A magyar példát másolják

A lengyel kormány szeptemberre tervezi a döntést a magánnyugdíjpénztárak reformjáról, a javasolt megoldások pedig nagyban emlékeztetnek a magyar példára. A téma érzékenységét érzékelteti, hogy a bírálók és a sajtó „orbáni utat” emlegetnek, a felelős minisztérium azonban kényesen kerüli a Magyarországhoz hasonlítást.

A legfrisebb becslések alapján a 2013-as gazdasági növekedés Lengyelországban mindössze egy százalék körül alakul majd, ami nem csak az elmúlt évek magabiztos bővüléséhez mérten probléma, de bőven elmarad a tavaly, sőt, még a pár hónappal ezelőtt előrejelzett adatoktól is. Bár az európai gazdasági helyzet fényében korántsem meglepő ez a fejlemény, a költségvetés újratervezése nem csak az egyre elégedetlenebb lengyel társadalom körében, de a belső konfliktusok által feszített kormánykoalíción belül is lényeges feszültségforrás. Különösen igaz ez, mert a lengyel alkotmány 55 százalékos küszöböt szab az államadósságnak, melyhez vészesen közel lavíroz az államháztartás, ez pedig természetesen kellemetlenül érinti azt a kormányt, amely 2008 óta elsősorban központi gazdaságélénkítéssel kerülte el a válság begyűrűzését.

Úgy tűnik, a lengyel vezetés szívesen a szőnyeg alá söpörné a túlköltekezés okozta nyomást, a magánynyugdíjpénztárak tetemes vagyona pedig kézenfekvő és viszonylag egyszerűen elérhető megoldásnak tűnik. A nyugdíjrendszer második pillére a magyar társaik által felhalmozott befektetések nagyjából nyolcszorosával, körülbelül 160 milliárd zlotyval bírnak, ami a lengyel gazdasági kibocsátás közel egyötödének felel meg.

Annyi már biztos, hogy a magánnyugdíjpénztárak nem kerülnek teljes mértékben felszámolásra, így pedig természetesen szinte lehetetlen a bevételek becslése is, de az eddigi kalkulációk szerint a GDP 55 százalékáról akár 40 százalékra lenne csökkenthető az államadósság. Már ha valóban erre fordítja az állami rendszerbe csatornázott pénzeket a kormány.

Szokatlan módon az ellenzéki Jog és Igazságosság (PiS) is egyetért a nyugdíjrendszer reformjának szükségességével, osztják azt a hazánkban is sokatt hallott  véleményt, hogy a jelenlegi rendszer kudarcot vallott, a magánnyugdíjpénztárak pedig eltőzsdézik az emberek megtakarításait. Miután az állam szinte teljes felelősséget vall a nyugdíjrendszer második pillérébe befizetett pénzekért is, tény, hogy a jelenlegi rendszer hosszú távon nem fenntartható. A gyakorlat szerint az állami nyugdíjbiztosító kiesett bevételeit a privatizációs pénzekből pótolják az állami nyugdíjak kifezetésének érdekében. Ezt szüntetné most meg a kormány.   

A három opció

Az 1999-es szabályozás szerint a keresetek 12.52 százaléka érkezik az állami biztosítóhoz (ZUS), míg 7 százalék lett a magánpénztárakhoz irányítva. 2011-ben ezt a rendszert egyszer már módosította a kormány, akkor ideiglenes jelleggel 2,3 százalékra csökkentették a rossz eredményeket produkáló második pillér részesedését. Az akkori változások szinte észrevétlenül zajlottak le, talán most is ebben bízott a Polgári Platform (PO) vezette kormány. A három alternatívát felvonultató tervezet azonban hatalmas társadalmi vitát váltott ki, a kabinet így úgy döntött, augusztus végéig hagy időt a konzultációra, majd szeptember ennek tapasztalatai alapján hozza meg a döntést.

Az első verzió értelmében az összes magtakarítást átvezetnék a ZUS-ba, a magánnyugdíjpénztárak által birtokolt állampapírokat pedig visszavásárolná a kormány. Ezzel a lehető legnagyobb összeget lehetne „államosítani”, miközben a biztosítókat arra köteleznék, hogy államkötvények helyett a lengyel reálgazdaságba fektessenek. Természetesen ez a megoldás a legtöbbet támadott, hiszen megfosztaná az állampolgárokat a döntés szabadságától.

A második, egyben a tervezetért felelős minisztérium által is támogatott megoldás szerint mindenkinek három hónap állna rendelkezésére arra, hogy írásban nyilatkozzon magánnyugdíjpénztárban maradási szándékáról. Ez a megoldás sokak szemében a magyar példát idézi, és a felsorakoztatott ellenérvek is ugyanazok: a választás lehetősége nem valós, sokkal tágabb időkeretre és fordított nyilatkozattételre lenne szükség, vagyis az átlépési szándékról kellene nyilatkozatot tenni. A visszalépésre ráadásul nem lesz lehetőség, a döntés (vagy ebben az esetben a nem-döntés) végleges lesz, ezzel szemben a magánbiztosítóknál számláikat megtartó állampolgárok persze a későbbiekben is dönthetnek úgy, hogy mégis az állami védőernyő alá állnak.

A harmadik javaslat szintén döntési lehetőséget kínálna, de egészen más felfogás szerint. A járulékot fizetők vagy teljes járulékukat (a kereset 19,52 százaléka) az állami pénztárba fizetik, vagy 17,52 százalékot fizetnek a ZUS-ba, a fennmaradó két százalékot pedig jövedelmük további két százalékával kipótolva vezethetnék magánszámlán, vagyis a teljes járulék összege 21,52 százalékra növekedne. Ez a megoldás egyértelműen a magasabb jövedelmű csoportoknak kedvezne, ezért többek között a köztársasági elnök, az egyedüli politikusként általános szimpátiának örvendő Bronisław Komorowski is ellenzi ezt a verziót.

Lehetséges következmények

Mint ahogyan a középjobb kormányon belül, úgy természetesen támogatóik között is megoszlanak a vélemények a liberális és a konzervatív szárny között. Számos, korábban a kormánnyal szimpatizáló közgazdász nyilatkozott kiábrándultan az új tervekről és a kormányzás általános irányvonaláról, a magyar megoldást egyértelműen negatív, elrettentő példaként emlegetve. Ők úgy gondolják, hogy a jelenlegi rendszer továbbra is fenntartható, bőven vannak még kisebb, fölösleges, de jó pénzért privatizálható állami vállalatok, amiből finanszírozni lehet átmenetileg a rendszert, miközben a szabályozásnak csupán a magánnyugdíjpénztárak tevékenységére kell kiterjednie, a felelős befektetésekre ösztönözve azokat.

Az ellenzők szerint a nyugdíjrendszer egyensúlyba hozását sokkal inkább a gazdák, bányászok és államhatalmi szervek által élvezett jelentős nyugdíjkedvezmények megszüntetésével kellene kezdeni. Ráadásul a pénzügyi nyomás megszüntével eltűnne a komolyabb, népszerűtlen reformok kényszere is, sőt a kormány kedvére használhatná a két év múlva esedékes választások előkészületeire az ölébe hulló pénzeket, visszatérve a gazdaság állami beruházásokkal való pörgetéséhez.

Sokan féltek attól is, hogy a magánnyugdíjpénztárak által birtokolt részvényekhez hozzájutva az állam gyakorlatilag tulajdonrészhez jutna, részben államosítana bizonyos vállalatokat. Az elmúlt hónapokban két kisebb volumenű tőzsdei bejegyzést is elhalasztottak, néhány szakértő szerint az ettől való félelem következtében. A pénzügyminisztérium és a kormány azóta kijelentette, hogy a lehető legminimálisabb értékpapír-transzferrel fogják levezényelni a változást, az állam pedig semmilyen esetben sem veszi át a részvényekkel járó menedzsment jogokat.

A Fideszt és Orbán Viktort nyíltan mintának tekintő ellenzéki PiS ezzel szemben úgy látja, a magyar kormány bátor példája utat nyitott más országok, így Lengyelország előtt is. Ugyanakkor a pártnak nem áll érdekében a PO által előterjeszteni kívánt javaslat támogatása. Már csak azért sem, mert rendkívül bizonytalan, hogy az egyre hevesebb belső ellentétek fényében sikerül-e egyáltalán a kormánypárton belül konszenzust elérni. A Donald Tusk párton belüli kihívójává előlépett, pozíciójából nemrég menesztett volt igazságügyi miniszter által vezetett körülbelül 20 fős csoport könnyen megvétózhatja a terveket a vékony többséggel vezetett alsóházban. Hogy mennyire kiélezett a helyzet, azt jól mutatja, hogy egyre gyakrabban kerül szóba az előrehozott választások lehetősége, a szeptemberi döntés pedig akár végső szakítópróbának is tekinthető. Kérdés persze, hogy érdekében áll-e egy frissen felállt, megerősödőben lévő, de széles társadalmi bázissal egyelőre nem rendelkező párton belüli ellenzéknek, hogy 2015-nél korábban kerüljön sor a választói megmérettetésre. Eközben a PiS ráadásul nem csak hogy átvette a vezetést a közvéleménykutatások szerint, de lassan-lassan növeli is előnyét. Ők viszont egyértelműen egyedül kívánnak kormányozni (az álom természetesen a fideszi kétharmad), erre pedig a jelenlegi erőviszonyok között egyelőre esélyük sincsen, mint ahogyan az sem látszik, mely ellenzéki erő lenne hajlandó összeállni a nacionalista retorikájú párttal.

Az azonban biztos, hogy az elmúlt hat év kormányzásának legitimitását elsősorban a gazdasági sikerek adták, amelyek kopóban vannak, a kormány azonban a jelek szerint nem hajlandó változtatni a korábban sikeres politikán. Annak fenntartásához pedig a lehető leghamarabb friss pénzre van szükség.