Élet a menekülttáborban: Dzsalazún

Az embernek fel sem tűnik, hogy menekülttáborba ért, ha Ramallah felől Dzsalazún felé veszi az irányt. Az emberek boltjaikat igazgatják, a gyerekek iskolatáskával a hátukon hazafelé tartanak, ugyanolyan betonházak az utcákon, mint mindenhol másutt a környéken. A szemet szúró szegénységtől eltekintve olyan a menekülttábor, mint egy kisebb falu. Több mint hatvanéves fennállása alatt a tábor önálló életre kelt.

A Ramallah mellett található Dzsalazún (Jalazone) menekülttábor egyike azon tizenkilenc tábornak, amelyeket az 1948-as arab-izraeli háború után hoztak létre Ciszjordániában a palesztin menekültek részére. A táborban harminchat falu lakói találtak új otthonra, főként Lydd (ma Lod), Ramla, Hebron, Tiberias és Haifa környékéről. 

Mousa Ambar, a menekülttábor tizenöt fős vezetőségének egyik tagja tartott előadást adzsalazúni tábor működéséről. 

A palesztin-izraeli konfliktus során otthontalanná vált palesztinok számára 1948 végén kezdődött meg a segítségnyújtás különböző nemzetközi szervezetek közreműködésével. Kezdetben főként a Vöröskereszt és az AFSC (American Friends Service Committee) vett részt tevékenyen a táborok felállításában és a menekültek összegyűjtésében, majd 1949. decemberi megalakítása után az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East) is munkához látott.

Ambar szerint 1970 és 1981 között egyre gyakrabban koboztak el házakat és földet a palesztinoktól, így egyre többen kényszerültek menekülttáborokba költözni. Az oslói egyezmények értelmében pedig a menekülttábor közös palesztin-izraeli felügyelet alá került. Ez Ambar szerint azért volt rossz, mert izraeli katonák felügyelete alá került a terület, akik a kollektív büntetés eszközéhez nyúltak minden egyes alkalommal, amikor valaki akárcsak egy kővel is megdobta a katonákat. Egy ember bűnéért tehát az egész lakosság bűnhődött. A tábor lakosai között mártírnak számít az, akit megöl egy izraeli. Azok házát pedig, akiket bebörtönöztek, tiszteletből addig nem építik újjá, ha lerombolták, amíg ki nem engedik őket.

1949-ben alapították meg a Dzsalazún menekülttábort nem messze Ramallahtól. Az UNRWA a területet Jordániától lízingelte. 1950 májusában állították fel a menekülttábor iskoláját és kórházát, egyelőre csak sátrakban, majd 1952-ben megkezdődtek a betonos építkezések is. A táborban megalakításakor nagyjából ötezer ember lakott, ez a szám a további háborúknak valamint a természetes szaporodásnak köszönhetően mára tizennégyezerre nőtt. Az 1967-es hatnapos háború következtében még több menekült áramlott a táborba valamint a környező országokba, így Jordániába, Libanonba és Szíriába is.

A táborban egyébként nagy gondot jelent a lakóhely kérdése, hiszen míg a népességnövekedés miatt egyre több embernek kell szállást biztosítani, a rendelkezésre álló terület igen korlátolt; néhol hatvan ember jut száz négyzetméterre. Ezért a tábor lakói vertikálisan kénytelenek terjeszkedni, vagyis egymás tetejére építik a szobákat, házakat. Mivel mérnök nincs köztük, külső segítség igénybevételére pedig nincs meg a megfelelő anyagi keret, az építkezések felügyelet és előzetes szakmai tervezés hiányában történnek, így az épületek instabillá válnak. Ambar elmondta, hogy van olyan utca a táborban, ahol bár a házak talapzata egy méter távolságra van egymástól, a sokadik emeleten már összeérnek a falak, így gyakran kényelmesen át lehet sétálni egyik ház tetejéről a másikra. 

A tábort 1996 óta legalsó szinten egy tizenöt tagú bizottság vezeti, akiket a tábor lakói választanak ki maguk közül demokratikus úton. Ennek a bizottságnak a tagja Ambar is, aki a táborban kalauzolt minket. Elmondta, hogy a bizottságban törekednek a nemi egyenlőségre is, azonban a nők sokkal inaktívabbnak bizonyulnak a férfiaknál, így jelenleg csak négy hölgytagja van a testületnek. A testület felel a tábor lakóinak segítéséért, különböző szolgáltatások nyújtásáért és fenntartásáért, valamint a szolgáltatások minőségének és az életkörülmények javításáért.

Probléma még, hogy bár a víz és az elektromos áram minden lakásba be van vezetve, a házak többsége nem csatlakozik a szennyvízelvezető rendszerhez, ehelyett saját latrinákkal rendelkeznek, vagy egyszerűen kiengedik a szennyvizet az utakra. 

Nagy gondot jelent még az oktatás, hiszen a legtöbb gyermeknek a szomszédos Bir Zeit iskolájába kell járnia, amit tömegközlekedés hiányában csak gyalog tudnak megközelíteni. Télen pedig már nagyon korán sötétedik, így veszélyes számukra az utakon való közlekedés. A táborban is található egy kisebb iskola, ahol két „műszakban” történik az oktatás: délelőtt a lányok, míg délután a fiúk részére. A táborban a bizottság mellett különböző csoportosulások is működnek, amelyek érdekképviseleti funkciót töltenek be. Ilyen például a Women’s Centre, az Elderly Centre, a Children Centre vagy a Centre of Youth Activities.  

A tábor vezető testülete azon dolgozik, hogy pénzt gyűjtsenek egy új iskola építésére, hiszen a jelenlegi több szempontból sem felel meg a legalapvetőbb követelményeknek sem. Egyrészt kevés teremmel rendelkezik, így túlzsúfoltak az osztályok, másrészt a legtöbb teremben csak kis ablakok találhatóak, amik nem engednek be elegendő természetes fényt. Nem utolsó sorban pedig az iskola közel száz méterre fekszik egy izraeli katonai állástól, a katonák pedig rendszeresen azzal vádolják meg a diákokat, hogy kövekkel dobálják őket. Ambar szerint persze mindez csak ürügy újabb konfliktusok generálására. 

A huszonnégy év alatti fiatalok a tábor lakosságának több mint hatvan százalékát teszik ki. A fiatalok közötti munkanélküliség negyvenöt százalékos, ennek nyolcvanhat százaléka a nőket érinti. A helyi piac nem elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek munkát adjon, a környező falvakba, városokba pedig nehéz átjárni. Az új épület mellett több nem közvetlenül oktatással kapcsolatos programot is szeretnének szervezni a gyerekek részére, azonban ehhez is anyagi támogatásra van szükségük.

Sok olyan ember él a táborban, aki már ott született, és ott is élte le egész életét. Ambar is ilyen. Elmondása szerint nagyon nehéz kikerülni a táborból, hiszen az embereknek nincs pénzük arra, hogy valahol máshol építsenek maguknak otthont és új életet kezdjenek.

Az UNRWA 

Az UNRWA-t 1948. december 8-án az ENSZ Közgyűlése hozta létre azzal a céllal, hogy segélyező és munkaközvetítő programokat hajtson végre palesztin menekültek számára. Az ügynökség 1950. május 1-jén kezdte meg munkáját. Feladata az oktatás, az életszínvonal és –minőség javítása, valamint az emberi jogok érvényesülésének biztosítása. Az UNRWA Jordániában, Libanonban, Szíriában, a Gázai övezetben, Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben működik. A mintegy ötmillió palesztin menekült egyharmada él abban az ötvennyolc hivatalos menekülttáborban, amelyek köré az UNRWA a tevékenységét építi. Az UNRWA közvetlenül a menekültekhez jut el, a helyi szervek kikerülésével. A hatékonyság érdekében azonban sokszor együttműködik helyi intézményekkel, önkormányzatokkal és a közszférával.