Latin-Amerika kettős jelene: melyik út a járható?

Az El País múlt szombati számában figyelemre méltó vélemény jelent meg, amelyben a szerző rávilágít a latin-amerikai országok között húzódó éles ideológiai és gazdaságpolitikai törésvonalakra, valamint felhívja a figyelmet arra, hogy idén három sorsdöntő választás is lesz Dél-Amerikában.

Az argentin származású kutató, Pierpaolo Barbieri szerint gazdaságpolitikai szempontból nem egy, hanem inkább két Latin-Amerika létezik napjainkban: az egyik a 70-es években megtanulta a demokrácia, a 80-asokban az infláció, a 90-esekben az államadósság nehéz leckéit, sikeresen integrálódott a globalizált világba, erősíti intézményeit, míg a másik elszigetelődik, és egyre közelebb kerül ahhoz a tekintélyuralomhoz, amelyet ideológiájában annyira elutasít. E „másik” Latin-Amerika, amelyet Venezuela, Ecuador és Argentína jelent, 2013-ban sorsdöntő választások elé néz.

Barbieri szerint elhamarkodott lenne abban reménykedni, hogy Venezuelában Hugo Chávez esetleges halála rendszerváltáshoz vezetne, mivel a „forradalmi szocializmus” által uralt intézmények, köztük a Legfelsőbb Bíróság, a Választási Bíróság és a Nemzetgyűlés, megtalálják majd a módját, hogy a Comandante által kijelölt utód, Nicolás Maduro átvehesse a hatalmat. Választások lesznek, de demokrácia nem – összegez a szerző.

A szomszédos Ecuadorban február 17-én tartanak választásokat, és a nyersanyag-bevételek egy részét szociális programokra fordító, és emiatt rendkívül népszerű Rafael Correának minden esélye megvan arra, hogy már az első fordulóban újraválasszák. Az életszínvonal-emelkedés valószínűleg többet nyom majd a latban a választásokon, mint a legalábbis megkérdőjelezhető államosítások, vagy az ellenzéki média üldözése – holott Barbieri szerint ezek létében fenyegetik az ecuadori demokráciát. A szerző szerint a kérdés nem az, hogy Correa győz-e 2013-ban, hanem az, hogy 2017-ben feladja-e hatalmát.

Az októberi törvényhozási választásokra készülő Argentínában Barbieri szerint a Cristina Kirchner által előmozdított intézkedések egész sora irányul az ellenzék ellehetetlenítésére, és az államfő hatalmának hosszú távú bebetonozására. A 16-18 évesekre kiterjesztett opcionális választójog mintegy egymillió lehetséges szavazót jelent egy olyan körből, amely csak kirchneri kormányokat látott (2003 óta kormányoznak), és az egyébként föderalista berendezkedésű állam pénzügyi központosítása szinte kizárja, hogy valamely sikeres tartományi vezető veszélyeztesse Kirchner ambícióit. Mindemellett, a kormánypárt olyan alkotmány-módosítást szorgalmaz, amely lehetővé tenné az „örökös” elnökséget.

A hatalom soha nem örök, de ebben a Latin-Amerikában mégis megkísérlik azzá tenni – vonja le a következtetést a szerző. Míg az „egyik” Latin-Amerika, Chilétől Peruig, és Kolumbián át egészen Mexikóig, felemelkedőben van, a másik visszasüllyedhet a populizmus, a bukott ideológiák és a diktatúrák világába.