Erdély, kicsiny Svájc

A Mikó-terv kiválóan alkalmas arra, hogy rájöjjünk, hogyan lehet Románia a sokmillió funkcionális analfabéta országa. Erdély önállóságát, vagy – szimbolikus, gazdasági, választójogi – annektálását akarjuk? – teszi fel a kérdést a Manna.ro publicistája.

„Kelet Svájcát, Románia gazdaságának dinamikus motorját és Magyarország egyik legfontosabb gazdasági partnerét” szeretné Erdélyből létrehozni a Mikó Imre Terv: jelentették be a Kolozsvári Magyar Napokon, ahol – idézem a sajtóközleményt – arra keresték a választ tudós politikusok és még tudósabb tudósok, hogy „Mikó’ leszünk már kicsiny Svájc?”

Drága barátaim: soha. Soha a büdös életben nem leszünk mi „kicsiny Svájc”, és nem azért, mert rohadt, liberális, erdélyi, magyar állampolgárságért sunyin nem ácsingózó önző dögök vagyunk. (Hogy kushadjon a szintén liberális Széchenyi farvízén nemzetrontó Wesselényi a sírjában!)

Azért nem leszünk mi „kicsiny Svájc”, mert nagyobbak vagyunk.

Bizony. Itt kezdődik a bibi. A  nyugati alkonyban sorvadó (ahogyan azt Orbán Viktor is megmondta) Svájc ugyanis 41 284 négyzetkilométer, igaz, ettől a svájci franknak egyáltalán nem lesznek kisebbségi komplexusai. Erdély viszont 57 000 négyzetkilométer csak úgy, csórén.

Ha hozzávesszük a Partiumot (vegyük most hozzá, ámbár egyszer érdemes lenne elmélázni azon, van-e egyáltalán ilyen „történelmi” térség) és a Bánságot, akkor Erdély 103 093 négyzetkilométeres birodalommá duzzad, azaz

Svájcot kétszer lenyeli keresztbe.

De még ha a földrajzi adottságok lehetővé is tennék a „kicsisvájcosodást”, egyszer végre álljunk meg, és gondolkodjunk el: állampolgárság vagy autonómia. Erdély önállóságát, vagy – szimbolikus, gazdasági, választójogi – annektálását akarjuk? A kettő – magyar állampolgárság kiterjesztése és az autonómia megerősödése, a transzilvanizmus – nem kompatibilis. Tessék választani.

Az Erdély alapterületének nem ismerete több mint zavarbaejtő, felmerül a gyanú, hogy a gazdasági fejlesztésről szóló Mikó-terv készítőinek halvány lila miniszteri segédfogalma nincs arról, hol is van Erdély, és hogy is néz ki. Hogy lesz ebből komolyan vehető, magyar-magyar gazdasági partnerség?

Ötven éve verjük a hidat

Jakabos Janka, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács „szakpolitikusa” erre azt az eredeti választ ragadta ki a Mikó-tervből, hogy az erdélyiek fognak majd hidat verni a magyar és a román kormány között. Nagyon rafinált, de hozzá kell tennünk, nem túl eredeti: már a hatvanas években is azzal kecsegtette a román kormányt (Ceauşescu) és a magyar kormányt (Kádár János) az erdélyi értelmiség (cikkek, felhívások, tanulmányok sorában), hogy hidat ver. Pont így, ezekkel a szavakkal.

1977. június 15-én és 16-án Debrecenben, valamint Nagyváradon kvaterkázott együtt a két fentemlített államfő, itt már a diplomáciai alapszótár részévé vált a „hídverés”. A szocialista államközi együttműködéseknek nem volt ugyan olyan hangzatos neve, mint a Mikó-tervnek, de – a stiláris különbségeket nem számítva – a lényeg ugyan az.

„Közös érdekünk, hogy nemzetiségeink összekötő kapocsként járuljanak hozzá népeink barátságának erősítéséhez” – mondta Kádár elvtárs, majd Ceauşescuval együtt ragaszkodott hozzá, hogy a „híd” ideológia bekerüljön a kétoldalú tárgyalás közös nyilatkozatába.

A „békés egymás mellett élés” szintén olyan formula, amelyet a Ceauşescu- és a Kádár rendszer is módfelett kedvelt, az Orbán-komány által támogatott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ezt a Mikó-terv kiemelt pontjává avatta. Ismerve, hogy milyen kanyart vett a hídverés után népeink barátsága, kissé tartunk a Mikó-terv innovativitásától. Különösen annak a ténynek a fényében, hogy ez nem más, mint az etnikai alapú üzletelés (vö. etnobiznisz) kiskátéja.

Gazdaságfejlesztés van, tőke nincs

Szatmáry Kristóf, a Nemzetgazdasági Minisztérium „belgazdaságért” felelős államtitkára a kolozsvári tudós kerekasztalon arra figyelmeztetett, hogy az erdélyi közösségek önrendelkezésének az ideje jött el, és ennek megvannak a gazdasági perspektívái.

Ezeket az önrendelkező perspektívákat korábban Orbán Viktor vázolta Tusnádon, ahol elmondta, hogy csak akkor jön pénz Erdélybe, ha Magyarország megerősödik. Gazdaságfejlesztés van, tőke nincs. Logikus.

Péti Márton (akiről annyit árul el a Kolozsvári Magyar Napokon kibocsátott közlemény, hogy az Orbán-kormány egyik háttérintézményének területfejlesztési szakértője ) a nagyon reményteljes ígéreteket azzal fejelte meg, hogy (a Ceauşescu- és Kádár-rendszert idéző) projekthez „kiváló a jelenlegi nemzetközi hangulat”. Még mindig biztatóbb, mintha egy másik random történelmi „bonmot”-t választott volna, és azt mondta volna: „csapataink hadban állnak!”.

Újabb halálbiztos szakértői helyzetértékelés.

Nyilván attól ilyen kiváló a hangulat, mert a kormányoknak viháncolni van kedvük a toporgó gazdaságoktól, a „belgazdaságokat” pedig egyenesen felvillanyozza a valutaválság. Még egy-két uniós államcsőd, és hülyére röhögjük magunkat, ha így haladunk.

Megbocsátónak kell lennünk azonban a Mikó-tervvel szemben. Nem csak azért, mert felsorol minden olyan közhelyet, amit az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar gazdaságfejlesztés már elmondott a turizmusfejlesztéstől, az „összetartó” erdélyi magyar vállalkozói rétegen át a nemzetileg elkötelezett vásárlóig. (Magyar juhtól magyar túrót.)

Azért is megbocsátónak kell lennünk, mert a „kicsiny Svájc” víziója – ahogyan a gondos PR szöveg fogalmaz – „az erdélyi akadémiai szféra sajátos összefogásának eredményeként jött létre”.

Na már most, ha az erdélyi egyetemi professzorok kemény munkája ennyi és ilyen, akkor teljesen érthető, hogy a fenébe lehetünk mi a sokmillió analfabéta országa. Ahol egy érettségi diploma pontosan 1250 euróba kerül, ez a (román nemzeti) bank árfolyama szerint ma 1428.61 kicsiny svájci frankocska.

A fenti cikk a Manna.ro oldalon jelent meg, szerzője Parászka Boróka.