Távol az itthontól: otthonteremtés bevándorló-módra

A migráció, vagyis a ki- és bevándorlás nem új keletű jelenség a történelemben (gondoljunk csak a nagy népmozgásokra vagy az afrikai országokból történő tömeges kivándorlásokra), a XX. század utolsó évtizedeitől kezdve mégis egyfajta természetellenes folyamatként definiálódik Európa számára. A legtöbb ország mindössze két előnyt lát az újonnan érkező tömegekben: a munkaerő-piaci hiányosságok betöltését, illetve az elöregedő társadalom fenntarthatóságát. Érdekes tapasztalatokat láthatunk az előbbi téren: míg egyes európai országok tüntetnek beáramló tömeg ellen éppen a munka hiánya miatt, addig más államok azokat a feladatokat végeztetik el a bevándorlókkal, amelyeket ők nem vállalnának már el a munkaerő-piacon.

Az Európai Unió tagállamainak ide vonatkozó stratégiái azonban meglehetősen különböznek a migráció okozta „helyzetek” kezelésében, ráadásul az általuk alkalmazott modellek sorra alapvető kérdéseket vetnek fel, amire sokszor hibás válasz érkezik. Gondoljunk csak az olaszországi, franciaországi példákra, zavargásokra, de akár Angela Merker kancellár pár évvel ezelőtti bejelentésére, miszerint a multikulturális társadalom megbukott. Az El País nevű spanyol lap egy cikkében egyenesen „Európa öngyilkosságát” vetítette előre, ha a bevándorlás kapcsán kialakult helyzet kezelésére a kontinens nem készül fel intézményesen és lelkileg.

A kisebbség, a bevándorlók oldaláról viszont más a dolog olvasata. Sokféle oka lehet ugyanis annak, hogy valaki elhagyja a hazáját: nemcsak a jobb élet reményében kelnek útra tömegek, hanem gyakorta éppen saját és családjuk életének szó szerinti védelme érdekében.  A többségi társadalom az alkalmazkodást, az integrálódást várja el tőlük. De vajon engedik-e nekik, ennek érdekében átlépni a kisebbség-többség szimbolikus határát? Vajon ezeknek az embereknek is megadatnak egyszer az oly hangzatos lehetőségek, mint szabadság, tisztelet, egyenlőség, emberi jogok, aktív társadalmi részvétel?

Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2011. január 25-i ülésén Abdullah Gül török elnök így fogalmazott: „Az Európa-erőd gondolata nem ésszerű döntés, csak illúzió”. Valóban, a bevándorlás kérdése az EU számára az egyik legnagyobb kihívás, ami a problémákkal való szembenézés valódi szükségességét veti fel, hiszen a megoldások keresése már nemcsak néhány ország, hanem az egész közösség célja és érdeke kellene, hogy legyen. A török elnök beszédében azt is hangsúlyozta, hogy a befogadó országoknak és a bevándorlóknak is arra kellene törekedniük, hogy elkerüljék a „párhuzamos közösségek” kialakulását, mert az emberek nem lehetnek egyszerre „elkülönültek és egyenlők”. A kulturális emlékezet című könyv írója, Jan Assmann szerint pedig a kettős identitás, azaz egy új, közös, nem európai vezetőkultúra, valamint a hagyományos, saját kulturális emlékezet megtalálása lehetne a megoldás.

Ha a társadalomtudományok oldaláról nézzük, a bevándorlás kérdésével több oldalról is foglalkozhatunk. Egyrészt statisztikailag, gazdaságilag, másrészt egészségügyi, foglalkoztatáspolitikai oldalról, valamint az egyének szintjére lebontva az életminőséget, az egyéni élettörténeteket vizsgálva is.

A gyakorlatban a migráció jelenlétével a világ számos országában leginkább az iskolákban találkozhatunk. Különböző nemzetiségű, hátterű, vallású gyerekeket figyelhetünk meg osztályokban, mintha a világméretű közösségek mintájára egy „kis világként” képeződnének le. Éppen ezért az iskola lehetne elsősorban az az intézmény, amely segíthetne a befogadó társadalom kialakításában, a különböző kultúrák iránti tisztelet megadásában, a nyelvi és kulturális sokféleség előnyként való hangsúlyozásában.

A bevándorló közösségek életét sokszor elzártnak, áthatolhatatlannak látja a kívülálló. Vannak olyan népcsoportok, amelyek negyedeket, szinte hazájuk képmását alakítják ki a városokban, míg mások megpróbálnak a lehetőségekhez képest beilleszkedni, megtartva kulturális identitásukat.

A kulturális identitást meghatározhatjuk úgy, mint a közösségi hovatartozás egy állandóan az emberekkel hordott lenyomatát, és az ennek megfelelő érzelmek, értékek, viselkedések és hiedelmek fenntartását is. Ehhez kapcsolódnak természetesen az egyéni élettörténetek, amelyeket mindenki a maga módján tesz árnyalttá, érdekessé. Ezek az egyéni élettörténetek azok, amelyek a nemzetközi folyamatok tükrében érdekes visszajelzéssel szolgálhatnak számunkra egy-egy ország bevándorlás politikájával, a bevándorlók attitűdjeivel, az iskolarendszerrel, migráns gyermekek szociokulturális sajátosságaival kapcsolatban.

A cikk során tehát ezen tudományág keretein belül foglalkozunk a bevándorlás témakörével. A szerző egy ösztöndíj kapcsán végzett kutatásában és leendő disszertációjában is ezt a témát járja majd körül, társadalmi csoportként pedig a magyarországi és svédországi iráni bevándorlókat vizsgálja.

Miért is?

Az utóbbi évtizedekben Irán mindig szerepelt a világ fogadó és küldő országainak top tízes listáján. Pontos statisztikai adatok híján leginkább az valószínűsíthető, hogy 3-5 millió iráni él a világ különböző tájain. Vannak köztük politikai menekültek (nagyon sok iráni az 1979-es forradalmat követően hagyta el országát), külföldön munkát vállalók és rengeteg diák, akik többnyire egyetemi tanulmányaikat végzik valamely országban. Érdekesség, hogy a legtöbb iráni abba a két országba emigrált, amelyekkel Iránnak nem éppen felhőtlen a kapcsolata. Az egyik az Amerikai Egyesült Államok, ahol a formális statisztikák szerint 370.000 iráni él. Az informális adatok azonban ennél merészebbek: ezek szerint akár két millióra is rúghat a számuk. A másik népszerű célország Kuvait, ahová többnyire azok mennek, akik nem rendelkeznek magasabb végzettséggel.

Ugyanakkor érdekes kérdés, hogy vajon mi motiválja az irániakat akkor, amikor például Svédország és Magyarország irányába indulnak? A skandináv országokban közismerten kiterjed humanitárius hálózat működik, a viszonylag alacsony lélekszámhoz nagy földrajzi területek és növekvő gazdasági potenciál társulnak, és a nagyrészt ingyenes felsőoktatási képzés sem elhanyagolható szempont. Ilyen megközelítésben Svédország célországnak számít, Magyarország viszont sokaknak egyfajta tranzit állomást jelent: belépőt a Nyugat felé.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2012-ben 1728 iráni állampolgár tartózkodott Magyarországon (ugyanezt az évet tekintve 351-en érkeztek Iránból és 74-en hagyták el Magyarországot). Főként a fővárosban és Pécsett élnek, többnyire vállalkozók, üzletemberek, de sok orvos, fogorvos is van közöttük. A legnagyobb számban mégis az egyetemekre, főiskolákra érkező diákok képviseltetik magukat: 3000-3500 iráni diák tanul ma hazánkban egy magyar-iráni keretegyezmény segítségével, többnyire Budapesten, Debrecenben, illetve a baranyai megyeszékhelyen. Legtöbbjük az orvostudományi képzésben vesz részt.  Svédországba 111.090 bevándorlót regisztráltak tavaly, de sajnos arra vonatkozó adatot nem találtam, hogy ebből hányan vannak azok, akik Iránból érkeztek.  Svéd tanulmányok arra világítanak rá, hogy a migráns csoportok közül az Iránból származó bevándorlók szinte a legelégedettebbek fogadó országbeli helyzetükkel. Ez egyfajta hálaérzetben is megnyilvánul, hiszen legtöbben politikai menekültek és itt lelhettek új otthonra, szerencsés esetben családjukat is egyesíthették, így kezdettek új életet.

Érdekesség, hogy az iráni nők sokkal inkább érzik elégedettnek magukat, mint a férfiak. Mindez abból is fakadhat, hogy a legtöbben tanulhatnak, dolgozhatnak és viszonylag szabadabb életet élhetnek, mint anyaországukban. Ennek következménye is lehet, hogy a válások száma ezekben az iráni családokban szintén nagyon magas.

Mivel a svéd társadalomhoz hasonlóan, a munka iránti elkötelezettség az iráni nemzetből származók szemében is magas értéket képvisel, ezért viszonylag hamar tanulják meg a munkavállaláshoz igenis szükséges svéd nyelvet, annak ellenére, hogy az iráni bevándorlók nagy része jól vagy magas szinten beszél angolul.

A Magyarországon élő iráni bevándorlók is hasonlóképpen motiváltak a nyelvtanulásban , habár a magyar nyelv messze nem hasonlít annyira az angolra, mint a svéd, így bizony sokkal nehezebb a kezdetekben.

Beilleszkedésüket több szervezet segíti, többek között az Artemisszió Alapítvány valamint a Magyar-Iráni Baráti Társaság, amely 1992-ben kifejezetten ismeretterjesztő, kulturális céllal jött létre és így is működik mind a mai napig.

A cikk írása során a szerző két iráni diákkal is találkozott, akik Magyarországon tanulnak és életvitelszerűen itt is élnek több éve. Peyman a Budapesti Kortárstánc Főiskola hallgatója, az egyetlen külföldi, aki kortárs tánc szakon tanul ebben az intézményben. Babak a Budapesti Műszaki Egyetemen végzős: leendő szoftverfejlesztő mérnökként az angol nyelvű képzésben vesz részt. Mindketten jól beszélnek magyarul, több kurzust is elvégeztek, magyar barátaikkal sokszor gyakorlásképpen is magyarul beszélgetnek, de az angol általában a közvetítőnyelv számukra.

Beszélgetéseink során azt mondták, azért választották Magyarországot, mert jó színvonalú, de megfizethető felsőoktatási képzést kerestek, melyet végül itt találtak meg. Peyman napjait szinte reggeltől estig a Kortárstánc Főiskolán tölti: rengeteg gyakorlás és kitartás szükséges ahhoz, hogy kiváló táncos váljon belőle, és a világ bármely pontján akár egy társulat tagja legyen. Babak végzősként már most munkát keres: ennek megvalósulásához ismét magyar nyelvi tanfolyamra jár, hogy hátha egy helyi cég alkalmazza majd magas szintű tudásáért. Egyikük sem volt Iránban azóta, mióta eljött, családjukat sem látták, nem láthatták több éve. Mikor gyermekkori emlékeikről kérdezem őket, Babaknak elsőként a bombázás, a veszély jut eszébe, amit átélt Aharban, majd a későbbi, már biztonságos nyarak Teheránban. Peyman a rengeteg mozgásra, táncra, a nagybátyjával való zenélésre és az őt mindig támogató nagymamájára emlékezik vissza leginkább. Egyikőjük sem vallásos, ateistának vallják magukat, és saját elméletük van még arról is, hogy az Isten szó mikor alakult ki, és miért hibás a vallás olyasfajta gyakorlata, amelyet országukban tapasztaltak.

Úgy gondolják mindketten, hogy az a legnagyobb baj Iránban, hogy az állam nem hagyja individuumként élni az embereket, nem ad szabadságot a fiataloknak, nem lehetséges az a fajta “normális” élet, amelyet Európa-szerte tapasztalnak. Nem is látják maguk előtt azt a jövőképet, amely ezen dolgok terén bármikor változna Iránban. Babak azt mondja: már nem is érez motivációt arra, hogy visszamenjen Iránba, éppen eleget élt ott. Peyman karácsonykor tervezi családja meglátogatását, de korábbi politikai aktivista múltja és az Iránban nem elfogadott táncos szakma miatt kissé tart az utazástól. Másrészt a gazdasági és politikai szituáció sem a legjobb már egy ideje a muszlim államban, Peyman és Babak szerint ezen a mostani választások, az új vezető sem segít majd, őt is bábnak tartják, mint az eddigi elnököt. Családjuk egyszerre boldog és szomorú is amiatt, hogy eljöttek otthonról, hiszen úgy gondolják, hogy Iránban nincs jövő a fiatalok számára, de egy európai, tengerentúli országban talán választhatnak, teremthetnek maguknak egy jobb életet. Mégis rossz érzés mindenkinek, hogy a családtagok ilyen messzire elszakadnak egymástól. 

Mindketten szeretnek Magyarországon élni, mindent meg is tettek a beilleszkedésért, ennek ellenére érte őket bosszúság a bürokrácia szövevényes volta miatt, és nem egyszer szembesültek nyílt diszkriminációval az utcán, buszon, különböző helyzetekben. Peyman említi, hogy két évvel ezelőtt egy magyar nyelvi tanfolyamról indult haza busszal és tanára is ugyanerre a járatra szállt fel. Gyakorlásképpen magyarul kezdtek el beszélgetni, mire egy már ittas férfi többször odaszólt neki, hogy ő itt, ebben az országban ne beszéljen magyarul és azonnal szálljon le a buszról. A férfi rákiabált a tanárra is, hogy ő pedig ne beszéljen az iráni fiatallal magyarul, mire ők angolra váltottak. Peyman és tanára ekkor már elérték a megállót, ahol amúgy is leszálltak volna, s ekkor a férfi még mindig kiabált: „Hagyd el ezt az országot, nincs szükségünk rád!” A buszról leszálló többi utas közül ezt hallva többen elnézést kértek az iráni fiútól és hangsúlyozták neki, hogy nem ez a normális viselkedés ebben az országban a más nemzetiségűekkel szemben, úgyhogy ne ítéljen rögtön ennek a férfinek a tettéből. Babak egy lakásbérlős történetet mesélt el: miután felhívta a megadott számot, angolul érdeklődött a bérbeadótól a lakásról, aki készségesen beszélt annak paramétereiről. Azonban miután megtudta, hogy a fiú Iránból érkezett, rögtön más hangnembe váltott és nem adta ki neki a lakást, nyíltan megmondva, hogy származása miatt teszi ezt. Babak keserűen meg is jegyezte: „Mindegy hány éve élsz itt, nem tud az otthonod lenni”. Peyman viszont úgy érzi, hogy sokkal jobb neki itt Magyarországon, mint Iránban, hiszen mindene meg lehet itt, amiről álmodik, egyfajta „hippi-életet” élhet és elégedett mostani helyzetével. Egyelőre egyikőjük sem tudja, hol képzelik el jövőjüket, de sokat szeretnének még tanulni, fejlődni, majd dolgozni és egyre inkább önmagukra találni. Talán Magyarországon, talán máshol.