Szudán ellőtt forradalmi puskapora

Kevés szó esik róla, ám egy kormányzat alulról szerveződő csoportok általi elmozdításának vannak előzményei a XX. századi arab világban. Az 1964-es, úgynevezett „Októberi forradalom” során ez ugyanis sikerült Szudánban. 1985-ben pedig Nimeiri tábornok uralmát döntötte meg egy általános sztrájkhoz időzített puccs. A hagyományok és az ellenzék szándékai ellenére az ország azonban tavaly inkább kettészakadt, mint megmozdult.

A történelmi visszatekintés során ugyan torzul az emlékezet, és könnyen vetítjük vissza napjaink, illetve a közelmúlt tapasztalatait a távolabbi múltra, az akkori megmozdulások Szudánban mégsem feltétlenül tekinthetők társadalmi forradalomnak, hosszútávon sikeresnek pedig semmiképpen. Mindenesetre az emberek ebben az országban már vonultak utcára változást követelve, és átmeneti eredményeket el is értek a hatvanas és nyolcvanas években is.

1964-ben Ibrahim ’Abbúd generális feloszlatta népszerűtlen, katonai junta uniformisát viselő kormányzatát, lemondott és civil uralom vehette kezdetét. Amelyet aztán öt évre rá Dzsa’far Nimeiri tábornok katonai hatalomátvétele döntött meg. 1985-ben általános sztrájk vette kezdetét, majd Nimeirit utolérte a végzet: uralmának külföldi tartózkodása alatt, távollétében védelmi minisztere, Szuwár ad-Dahab puccsal vetett véget.

Tábornokok jöttek-mentek, gyakran uralmuk úgy ért véget, ahogy kezdődött. Mondhatni, aki puccsal él, puccs által hal meg – legalábbis Szudánban én és politikai értelemben. Ez a mundérból előbújó, ismétlődő impulzus egy olyan politikai kultúrát hozott létre Szudánban, amelyben a katonai hatalomátvétel modellje mint a változások, a rendszerváltás egy módja jelenik meg, és amelyben a puccsból kibontakozó rendszer a jutalmak egyenlőtlen elosztása és az elnyomás által valahol az állam hatalmát – mint kényszerítő erőt – erősítette meg.

Ez az állam bonyolult terméke a nagyhatalmi kizsákmányolás örökségének és a fejletlen politikai kultúra találkozásának, ellenőrzéssel, nemzetiségi konfliktusokkal, felekezeti ellentétekkel és vezérszereppel, amely erőszakosan viselkedve átokként ül a civil társadalmon, gátolva diskurzusát és elnyomva ellenzéki erőit. Korábban katonai uniformisban téve ezt – a legtöbb arab országhoz hasonlóan –, majd iszlamista köpönyegre váltva: ezúttal, a többi arab ország szereposztásától eltérően nem a központi kormányzat nyomta el az iszlamista erőket, hanem az iszlám törvénykezést, a saríát fokozatosan intézményesítő iszlamista központi kormányzat a szekularizált civileket és különösen, arab milíciák támogatásával a dél-szudáni nem-muszlimokat.  

Fél évszázad tapasztalatai révén az a képzet épült be a szudáni köztudatba, hogy a hadsereg erővel átveheti a vezetést, de semmiképpen sem marad örökké hatalmon. A szintén – igaz, fegyvertelen – államcsínnyel 1989-ben hatalomra jutó és azóta regnáló, a katonai barett sapkát idővel iszlamista turbánra cserélő Omar Bashir államfővel és pártjával, a Nemzeti Kongresszussal (al-Mu’tamaru’l-Wataní) szembeni civil ellenállás és elégedetlenség – mind országában, mind külföldön – azt sugallja, a szudáni rendszerváltás csak idő kérdése, és az elnök bukása a 2011-es arab földindulás után borítékolható.

A hagyományok ellenére Szudán a meglepően hosszúra nyúlt tavalyi év alatt mégsem ugrott fel a forradalmi vonatra. Mind az ellenzék fegyveres szárnya, mind a magát civil dzsihádnak nevező, az iszlamista kormányzással szembeni polgári engedetlenség szükségességét hirdető erők (talán a merényleten kívül) minden létező  eszközzel megpróbáltak már megszabadulni Omár Bashirtól, a puccstól a nemzetközi közösséghez való forduláson át a forradalmi tűz szításán át.

Egyelőre nem jártak sikerrel. Sem az általuk hangoztatott éhség vagy nyomor, sem a kommunikációs eszközökön áthallatszó, külföldi, arab forradalmi zaj nem bizonyult jó hívószanak idáig. A nemzetközi közösség sem az elnökkel vagy a darfúri, emberiség elleni bűntettekben való esetleges érintettségével van elfoglalva, hanem Szudán kapcsán egészen mással. Időközben, a több százerre tett halálos áldozattal járó konfliktus véget ért, Dél-Szudán immár külön utakat jár.

Az elnök, akivel szemben 2009 márciusa óta a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa van érvényben, az arab térben végső soron gond nélkül, szabadon mozoghat, legutóbb egy holdudvarához tartozó tábornok, a korábban a szudáni katonai hírszerzés élén álló Musztafa ad-Dábí vezette például az Arab Ligának a szíriai vezetés állítólagos, háborús és emberiség elleni bűntetteit vizsgáló megfigyelőit. Amit szabad Bashirnak, nem szabad Bassárnak?

Úgy tűnik tehát, hogy Omar Bashir pozíciója szilárd talapokon áll. A szétválással az ezredforduló időszakának egyik legvéresebb konfliktusa talán véget ért tavaly, a belföldi porondon pedig lehet, hogy – Algériához hasonlóan – a korábbi rossz tapasztalatok miatt az emberek kétszer – vagy többször – meggondolják, hogy érdemes-e forradalomra vállalkozni a változások érdekében. Egyelőre.