Egész Európa örül Donald Tusk győzelmének

Lengyelország választott. Először fordult elő a szocialista rendszer bukása óta, hogy egy kormány hatalmon tudott maradni. A Tusk-kabinet most újabb négy évet kap arra, hogy bizonyítsa: az utóbbi évek gazdasági fellendülése és a külpolitikai kapcsolatok javulása nem csupán a véletlen műve volt.

A korábban megjelent közvélemény kutatásoknak megfelelően a PO tulajdonképpen papírforma-győzelmet aratott. A vasárnapi választások előtt gyakorlatilag csak az volt kérdéses, hogy Jarosław Kaczynski ellenzéki pártja mennyivel marad alul a kormánypárttal szemben, illetve az, hogy a nemrég alakult Janusz Palikot mozgalma milyen aránnyal kerül a Szejmbe.

Tuskék végülis abszolút többséget ugyan nem szereztek (bár a koalíciós partnerük bejutott, így nincs mitől tartaniuk), Palikot pedig a választások legnagyobb meglepetéseként átlépte a tíz százalékot.

Donald Tusk győzelme után Európa fellélegzett. Angela Merkel német kancellár elsők között gratulált az „újrázó” kormányfőnek, de az egész Európai Unió, illetve Moszkva is örülhet az eredményeknek.

A 2005-2007 között kormányzó Jog és Igazságosság elhibázott politikai döntések sorozatával józanította ki a lengyel népet. A 2007-es előrehozott választások után most vasárnap másodszor bizonyosodott be, hogy a konzervatív párt retorikája az elzárkózó külpolitikát illetően hibás, illetve összeegyeztethetetlen az európai uniós értékrenddel. Éppen ez az, ami a leginkább megkülönbözteti őket a Polgári Platformtól. 2011-ben, egy európai uniós, vezető közép-európai ország nem teheti meg, hogy történelmi sérelmekre hivatkozva, dacból félvállra vegye a lengyel-orosz, illetve lengyel-német kapcsolatokat.

Pedig Jaroslaw Kaczynski frissen kiadott könyvében tett megjegyzése (és egyéb kellemetlen megnyilvánulásai) a német kancellárra korántsem azt bizonyítja, hogy az esetleges kormányra kerülése során a politikus a közeledést választaná a külpolitikában. S ez a legnagyobb ellenzéki párt egyik gyenge pontja, hogy a konzervatív lengyel külpolitikának (tehát az orosz illetve németellenességnek) egyszerűen képtelen hátat fordítani.

A lengyel választópolgárok többsége mára már felismerte, hogy szükség van az együttműködésre (már csak Lengyelország geopolitikai helyzetéből adódóan is) az országtól nyugatra fekvő, az európai térség legerősebb gazdaságával rendelkező államával, illetve Moszkvával, a mindenkori kelet-európai nagyhatalommal. Ez az egyik legnagyobb érdeme az eddigi – Radoslaw Sikorski nevével fémjelzett – lengyel külpolitikának, hogy úgymond a két „ütközőállam” között megtalálták a közös hangot, vagyis mindkét féllel való kapcsolatukban javuló tendenciát tudtak felmutatni. Ezért ismerik el Európában az újra megválasztott kormányt, ami már az előző megválasztása óta – szakítva a régi „hagyománnyal” – törekszik a szomszédos államokkal (és szintúgy az Európai Unióval) való lehető legjobb kapcsolatok kialakítására. MIndazonáltal egy új, radikálisabb, Európai Unió felé kevésbé nyitott kormány hirtelen intézkedései sokat ronthattak volna az eddigi lengyel EU-elnökség pozitív megítélésén.

Az, hogy Magyarország mennyire profitálhat a lengyel kormány újraválasztásából, egyelőre kérdéses. Ugyan a kormányzó PO és a Fidesz viszonya nem felhőtlen (azért sem, mert a magyar kormánypárt az ellenzéki, konzervatívabb PiS-szel rokonszenvezett korábban), mindenképp bizakodásra adhat okot az Európa-centrikus párt további kormányzása. Ha a Tusk kormány politikájában nem is élvez első számú prioritást a visegrádi kapcsolatok ápolása, a lengyel külügy továbbra is odafigyel ránk; még akkor is, ha a javuló német-lengyel viszonyok közepette leértékelődtek a kevesebbet nyújtó magyar kapcsolatok.