Az első modern háború a vízért?

Mialatt a világ az olajért folyó háborúkat illetően jól értesült, kevesen tudják, hogy Afrika keleti partján nem kevesebb mint tíz ország vív stratégiai harcot a Nílus vizéért. Egyiptomot azzal vádolják, hogy kisajátítja a folyót, amit az Etiópia vezetésével fellázadt Nílus-medence nem néz többé tétlenül. Mindeközben az “arab tavasz” elsöpörte Mubarakot, nyáron pedig megszületett Dél-Szudán.

Az “Örök Folyó” és a gyarmati igazságtalanság

A Nílus 6685 kilométerével a világ leghosszabb folyója, az öntözéses földművelés és a potamikus társadalmak alfája. Vize létszükséglet, az utóbbi évtizedekben kilenc ország gazdaságát és mindennapjait határozta meg, július – Dél-Szudán függetlenedése – óta tíz afrikai nemzet folyója. A modern civilizáció a víz felhasználásának egy új oldalát állítja középpontba. Az energia-előállítás régóta érzékeny pontja a nílus-medencei külpolitikának és kapcsolatoknak.

Az úgynevezett gyarmati szerződések egy meglehetősen egyenlőtlen helyzetet teremtettek. Az 1929-es, Egyiptom és az akkori gyarmatbirodalom, Nagy-Britannia által kötött megállapodás szabad kezet adott Kairónak. Bármely más Nílus menti állam hozzájárulása nélkül volt jogosult duzzasztógátakat építeni, ugyanakkor megvétózhatott minden olyan Felső-Nílus menti projektet, amelyet veszélyesnek ítélt saját vízkészlete szempontjából. A dokumentumot a később függetlenedő felső-nílusi államok nem ismerik el, mondván, hogy nem vettek részt annak elfogadásában.

Mindent Egyiptomnak, semmit a többieknek

A status quo-t az 1959-es paktum jelenti, melyet szintén Egyiptom kötött, ezúttal Szudánnal. Ennek eredményeként jött létre az az abszurd állapot, hogy míg a vízhozam 95 százaléka a másik hét országnak köszönhető, a folyó teljes vizének 90 százalékát (!) a két szerződő állam – Egyiptom és Szudán – használja, hajt belőle hasznot. A szembetűnően méltánytalan elosztást illusztrálandó még egy adat. A Nílus vízének 85 százalékát biztosító Etiópia a teljes vízhozam mindösszesen egy százalékát hasznosítja.

A status quo semmilyen jogot nem biztosít a felső-níllusi államoknak, akik több mint egy évtizede „hadat üzentek” a két haszonélvező országnak. A „gyarmati átokkal” leszámolni kívánó nemzetek kvázi szóvívője, Meles Zenawi etióp miniszterelnök kijelentette: „eljött az idő, hogy Egyiptom eldöntse, a 19. vagy a 21. században kíván-e élni.”

 Etiópiának elege lett

A kávé őshazája egyértelműen a legnagyobb vesztese a fennálló helyzetnek. Érthető tehát, hogy az évek során Etiópia vált a felső-nílusi országok szószólójává, a kampány motorjává. Az országban gyakoriak a súlyos áramkimaradások, nagy a szegénység. Amellett, hogy egy gát megépítése e két probléma megoldását jelentené elsősorban, a kérdés a nemzeti identitás részévé vált. Etiópiának – „sorstársaival” együtt – elege lett abból, hogy 70 éven keresztül minden Egyiptom szája íze szerint történt. 1999-ben a Nílus-Medencei Kezdeményezés (The Nile Basin Initiative, NBI) keretében az addig alárendelt államok felvázolták, hogyan fogják megfosztani Egyiptomot több évtizedes vétójogától, valamint hogyan fogják kivívni a vízhozam arányosabb – és méltányosabb – elosztását. (Eritrea csak megfigyelőként vett részt a folyamatban.)

Meleg helyzet volt, de sikerült ratifikálni

Hét nemzet igényeit összehangolni nem egyszerű, bonyolult politikai kérdés. 11 év intenzív tárgyalássorozatot követően 2010-ben megkötötték az azonos nevű együttműködési keretmegállapodást (CFA), ami az afrikai kontinens nílus-medencei részét illetően a modern kor alapdokumentuma lehet. A középpontjában két cikk áll. Az egyik kimondja, hogy Egyiptomnak nincs többé vétójoga a többi állam projektjei vonatkozásában, míg a másik meghatározza, hogy mi az a korlát, amin felül egy állam nem részesülhet a Nílus vízéből.

A megállapodás csak a hét ország – akiket gyakran G7-nek is neveznek – egymás közti egyeztetését zárta la, azt azonban a külvilág számára is láthatóvá kellett tenni. A tagok egy évet kaptak, hogy közülük minimum hat ország ratifikálja azt. Ez ahhoz szükséges, hogy a dokumentum nemzetközi jogerőre emelkedjen. Amikor 2 hónappal a határidő előtt még mindig csak Etiópia, Tanzánia, Kenya, Ruanda és Uganda hirdette ki, a sajtó vészjósló hangot ütött meg. Burundi februári elfogadásával azonban Egyiptom és Szudán nehéz helyzetbe került: a megállapodás rájuk nézve is kötelező lett. Ők ezt vitatják, azzal érvelve, hogy nem vettek részt a folyamatban. A „G7-ek” továbbra is remélik, hogy Egyiptom, Szudán és a még nem nyilatkozó Kongói Demokratikus Köztársaság is csatlakozik hozzájuk. Mert ahogy mondják: „ezzel a megállapodással mindenki csak nyer.”

Miért sajátítja ki Egyiptom a Nílust?

Egyiptom számára az „Örök Folyó” nem kevésbé fontos, mint bármelyik másik Nílus-menti állam számára. A különbség az, hogy Egyiptom egymaga a víz 75 százalékát használja. Mégis retteg, hogy akár csak egyetlen méterrel is csökkentik vízszintjét. Aggodalma érthető. Az ország 2017-re már esetleges vízhiánnyal számol. Fontos hangsúlyozni, hogy azt a rengeteget vizet – évi 55 milliárd köbmétert, hogy pontosak legyünk – nem akárki hasznosítja. A kontinens legnépesebb államáról van szó, több mint 80 millió lakossal. Egy másik adat azonban mindennél jobban rávilágít Egyiptom és a Nílus elválaszthatatlan összefonódására. A lakosság 95 százaléka él a folyó 20 kilométeres körzetében.

Az ENSZ szerint egy országban akkor szűkös a vízellátás, ha a nemzeti átlag évi 1000 köbméter/fő alá esik. Az egyszerű számítást elvégezve is látszik, hogy még a jelenlegi mennyiség sem elég ahhoz, hogy minden egyiptomi lakos elegendő vízhez jusson. És ez a status quo. Világos, hogy Kairó minden erejét megfeszítve küzd a fennálló – neki kedvező, de teljesen még őt sem kielégítő – állapot megváltoztatása ellen.

„Lehet több vagy ugyanannyi, de kevesebb semmiképp!”

Egyiptom kijelentette, hogy bármiről hajlandó tárgyalni, amíg saját vízkészlete a tárgyalások következetében változatlan marad – vagy nő. De semmiképp sem csökken. Az etiópok független nemzetközi szakértői tanulmányokat lebegtetve igyekeznek nyugtatni az egyiptomiakat, hogy gátjaik – merthogy jó párat terveznek építeni – Egyiptom számára is előnyösek lesznek. Hosszú útja során a Nílus vize, mire Egyiptomba ér – elsősorban Dél-Szudán mocsaras területein –, hatalmas mennyiséget veszít a párolgás miatt. Az építendő etióp szupergát szinte teljesen kiküszöbölné ezt a veszteséget, ami méltányos elosztás esetén tényleg több szereplő javát is szolgálhatná.

Mubarakot majdnem megölték Etiópiában

Ahhoz, hogy a gyanakvó és barátságtalan viszonyt a két ország között megértsük, 40 évet kell visszautazni az időben. Anwar Sadat egyiptomi elnök annak idején háborúval fenyegette meg Etiópiát, ha Addisz-Abeba, elterelve a Nílust, saját területére vezeti vizét. Sadat óta hasonó fenyegetés nem hangzott el egyik oldalról sem. Ezt a hangnemet 2010-ben Meles Zenawi etióp miniszterelnök pendítette meg ismét, amikor azt mondta, hogy ha Egyiptom háborút kezdene a felső-nílusi államokkal, veszítene.

Zenawi mindig is a „trónjától” februárban megfosztott Hoszni Mubarak leghangosabb kritikusa volt. Az, hogy Mubarak alatt Egyiptom Etiópia ellen lobbizott a Világbanknál és az IMF-nél, hogy az ne tudja megvalósítani gátépítési terveit, nyílt titok. Az etióp miniszterelnök azonban azzal is megvádolta Kairót, hogy terrorista szervezeteket pénzel a célból, hogy azok aláássák Etiópia stabilitását. A két ország kapcsolata felfelé ívelt – 1993-ban kétoldalú együttműködési megállapodást is kötöttek –, amikor 1995-ben addisz-abebai látogatása során iszlamista fegyveresek merényletet kíséreltek meg Mubarak ellen.

Mi lesz Mubarak után?

Februárban az arab forradalom elsöpörte a 30 éve hatalmon lévő Mubarakot. Most mindenki a változásban bízik. A Mubarak-éra megmaradt elemei még elítélték Burundi csatlakozását a keretmegállapodáshoz (ezzel lett jogilag kötelező a szerződés), azonban egyértelműen érezhető lett a hangnem megváltozása. Egyiptomi delegáltak Addisz-Abebában a két ország kapcsolatának Mubarak általi megmérgezéséről beszéltek, illetve időt kértek az etiópoktól. Három évtizednyi mintával kell leszámolniuk és az egykori diktátor nézeteinek még bőven vannak követői. Sok egyiptomi képtelen egyik napról a másikra változtatni azon az évtizedeken keresztül belé sulykolt képen, hogy az etiópok „el akarják venni a vizüket”.

Egyiptom valószínűleg decemberben választ új vezetőt. A hadsereg vezette kormány egyelőre nem vallott színt Nílus-politikáját illetően, de szinte biztosra vehető a két ország közeledése. Az etiópok is érzik ezt, így gyorsan két példaértékű gesztust is tettek az új tárgyalópartner felé. Megadták nekik a kért „türelmi időt”, amíg felépítik az új államszervezetet, hangsúlyozva azonban, hogy ez semmiképp sem jelenti az építkezések leállását. Felvetették továbbá, hogy ha meg tudnak egyezni, az építendő óriásgát részükről akár egyiptomi-etióp társtulajdonba is kerülhet. Szeptemberben Zenawi az egyiptomi miniszterelnökkel, Essam Sharaffal tárgyalt Kairóban, ahol egy közös szakértői csoport felállításáról állapodtak meg. A tanulmány az építendő gát két ország vízügyi politikájára gyakorolt hatását elemzi majd.

Dél-Szudán lehet a mérleg nyelve

A második szudáni polgárháborút követően észak és dél 2005-ben átfogó békét kötött, idén júliusban pedig új állam született. Dél-Szudán jelenléte, ha nem is felborítja, jelentősen átírhatja a térség korábbi egyenletét. Korábban Egyiptom és Szudán volt az egyik oldalon, a többiek a másikon. Az egyik haszonélvező országból most kivált egy új nemzet, amely – minden valószínűség szerint – Etiópiát és a többieket fogja erősíteni, szembekerülve Szudánnal. Egyiptom, Dél-Szudán legnagyobb gazdasági partnere, érezve az új szereplő stratégiai fontosságát rögtön felajánlotta, hogy közvetít a két Szudán között. Dél-Szudán udvariasan kijelentette, hogy tiszteletben tartja a korábban Szudán részeként Egyiptommal kötött megállapodásokat, egyebet azonban egyelőre nem tudni Nílus-politikájáról. Hasonlóan Egyiptomhoz, jelenleg a belpolitikai események élveznek elsőbbséget.