Tahrír tér, második felvonás

A demokratikus hatalomgyakorlás és berendezkedés elengedhetetlen feltétele a hatalmi ágak arisztotelészi-montesquieu-i megosztása. Az állam erőszak-monopóliuma megbonthatlan. A rendőrség, a hadsereg és más fegyveres testületek a végrehajtói hatalom alatt állnak, és az igazság-szolgáltatás által felelősségre vonhatók. Egyiptomban jelenleg ezek az alapelvek összekuszálódtak, az eredmény több tucat halott, és lényegében az ország visszatért a január 25. előtti startmezőre.

A Tahrír téri erőszak az elmúlt napokban mindenkit emlékeztetett arra, hogy ezen alapelvek érvényesülésének fontossága nehezen megkérdőjelezhető – főleg, ha már egy ország és a társadalom megindult a demokratizálódás útján, legalábbis a politikai pluralizáció tekintetében – és arra is, hogy Hoszni Mubarak uralmának megdöntése csak az egyiptomi dráma első felvonása volt.

Ami az akkori, győzelmi mámort kiváltó – világszerte követett és elismert – események után következett, Egyiptomot hasonlatossá lett egy „másnapos”, zavart és tétova ember viselkedéséhez. Felekezeti villlongásokkal, követségostrommal és a jelenlegi tüntetésekkel a Tahrír téren.

A poszt-kolonialista diktatúrák alatt egy-egy ország „viselkedését”, problémáit könnyű volt a társadalmi-politikai piramis csúcsán álló vezető személyével azonosítani, az államfő a tekintélyelvű rendszer arca lett, megannyi „szépséghibával.”

Egyiptomban a forradalmat és az átmenetet nem irányította senki. Egy darabig úgy tűnt, Omár Szulejmán fogja az országot vezetni, majd a Fegyveres Erők Legfelsőbb Tanácsa (a továbbiakban: a junta) következett, ám nem új rezsimként, hanem átmenetiként.

A junta, amely az országot tulajdonképpen 1952 óta vezető hadsereg legfőbb képviseleti szerve, homályos intézkedéseivel és nyilatkozatainak rébuszaival, az uralma idején elkövetett, az Amnesty International által is jelentett emberi jogsértésekkel és a régi rendszert idéző sokadik keménykezű fellépésével sikertelennek bizonyult a vezetésbe vetett általános bizalom helyreállításában, amellyel bizonyos fokig hasonlatossá vált az előző rezsimhez, egyfajta “cseberből – vödörbe” közhangulatot keltve.

A junta, miközben tűzálló politikai monolitként nem hagyta, hogy az ország a forradalmi „tisztítótűzön” teljesen keresztülmenjen és a régi rendszert és társadalmi örökségét teljesen elnyeljék a lángok, azóta is egyfajta „takaréklángon” tartja az eseményeket, tovább hevítve az egyre forróbb légkört.

A Mubarak-utáni világban egyik bizonytalan lépés a másikat követte. Az egyik, juntának tulajdonított rossz pont az utódpárt feloszlatása körüli huzavona. A Mubarak-féle Nemzeti Demokratikus Pártot kezdetben partvonal mögé állították volna. Egy későbbi döntés ezt megkontrázta, következőleg a korábbi párttagok – az egyiptomi köznyelvben “il-flól” – mégis indulhatnak a majdani választásokon – igaz, a törvényhozás legújabb re-kontrája értelmében a korrupció vádjában bűnösnek talált személyek mégsem.

A másik tényező, ami az új tüntetések közvetlen kiváltó oka volt, az úgynevezett „alkotmány feletti kiváltságok” kérdése, amely úgy tűnik, végleg kiverte a biztosítékot az országban. A junta által beterjesztett javaslatokat sokan úgy értelmezik, mintha a katonai tanács bele kívánna szólni az alkotmány szerkesztésébe és egyfajta jogi tűzfallal venné körül politikai és gazdasági előjogait, például kivonná a hadsereg 3,3 milliárd euróra becsült költségvetését a parlament felügyelete alól.

Hogy az “alkotmányon felüli” rendelkezések  – vagyis a hadsereg uralmát meghosszabbító és tovább intézményesítő, „üzemi fék” – beszerelését megakadályozzák, a szabadelvű és iszlamista erők november 18-ára új tüntetést hívtak össze, amelynek eredményeként a díszletek újfent visszakerültek a Tahrir tér színjére.

Jelenleg több tucat az áldozatok száma, az általános zűrzavarban az eredetileg november 28-ra kitűzött választások is kérdésessé váltak. Ami ugyanakkor konstans, az a gazdaság szabadesése és a romló közállapotok. Az ország a nemzetközi pénzügyi intézményekhez fűződő kapcsolatai felülvizsgálatára kényszerül, hiszen valutatartalékai egyharmadát és a turizmus nyomán keletkező bevételei kétharmadát elvesztette. Más szektorok is megsínylik a válságot, a külföldi befektetések stagnálnak, mindeközben az élelmiszerárak növekednek.

A hagyományos képlet ilyenkor a szélsőségek számára kedvező politikai klíma kialakulása. A bizonytalanság és konfliktusok egy további negatív hozadéka a politikai aréna széttagolódása és a “szolipszista” politizálás a szekularizált erők térfelén, amelyek egyelőre nemcsak az összefogásra képtelenek, hanem a párbeszédre is.

Tunéziával ellentétben, ahol talán sikerrel valósul meg a mérsékelt iszlamisták és a szekularizált platformok együttműködese, Egyiptomban elmélyülni látszanak a törésvonalak a szekuláris orientációjú erők és az iszlamisták között. Az iszlamisták pedig egyre kohezívabbak, sőt, a Muszlim Testvériség és a szalafiták immár kéz a kézben készülnek a választásokra, pedig korábban úgy tűnt, hogy ütközőpályán vannak, vagy legalább is, külön politikai táborban és megosztják az iszlám szavazatot.

Előbb-utóbb talán az alapok tisztázására, a programok egyeztetésére is sor kerülhet és a jogfilozófiai viták arról, hogy a választások után hogyan tovább, időszerűvé válhatnak. A kérdés, hogy a majdani választások eredményeként a világi államot, mint gyermeket is kiöntik-e a régi és mostani rendszer fürdővizével – az iszlám állam is világi államnak tekinthető, abban az értelemben, ha a az iszlám sarí’a és a jogalkotás forrásai összeegyeztethetők! – másodlagossá és egyelőre tárgytalanná vált. A fő kérdés most az, hogy Egyiptom éppen aktuális vezetése képes lesz-e meghallani végre a tömegek hangját, amely úgy tűnik – világnézettől és pártpreferenciától függetlenül – egy dologban egyetért: nem kér a juntából, sem ismétlődő túlkapásaiból az Utcán.