Mali: a Szervál-hadművelet eddigi mérlege és kihívásai

Harminc nap. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy a francia hadsereg január tizenegyedikén először mért légicsapásokat Maliban az ország déli része felé nyomuló iszlamistákra. Azóta a főbb városokat visszafoglalták, most jön azonban a feladat neheze: a helyzet megszilárdítása, aminek nehézségére több incidens máris rámutat.

Az iszlamisták, akik január elején készen álltak a főváros bevételére, harminc nap leforgása alatt látszólag mindent elveszítettek. A fokozatosan mozgósított francia hadigépezet mintegy négyezer katonája a megtépázott mali sereggel a nyomában szinte ellenállás nélkül foglalta vissza a legnagyobb északi városokat. Gao és Timbuktu bevétele után mindössze két nappal a francia erők már az utolsó iszalamista fellegvárban, Kidalban is megvetették a lábukat, a várost pedig az itt megerősödött tuareg fegyveresek ellenére is sikerült biztosítani. A francia intervenciót követően a szomszédos államokban is felgyorsultak az események, így az eredetileg szeptemberre időzített katonai segítség csupán egy hetet váratott magára. Az immár nyolcezer fősre tervezett AFISMA (Mali Nemzetközi Segítségnyújtási Misszió) jelenleg 3800 katonával támogatja az ország stabilizálását, keleten pedig mintegy kétezer csádi katona segíti a francia műveleteket.

A beavatkozás sikerességét mégsem az újraszínezett katonai térképek és a nyers számok mutatták igazán, hanem Francois Hollande egynapos látogatása Maliban. A francia elnököt mind a fővárosban, mind a hangos győzelem szimbólumaként beállított ősi Timbuktuban üdvrivalgás fogadta, ő pedig nyilván örömmel söpörte be az első bátrabb külpolitikai lépésével járó dicsőséget.

De hiába az utcai parádék és a Szervál-hadművelet meglepően gyors sikere, a volt gyarmattartók nyilvánvalóan nem szeretnének hosszú távú katonai szerepvállalást Maliban. Az elmúlt hetekben erre utalt Laurent Fabius külügyminiszter a háború afrikanizálását illetően, a napokban pedig arról beszélt, hogy a biztonság megteremtésével a térségben egy békefenntartó missziónak kell létrejönnie az ENSZ keretei között. Ezzel párhuzamosan Franciaország már márciusban megkezdené a csapatkivonásokat, így áprilisra teljesen átadnák helyüket a kéksisakosoknak.

Ez a sietség az utóbbi napok tükrében különösen érthetővé vált. Február nyolcadika ugyanis úgy vonult be a mali konfliktus történetébe, mint az első öngyilkos robbantás napja. Ez – a külföldi sajtó által előszeretettel használt – szalagcím több szempontból is baljós hatást kelt. Először is az „első” feltételezi, hogy ez a robbantás nem az utolsó (nem is, azóta volt egy második is, noha ebben csak a támadó halt meg), másrészt pedig az így továbbgondolt, öngyilkos merényletektől terhes szcenárió egy másik sokat látott címet juttat az olvasó eszébe: Mali, mint Franciaország Afganisztánja.

A két háború összevetésével mi is foglalkoztunk egyik elemzésünkben, és kétségtelen, hogy számos hasonlóság akad a mali és az afganisztáni csatatér között. Vannak azonban szakértők, akik élesen bírálják az efféle összehasonlításokat, hangsúlyozva, hogy a vizsgált országok és intervenciók háttere merőben különböző. Laura Seay, az atlantai Morehouse College tanára számos ilyen különbségre kitér publicisztikájában. Megemlíti például, hogy a beavatkozó franciák számára Mali a gyarmati múlt miatt szinte „hazai” terepnek számít, a katonák többnyire megértik a helyi lakosok nyelvét, ráadásul az intervenció a mali államfő kérésére történt. Ez aligha képezheti vita tárgyát. Nem úgy azok az állítások, melyek szerint „Maliban az etnicitás kevésbé lehet a viszályok alapja, mint Afganisztánban”, illetve „Malinak nincsen Pakisztánja”.

Az első cáfolat a legkézenfekvőbb, hiszen már hetek óta keringenek hírek a francia offenzívát követő mali hadsereg atrocitásairól, melyek elsősorban a (világosabb) bőrszínük alapján is könnyen felismerhető tuaregek ellen irányulnak. Ez a nyíltan etnikai alapú erőszak pedig éppen azért rendkívül aggasztó, mert Seay második állítása sem helytálló. A szomszédos Nigerben és Algériában ugyanis szintén jelentős tuareg kisebbség él, így ezek az államok egy Maliban kibontakozó polgárháború esetén akár az elnyomott nomádok hátországává is válhatnak, és Pakisztánhoz hasonlóan belesodródhatnak a konfliktusba. De pusztán a mai hírekbe pillantva sem nehéz a térségben további párhuzamot találni: Észak-Nigériában három dél-koreai orvos esett áldozatul egy vélhetően iszlamista támadásnak, két nappal azután, hogy az országban kilenc egészségügyi dolgozót gyilkoltak meg, akik gyerekbénulás elleni oltások beadására indultak a szintén északi Kano városában. Mintha a pakisztáni híreket olvasnánk.

Az üldözött tuaregekhez hasonlóan tehát a különböző iszlamista frakciók harcosai is könnyen szimpatizánsokra és menedékre lelhetnek a környező államokban. A Szervál-hadművelet második szakaszában a felkelők sivatagi bázisainak megsemmisítése nem elegendő, hogy ezt, vagyis a konfliktus továbbgyűrűzését megakadályozza. A visszafoglalt városok védelmén túl ezért a határellenőrzés a legsarkalatosabb kérdés, a mali katonákat pedig ütőképes hadsereggé kell kovácsolni, hogy az AFISMA-, és az esetleges ENSZ-csapatok kivonása után is képesek legyenek fenntartani a békét.

A jelenlegi kilátások azonban nem túl biztatóak. A pénteki öngyilkos merénylet némileg elterelte a figyelmet egy másik incidensről: a fővárosban a tavaly márciusi puccsot támogató katonák összecsaptak az elűzött elnökhöz hű elit „vörös sapkás” ejtőernyősökkel. Ezzel szinte egy időben érkezett meg Maliba – a sors iróniájaként? – az első hetven Európai Uniós kiképző abból az ötszáz fős misszióból, melynek feladata az lesz, hogy ezt a politikailag megosztott sereget összetartó és modern csapásmérő erővé formálja. Nem csodálkoznánk, ha az ő mandátumuk tartana a legtovább.