Gyermekeik örökbe adására kényszerítettek egyedülálló nőket Kanadában

Az elmúlt két hétben Kanada-szerte százával derül fény azokra az esetekre, amelyekben egyedülálló vagy tizenéves várandós lányokat és nőket a szülés után a gyermekükről való lemondásra köteleztek. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig egyházi fenntartású, de tartományi támogatást is élvező szülőotthonok, szociális munkások és kórházi dolgozók is közreműködtek az eljárásban. Az állapotos nők gyakran csak keresztnevükön voltak az anyaotthonokban nyilvántartva, hogy ne ártsanak családjuk hírnevének. Előfordult, hogy szülés közben az ágyhoz kötötték őket, és számos esetben a fájdalomcsillapítást is megtagadták tőlük, ahogy azt is, hogy akár egyszer is a kezükbe vegyék újszülöttjüket. Annak, hogy ezek az esetek most kezdtek el nagy számban kiderülni, döntő szerepe volt a közelmúltban hasonló ügyek után folytatott ausztráliai vizsgálatnak.

A múlt: ágyhoz kötözött vajúdó nők és elhallgatott lehetőségek

Az utóbbi hetekben több tucatnyian osztották meg történetüket több fórumon, anyák és apák is, akiket arra kényszerítettek, hogy mondjanak le gyermekeikről, és bár mindegyikük története egyedi, azok számos közös vonást is mutatnak: Az egyházak által (az Egyesült Egyház és az Üdvhadsereg is érintett az ügyben) működtetett otthonokban való szállás az állapotos nők számára sok esetben egyet jelentett a születendő csecsemő örökbe adásával. Levelet írattak velük a még meg sem született gyereküknek, amelyben el kellett magyarázniuk, hogy miért nem maradhattak együtt. 

A szociális munkások eltitkolták az egyedülálló vagy kiskorú anyák számára fennálló egyéb lehetőségeket, sőt nem egy esetben azt állították, hogy ha megtartják a kisbabájukat, még a gyermek veszélyeztetésével is megvádolhatják őket. Egy, a National Post által idézett 1961-es cikk jól mutatja, hogyan gondolkodtak ezekben az évtizedekben a hajadon nők gyermekvállalásáról. A fél évszázaddal ezelőtti írás szerzője megkérdőjelezi, hogy egy egyedülálló anya szeretete a gyermeke felé valódi lehet-e, és végül megállapítja, hogy az ilyen szeretet „egészségtelen; önsajnálat, önpusztítás és mártírkodás keveréke”.

A kórházi személyzet sokszor „szajhának” tekintette a férjezetlen terhes nőket, számos beszámoló szól arról, hogy megtagadták a fájdalomcsillapítást tőlük, az ágyhoz kötötték őket, vagy egy lepedővel eltakarták előlük gyermekük születését, akit aztán csupán egyszer, vagy egyszer sem adtak a karjukba. 

Az adoptálásra kényszerített nők vallomásaiból az is kiderül, hogy általában olyankor csikarták ki a beleegyezésüket a kisbabákról való lemondáshoz, amikor nem voltak ítélőképességük teljes birtokában, például közvetlenül a szülés utáni egy-két napban, vagy amikor gyógyszerek hatása alatt álltak. 

A nők egy része azért került ezekbe az otthonokba, mert elég volt csupán a keresztnevüket megadni, így megóvhatták családjuk jó hírét. Az abortusz akkoriban illegálisnak számított, és a fogamzásgátlási módszerek sem voltak még könnyen és általánosan hozzáférhetőek. Természetesen voltak várandós nők, akik szociális helyzetüknél fogva nagyon is rászorultak a menedékre és ellátásra, amit az egyházi működtetésű intézmények nyújtani tudtak, és megnyugvást jelenthetett számukra, hogy gyermekük biztonságban, egy náluk jobb körülmények között élő családban nőhet fel.

Az anyjuktól elszakított kisbabák sorsába legtöbb esetben az apáknak sem volt semmiféle beleszólása, legfeljebb aláírattak velük egy lemondó nyilatkozatot, de volt, hogy erre sem került sor, még akkor sem, ha ismert volt az apa kiléte. Nem tájékoztatták a szülőket arról, hogy a lemondási szándék kinyilvánítása után még mindig van egy meghatározott hosszúságú türelmi idő, amely alatt visszavonhatják a nyilatkozatukat. Azt is elhallgatták előlük, hogy a kiskorú anyák és apák számára fennálló, az adoptálás melletti másik lehetséges megoldás az ideiglenes gyámság intézménye.

Az esetek hátteréhez hozzátartozik, hogy például Ontario tartományban a gyermekeket segítő szervezetek csak 1965-től részesülnek kormányzati támogatásban, korábban adományokból tartották fent magukat, amelyeket részben az örökbe adó szülőktől kaptak. Ez pedig összeférhetetlenséghez vezethetett, mert néha az intézmények alkut kötöttek az apával: ha az illető hozzájárult az örökbe adáshoz és fizetett nekik bizonyos összeget, akkor a szervezet cserébe nem képviselte az anya érdekeit egy esetleges küzdelemben a költséges gyermektámogatásért.

A jelen: újra egyesült családok és készülő perek a tartományok ellen

A kanadai esetek azután kezdtek nagyobb nyilvánosságot kapni, hogy a közelmúltban Ausztráliában ugyanilyen kényszerített örökbe adási ügyek miatt széleskörű vizsgálat indult. Az ottani kormányt most azért sürgetik, hogy kérjen bocsánatot az érintett szülőktől. Az észak-amerikai országban is hasonló országos kivizsgálást szeretnének a szétszakított családokat képviselő szervezetek (pl.: Origins Canada, Justice for Mother and Child). A szövetségi kormány álláspontja azonban egyelőre az, hogy ezek tartományi ügyek, így ők nem kívánnak foglalkozni velük. A legtöbb tartomány a közeljövőben számíthat ellenük csalás, kényszerítés és gyerekrablás miatt indítandó csoportos perekre. Az ügyben érintett egyházak belső vizsgálatot folytatnak.

Már több korábbi szociális munkás is elismerte, hogy annak idején részt vettek az adoptálások kikényszerítésében. Egyikük azt tervezi, hogy hivatalos úton kéri arra Manitoba tartományt, hogy indítson vizsgálatot a múltbeli eljárások után. Egy másik hajdani dolgozó albertai esetekről számolt be, amelyek jól tükrözik a cinizmust, amellyel az örökbefogadási ügyek hivatalos részét kezelték. Egy egészen késői, 1988-as esetben a gyermekének nemrég életet adott nőt, aki erős gyógyszerek hatása alatt állt, a lemondó nyilatkozat aláírására kérték. Ítélőképességének felmérésére vissza kellett volna számolnia tíztől, ám olyan állapotban volt, hogy még ez sem sikerült neki. Ennek ellenére a papírmunkát intéző úgy vélte, „elég közel járt hozzá”, így aláírhatja a dokumentumot.

Számos szétszakított család már újra egyesült az elmúlt években, és az örökbe adott gyermekek folyamatosan fedezik fel újabb családtagjaikat, amiben a közösségi oldalaknak is nagy szerepe van. Ugyanakkor az évtizedekkel ezelőtti adoptálási ügyek mostani tömeges nyilvánosságra kerülése hozzájárul ahhoz, hogy az azóta már felnőtt gyerekek jobban megértsék vér szerinti szüleiket. A szülőknek pedig megnyugvást hozhat, ha kiderül a teljes igazság arról, miért szakították el tőlük újszülöttjeiket. Az életre szóló trauma sokuk számára mentális betegségek kialakulását, például krónikus depressziót okozott.