Külföldön néznek szebb jövő után a bolíviaiak

Bolívia, a sokszor Dél-Amerika szegényházaként elkönyvelt andoki ország fokozatosan új arculatot kap a magas munkanélküliség miatt külföldön munkát vállaló dolgozók hazautalt jövedelmének köszönhetően. A kérdés csak az, hogy ebből a kétes alapú fejlődésből a jövőben profitálhat-e maga Bolívia?

Furcsa szellemváros

Ha az éppen arra járó utazó a bolíviai Cliza városában jár, meglepetten tapasztalhatja, hogy az utcák két oldalán egymás után sorakoznak az átlagos bolíviai kisváros vagy falu látványától élesen elütő – nagyrészt befejezetlen – házak. Olykor többemeletes családi házak kész tetővel, de ablakok és vakolat nélkül, gyatra kerítésekkel körülvéve. Az utca minősége is elég sok kívánnivalót hagy maga után. Mindettől a látványtól Cliza egy szellemváros benyomását kelti, teljes joggal, mert szinte az is.

De még a városka azon házai is, amelyek kívülről úgy néznek ki, hogy már kész vannak, azok is üresek. Bolívia egészében, de ebben a régióban pedig különösen az a helyzet, hogy mindenki, aki nagykorú és munkaképes, az a külföldi munkavállalás mellett dönt. Helyben ugyanis szinte semmi lehetőség sincs. Így ha egyszer egy clizai felnőtt megteheti, akkor külföldre megy jobb élet után vágyakozva.

Fel fognak építeni egy házat, de nem lesz mit enniük. Így újra elmennek” – mondja az építőmunkásként dolgozó José Cano Escobar.

Aki él és mozog, elmegy

Ez a helyzet tökéletesen megmagyarázza azt, hogy Cliza miért kelti szellemváros látszatát. A Világbank becslése alapján a teljes bolíviai lakosság mintegy hét százaléka dolgozik külföldön, de ezt a számot maga a kormányzat sem hiszi el, ők ugyanis körülbelül 20 százalékra taksálják a bolíviai vendégmunkások arányát. Ezt a képet még tovább árnyalja az, hogy egyes régiókban a munkanélküliség jóval nagyobb probléma, mint például a nagyvárosokban, La Pazban vagy Sucréban. A Valle Alto régióban, a Cliza környéki városokban legalább 40 százalékos az ország más részein vagy külföldön munkát vállalók aránya.

A siralmas gazdasági helyzetben ennek a külföldi munkavállalásnak köszönhetőek az építkezések Clizában is. Az eleinte a chilei sóbányákban, majd Argentínában és az Egyesült Államokban, újabban pedig Spanyolországban dolgozó egyre több bolíviai hazautalt jövedelme az alapja az otthoni boldogulásnak. Azaz a napi betevőre valót külföldön kell megkeresniük, hogy otthon normális életet tudjanak élni.

Válság? Ugyan már!

Igaz, a bolíviai színvonalhoz képest fényes kilátásaikat újabban kissé beárnyékolja az Egyesült Államokban és a világban 2008 óta tartó pénzügyi válság, amely az utóbbi hónapokban Spanyolországban is egyre kegyetlenebbül kezdi éreztetni hatását. Hiszen az ibériai anyaországban is egyre rosszabb a helyzet: a kezdő munkavállalók mintegy fele nem rendelkezik állással, és kilátásaik is annak függvényében javulnak vagy romlanak, hogy a néppárti új spanyol vezetés mit tud kezdeni a válsággal.

Mindezek ellenére az Amerika-közi Fejlesztési Bank, amelyen keresztül a hazautalások zöme történik, úgy látja, hogy a válság ellenére az eddigi 1,1 milliárd amerikai dollárt kitevő össztranzakció nem hogy csökkenne, hanem egyenesen még nő is. Igaz, az elmúlt pár évben nagyjából 12 százalékkal visszaesett a hazautalások összege, de napjainkban vagy stagnálni, vagy újra emelkedni kezdett.

A bolíviaiaknak ugyanis egyre megy, hogy Európában van-e válság vagy nincs, az életkörülmények és a lehetőségek még mindig sokkal jobbak a hazai viszonylatnál. „Úgy gondolják: „Ha hazamegyek Bolíviába, minden csak rosszabb lesz”” – mondja Napoleon Pacheco, a Milenio Foundation nevű, gazdasági és társadalmi problémákkal foglalkozó agytröszt („think-tank”) igazgatója.

Ezért néptelenedik el Cliza is. Otthon ugyanis, ha egy huszonévesnek még mindig nincs munkája, akkor az idősebbek számon kérik, hogy miért nem kezd az életével valamit? Ennek köszönhető az, hogy ma az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban él a legnagyobb külföldi bolíviai közösség.

Az újabban Spanyolországot előnyben részesítő munkásokat a spanyol kormány is hiába próbálja pénztámogatásokkal hazaküldeni, hogy legalább a spanyol fiataloknak legyen munkája, és ezzel elősegítse az érvényesülésüket – a bolíviaiak maradnak. Ha egy bolíviait elbocsájtanak az építőipar területéről, attól még ha talál munkát, számára ugyanolyan természetes, hogy mondjuk egy pékségben dolgozzék tovább, vagy éppen gyermekfelügyeletet vállaljon.

Új szelek fújnak az Andok hegyei között

Érthető is, hiszen ha egyszer hazatérnek hazájukba, az Államokban vagy Spanyolországban szerzett jövedelmük segíti majd ki őket idősebb korukban. Így van ezzel Limbert Quiroga is, aki mindezt a szintén külföldön munkát vállaló társaival szembeni egyfajta versenynek fogja fel. Arra készül, hogy a háza elkészültével boltot nyit Clizában.

A Cochabambától délkeletre található városkán a változás meg is látszik az új házak látványa miatt, ez viszont nem tetszik mindenkinek. A már keményebb éveket is megélt 80 éves tanár, Rigoberto Velasco sem tud teljes mértékben azonosulni a modernitás ezen példájával. Úgy látja, hogy mindenki a saját boldogulását tartja szem előtt, de a korábban sokkal inkább összetartó közösséggel egyre kevesebben törődnek, új házak épülnek, ugyanakkor a városba nem fektet be senki. Véleménye szerint ezzel Cliza elveszti identitását, megszűnik hagyományos bolíviai városkának lenni. Másik problémája is az identitással kapcsolatos, az iskolában ugyanis azt tapasztalja, hogy egyre több Michael, Kevin vagy John nevű tanítványa van.

Az idősebb és a fiatalabb generáció, a szegénység és a jólét, a fejlődés és az elmaradottság közötti ellentéteket ennek megfelelően talán kevés eset példázhatná szebben és jobban, mint Cliza. Lehet, hogy elveszti az identitását, de a fiatalabbak szerint ez a szükséges rossz ahhoz, hogy megfelelő életfeltételeket biztosíthassanak családjuknak. Az élet már az Andok hegyei között sem a régi. Az egyik helyi lakos, a szintén az építőiparban dolgozó Milton Escobar Salazar is büszkén vallja:  „Ez egy fúzió. Valami Európából és egy kevéske az itteniekből”. Ebben igaza is van.