarkozynél – tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul. Nos, a válasz – kissé ironikus módon – éppen e határozatlanság mentén keresendő.

Az akkor már egy éve húzódó mali konfliktus kapcsán csak 2012 decemberében született meg az első konstruktív határozat az ENSZ Biztonsági Tanácsában, miszerint egy háromezer fős afrikai kontingenst vezényeltek volna a kettészakadt államba. Az Afrikai Unióra és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségére (ECOWAS) bízott tervezés és mozgósítás lassúságát kihasználva azonban a felkelők támadásba lendültek, és január 10-én megszállták a stratégiailag fontos Konna városát – ezzel megnyílt előttük az út az ország déli része, és a főváros felé. Ebben a helyzetben pedig Hollande-nak nem maradt más választása, mint a beavatkozás. Ahogy az később bebizonyosodott, Maliban még hónapokig várhattak volna az ECOWAS-csapatok teljes mozgósítására (sőt, hiányos felszerelésük miatt az afrikai katonák érkezésük után is hetekig rostokoltak a bamakói laktanyákban), és fennállt a veszély, hogy mire a kontingens eléri tervezett létszámát, az egész ország az iszlamista lázadók kezére kerül. A január 11-én megindult francia beavatkozás ugyanakkor nem csak gátat szabott az Al-Kaidához köthető csoportok terjeszkedésének – hetek alatt sikerült felszabadítani az északi országrész nagyobb városait, a kiűzött fegyvereseket pedig a határvidék hegységeibe szorították vissza.

A sikeres intervenció ugyanakkor mit sem változtat azon a tényen, hogy a francia stratégia Mali esetében is a kivárás volt. Hollande még január elején is abban reménykedett, hogy nem kell harcoló alakulatokat vezényelnie a térségbe, amikor pedig ez mégis megtörtént, szinte azonnal megindultak a nyilatkozatok a mielőbbi kivonulást, és a háború „afrikanizálását” illetően. A beavatkozás azonban szükségszerű volt, és a nyilvánvaló politikai, nyelvi kötődés, illetve a régióban gyors mozgósítási képesség miatt a franciákra kellett, hogy háruljon.

Közép-afrikai déjà vu

Lényegében ez a forgatókönyv ismétlődött meg a Közép-afrikai Köztársaság esetében, azzal a különbséggel, hogy Hollande vonakodása méginkább nyilvánvaló volt. Az első segélykiáltás még 2012 decemberében érkezett az azóta megbuktatott Francois Bozizé államfőtől, ám Hollande elutasította a kérést, mondván a Banguiban állomásoztatott mintegy háromszáz francia katona csupán a saját állampolgáraikat hivatott megvédeni. A számos felkelő csoportot tömörítő Séléka márciusi hatalomátvétele ha lehet, csak súlyosbította a világ egyik legszegényebb országának helyzetét, a szűnni nem akaró erőszak és az államszervezet fokozatos felbomlása pedig már ekkor előrevetítette a humanitárius katasztrófát. A köztársaság miniszterelnöke, Nicolas Tiangaye ezek után több ízben is megismételte Bozizé kérését, ám a francia válasz egészen november végéig elutasító volt. Hollande merev álláspontja ugyanakkor sokak számára érthetetlennek tűnt, hiszen Franciaország 2013 nyarán már megkezdte a csapatkivonásokat Maliból (ahol addigra sikeresen lebonyolítottak egy elnökválasztást is), ráadásul a Közép-afrikai Köztársaságban (a már említett háromszáz fő mellett) évek óta jelen volt egy közel négyezer fős békefenntartó kontingens, vagyis a franciák nem lettek volna annyira magukra utalva, mint a mali intervenció első heteiben.

A beavatkozásról végül ismét az utolsó pillanatban született döntés, amikor felreppentek a hírek, hogy a közép-afrikai konfliktus vallásos színezetet öltött, és százak vesztették életüket a muszlim felkelők, és az ellenük szerveződő keresztény milíciák összecsapásaiban. 2013 őszére ráadásul már teljesen kicsúszott az irányítás a minap lemondott ideiglenes államfő, Michel Djotodia kezéből, aki hiába oszlatta fel hivatalosan az őt hatalomra juttató Séléka koalíciót, a fegyveres bandák ámokfutásának egyszerűen nem tudott gátat szabni. A Közép-afrikai Köztársaság tehát novemberre veszélyesen közel került a bukott állam-státuszhoz, és hatékony központi kormányzat híján már nemcsak a humanitárius katasztrófa, de a polgárháború veszélye is fennállt. Hollande pedig – miután közel egy éven át hiába kérlelték – kénytelen volt ismét magára vállalni a béketeremtő egyre hálátlanabb szerepét, és jóváhagyta az akkor már négyszáz fős francia kontingens létszámának megnégyszerezését.

Népszerűség vagy felelősség?

Egyes elemzők és rövidlátó hírszerkesztők azonban még mindig a népszerűségi index feltornászását látják a francia beavatkozások mögött, holott az intervenciók sem Sarkozy, sem Hollande támogatottságát nem tudták érdemben növelni. Hiába volt például kifejezetten eredményes a mali Szervál-hadművelet első szakasza, és hiába sikerült visszaállítani az országot egy demokratikus pályára, Hollande támogatottsága novemberben soha nem látott mélypontra, húsz százalék alá zuhant, ami negatív rekord az ötödik köztársaság történetében. Bár ez az érték néhány százalékponttal növekedett decemberben, a francia elnök januárban ismét alulmúlhatja önmagát, hiszen 2013 végére sem sikerült teljesítenie egyik legfontosabb választási ígéretét, a munkanélküliség csökkentését, illetve a napokban komoly botrány kerekedett állítólagos nőügyeiből is. Kézenfekvő tehát a következtetés, hogy a francia elnökök megítélését sokkal inkább meghatározza a belpolitikai és gazdasági helyzet (de még magánéletük is), mint a volt afrikai gyarmatokkal folytatott kapcsolat, és az esetleges beavatkozások.

Nyilvánvaló továbbá, hogy Sarkozy és Hollande csak a legvégső esetben, ultima ratio jelleggel élt a régióban a katonai intervenció eszközével, ahogy azt a fenti három állam esetben is láthattuk. A Francafrique árnyékában mindketten ódzkodtak a beavatkozástól, ám lépésük az adott helyzetben szükségszerű volt. A már felsorolt okok mellett ugyanis mindhárom konfliktus magában hordozta az érintett államok felbomlásának, illetve a térség destabilizációjának veszélyét, ami hosszabb távon Európa számára is komoly biztonságpolitikai kockázatot jelentett volna. Mali példája remekül szemlélteti, hogy a bukott államok termékeny táptalajt nyújtanak a szélsőséges iszlamista és nemzetközi terrorszervezeteknek, az efféle térnyerés pedig semmiképp sem megengedhető egy globalizált világban. Ez a következtetés a 2013 áprilisában kiadott, védelmi és nemzetbiztonsági témájú francia fehér könyvben is megjelenik, melyben Afrika stabilitását európai uniós érdekként tüntetik fel.

Ám humanitárius intervenciók ide vagy oda, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ugyanebben a fehér könyvben esik szó a GDP-arányos védelmi kiadások, illetve a francia hadsereg személyi állományának további csökkentéséről. Az elmúlt egy év tükrében továbbá az is világos, hogy Hollande semmiképp sem vágyik valamiféle állandó béketeremtői szerepre, hiszen Mali és a Közép-afrikai Köztársaság kapcsán is folyamatosan hangsúlyozta, hogy mielőbb szeretné átadni a stafétát az ENSZ és az Afrikai Unió békefenntartó erőinek. Emellett egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a franciák rövid távon sem szeretnének egyoldalú beavatkozásokra vállalkozni a volt gyarmatok területén – ennek egyértelmű jele, hogy Hollande már a közép-afrikai intervenció kezdete óta sürgeti más EU-tagállamok bekapcsolódását a katonai műveletekbe. Hasonló irányú törekvés határozta meg azt a párizsi konferenciát is, melyet még december elején hívtak össze az afrikai béke és biztonság témájában. Az eseményen a kontinens szinte valamennyi állama képviseltette magát, és (hathatós francia nyomásra) ismét felmerült a pánafrikai védelmi erő kérdése. Tény, hogy e kezdeményezés sikere nagy terhet venne le a francia elnökök válláról, ám egyelőre hiába van meg az afrikai vezetőkben a közös katonai műveletekre való hajlandóság, haderejük még mindig messze elmarad az európai csapatoktól felszereltség, logisztika és mobilitás terén. Amíg pedig a kontinens államai nem képesek a szükséges gyorsasággal és hatékonysággal reagálni a közép-afrikaihoz hasonló krízisekre, a humanitárius intervenció feladata továbbra is a nemzetközi közösségre hárul majd.