Amerikai-iráni kapcsolatok az atomprogram fényében

A folytonos szankciók geopolitikai gyűrűt vonnak Irán köré. Ez azonban nem gátolja az országot új kapcsolatok felkutatásában.

Az Amerikai Egyesült Államok és Irán diplomáciai kapcsolataiban az egyet nem értés nem új keletű. Kapcsolatuk megromlása az 1979-es, Khomeini ajatollah vezette iráni forradalomtól datálódik. Viszonyuk azonban a Clinton-kormányzat alatt romlott meg igazán, ekkortól folyamatosak az amerikai szankciók Iránnal szemben. A helyzetet Ahmadinezsád 2005-ös hatalomra kerülése tovább súlyosbította, ám az „i”-re a pontot az iráni atomprogram tette fel. Mára a szankciók szinte teljesen elszigetelték Iránt majdnem minden értelemben.

Amerika szempontjából vizsgálva a kérdést, azt lehet megállapítani, hogy az iráni szankcionálási politika igen hosszú időt ölel fel, s igen széles skálát foglal magába. Az eltelt időszak alatt a szankciók folyamatos szigorítása arra enged következtetni, hogy azok nem érték el eredeti céljukat, s csupán romló gazdasági hatásai lettek Iránra nézve, ahol igencsak megnőtt az infláció. Azt azonban nem sikerült elérniük, hogy felhagyjon atomprogramjával, vagy nagyobb figyelmet fordítson a demokratikus alapelvek betartására.

Az ENSZ Alapokmány adta szankcionálási „szokásjog” így tehát mutat hiátusokat. Az iráni gazdasági mutatók, az életkörülmények romlása ugyanis nem hozza magával azt a társadalmi elégedetlenséget, mely arra késztetné Iránt, hogy átgondolja atomprogramját. Bár ez utóbbi – elégedetlenségi hullám elmaradásának – hátterében az is megtalálható, hogy Irán nem minden tekintetben veszi figyelembe a demokratikus jogokat. Viszont az arab-tavaszként aposztrofált eseményeket is figyelembe véve, a szankciók részleges sikertelensége nem magyarázható az iráni társadalom megtorlástól való félelmével.

Így azonban – hogy főképp a gazdasági mutatókra, és az életkörülményekre hatnak az Iránnal szemben foganatosított diplomáciai lépések – meg kell jegyezni, hogy ez főleg az iráni társadalomra hat, s nem magára az iráni kormányra. Ezzel párhuzamos módon hat az amerikai, s a nemzetközi közvéleményre egyaránt. Ugyanis a szigorítások kirajzolnak ugyan egy fejlődési ívet, azonban megoldást még nem sikerült találni a problémára, s ez kérdéseket fel az eddig alkalmazott szankcionálási politikában és a biztonságpolitika mindennapi gyakorlatában.

Irán szempontjából nézve a kérdést azt lehet mondani, hogy a folyamatos szankcionálás folyamatos reakciókat vált ki az országból. Az iráni kormány, hogy elkerülje a teljes gazdasági elszigetelődést, újabb és újabb szövetségesek felkutatásán munkálkodik, mint például Kína, vagy Irak. Minthogy a Nyugat egyre szorosabbra vonja köré a geopolitikai gyűrűt, a Kelet mellett saját térségével is új kapcsolatok kiépítésére törekszik. S láthatóan érvényesül az „ellenségem ellensége a barátom” elv, ugyanis a közelmúltban a regnáló szíriai kormány „barátja” lett. Egy másik oldalról nézve ugyanennek a kiútkeresésnek, vagy szövetségkeresésnek a szimbolikus lépése az is, hogy kiutazott az iráni elnök Egyiptomba, az ott megrendezett Arab-csúcsra.

Mint látható a bipoláris világrend felbomlásával, a multipoláris világrend kialakulásával az érdekszférák már nem olyan egyértelműek. Ma már a globalizáció hatására az egyes államok mind bonyolultabb érdekszférákat alakítottak ki, melyekben az egyes államok már nem feketék, vagy fehérek – avagy kommunisták, vagy kapitalisták, ahogy a hidegháború idején voltak. Ma egyetlen szankció sem lehet teljesen sikeres, amíg van akár egyetlen olyan állam is, amely megtagadja annak alkalmazását, nem vesz részt abban, sőt kihasználva, hogy a többiek nem kereskednek a szankcionált állammal, elfoglalják a megürült kereskedelmi terepet, s kapcsolatokat ápolnak az adott országgal.

A fenti játékelméleti megközelítésen túl ez nem csupán egy zéró összegű játék, melyben Irán egyre inkább vesztésre áll. Biztonságpolitikai értelmezésben az iráni atomprogram egyértelmű fenyegetés jelent lokális, regionális és globális szinten, amely túl modern ahhoz, hogy a klasszikusnak mondott kezelési módszerekkel kezelni lehessen. Másként fogalmazva a modern biztonságpolitikai kihívás, melyet az atomprogram jelent, modern eszközrendszert igényel.

Egy harmadik megközelítés az iráni atomprogram, és szankciók kapcsán a politológiai eszmetörténeti nézőpont. Ennek középpontjában a hatalomgyakorláshoz való viszonyulás áll. Ez azt jelenti, hogy Irán és az atomprogramja veszélyt jelent a multipoláris rendszerben az államok között már kialakult status quo-ra, ezért lényeges a Nyugat számára az atomprogram felszámolása, és az iráni elnök hatalomból való mielőbbi eltávolítása. Ez utóbbira talán van némi lehetőség a néhány hónap múlva esedékes iráni elnökválasztások kapcsán, de a szankciók sikeressége, és a két állam egymás közti diplomáciai viszonyrendszere ettől függetlenül is meglehetősen gyenge lábakon áll.