Szíriai keresztutak

Miközben az arab-muszlim térségben beköszöntött a Ramadán, a történelem ismételni látszik ömagát, és újra szíriai páncélosok lövetik Hama városát, ezen kívül Dér az-Zúrt és Latákiát is. A geopolitikailag felbecsülhetetlen értékű, kiépült szövetségi rendszerek kusza hálójában fekvő ország vezetése számára meglehet a határozott fellépés böjtje. Elemzés.

Szokás mondani, hogy a történelem gyakran ismétli önmagát, és az elmúlt hetekben bekövetkező hamai fellépés az Aszad-rendszer részéről a szíriai eseményeket szemlélők eszébe az 1982-es Muszlim Testvériség elleni akciót juttathatta, amely során tízezrek estek áldozatul a rendszer megdöntését célzó muszlim radikálisok fellegvárának számító város elleni akkori megtorlásnak. A közép-szíriai város, mint lélektanilag így különösen fontos gócpont mellett drasztikus leszámolásokról szóltak a tudósítások a keleti Dér az-Zúr, és legutóbb a Földközi-tenger partvidékén fekvő Latákia kapcsán is.

A közel-keleti eseményeket figyelemmel kísérő érdeklődő már megszokhatta, hogy immár napi rendszerességgel érkeznek hírek a szíriai vérontásról, amely a horizontálisan és vertikálisan is terjedő, több mint 150 települést elérő szíriai megmozdulásokat kíséri. Hiszen a lassított felvétellel, jóval a többi arab ország után induló szíriai dráma immár hatodik hónapja tart.

Ugyanakkor az arab ország történéseinek a szíriai vezetés általi bemutatása és a világ közvélekedése között egyre nagyobb szakadék tátong. A szíriai rezsim a kezdetek óta „nemzetközi összeesküvésről” beszél, amelynek célpontja a térségbeli „ellenállás” sarokkövének számító ország destabilizációja, amely feljogosítja a vezetést az azzal szembeni könyörtelen fellépésre, emellett az Aszad-rendszer kommunikációjának a tüntetők követeléseinek eleget tevő reformok véghezvitelének szükségessége is mindvégig fontos részét képezte. Ez utóbbi egyenesen új alkotmányról, és többpártrendszerről szóló törvény hozataláról beszél, továbbá a jelenlegi alkotmánynak a hatalmon lévő Baath pártot „egyeduralmi” jogkörrel felvértező nyolcadik cikkelyének hatályon kívül helyezéséről.

A szimbolikusnak is tekinthető hamai leszámolás felfogható egyrészt úgy, hogy a rezsim „kétkulacsos” politikájában eltolódás ment végbe a szíriai felforgatókkal szembeni „jogos” önvédelem és az annak során tanúsított drákói szigor, mint prioritás irányába, másrészt az eseményekből változatlanul egy kétarcú ország képe bontakozik ki. Az egyik arc a nemzetközi közösséggel mindinkább szembekerülő „latorállamé,” a másik – amelyet Aszad lát és láttatna – egy általánosságban elégedett országé, amelyet egy zabolátlan bűnözőkből álló kisebbség terrorizál.

A kettő nem megy együtt, és nincs kétség affelől sem, hogy az első kép a rezsim geopolitikai mozgásterét egyre inkább szűkíti, sőt elszigetelődéséhez vezet. A „bekeményítő” (értsd: egyelőre egyre komolyabb nemzetközi szankciókkal fenyegetőző) Egyesült Államok – amely közel-keleti külpolitikájával szemben az arab ország amúgy is, legalábbis  a rendszer szerint, évtizedek óta ellenáll – attitűdváltása, vagy az arabközi térben hagyományosan rivális Öböl-menti monarchiák, illetve legutóbb Jordánia neheztelése és diplomatáinak visszahívása kiküldő országaikba talán nem is annyira lehet váratlan az Aszad-rendszer számára. Mint az, hogy Törökország, a damaszkuszi vezetés egykori szilárd szövetségese, a hétvégén tizenöt napos ultimátumot adott a szíriai államfőnek a tüntetők elleni vérontás leállítására és a beígért reformok foganatosításának elkezdésére.

A világ kíváncsian várja, hogy az előttünk álló  tízegynéhány nap mit hoz, a társadalom forrongó részét esetleg meggyőző reformokat, vagy egy egyre lendületesebb csúszást a szakadékba. Elemzésünk megpróbálja bemutatni az arab ország eseményeinek országos és nemzetközi dimenzióinak ismertetésével a várható forgatókönyveket.

Az első forgatókönyv szerint az országban nemzetközi katonai beavatkozás indulhat, amely részleges arab támogatással és az ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazása által történne. Egy ilyen akcióban fontos szerephez juthat az államfője, Recep Tayyip Erdogan szerint „türelme végéhez érkező” (és talán neo-ottomán hatalmi ambíciókat dédelgető, közel-keleti befolyását a szíriai-iráni tengely rovására növelni kívánó) Törökország, és sokak szerint Izrael is. Egy ilyen katonai lépés ellen sok érv szól, amelyek egyik legfontosabbika maga a szíriai ellenzék elzárkózása ettől, részben a kolonialista ambíciók felerősödésének látszata nyomán – egy korábbi francia mandátumterületről van szó, amely Irakkal határos – az arab tavasz során megélt, ezidáig legfeljebb taktikai eredményeket elérő, emellett több száz civil áldozattal járó líbiai precedensről nem is beszélve.

Az események ilyen irányba történő fordulásának az össeesküvés-elméletek hívei szerint – amelynek a világpolitikai színtéren az orosz NATO-megbízott, Dmitrij Rogozin is hangot adott – a hosszútávú célja  „egy későbbi, Irán elleni katonai akcióhoz szükséges hídfőállás létesítése,” amely hovatovább orosz és kínai geopolitikai érdekeket is sérthet, először is, mert előbbi nagyhatalom a szíriai Tartúszban földközi-tengeri katonai bázist tart fenn. Valóban, a stratégiai hálózatok szövedékében található ország megtámadása összetett biztonságpolitikai kockázatot rejt, amely a szövetségesekkel nem rendelkező Líbiától eltérően a nemzetközi arénát is érintené és eszkalálódó konfliktust is eredményezhet, tekintettel Szíria erős szövetségi viszonyára a tömegpusztító fegyverekkel is rendelkező Iránnal és a libanoni Hezbollah síita milíciával, annál is inkább, hogy az említett két entitás retorikájának évtizedek óta visszatérő eleme és kiemelt napirendi pontja az Izraellel (és részben a Nyugattal) szembeni konfrontáció, amely 2006-ban ráadásul  ténylegesen katonai konfliktussá fajult Libanonban.

Sokak szerint különben maga a szíriai vezetés „veszett fejsze nyele” alapon akár maga is háborút kezdeményezhet Izrael ellen, ha a szíriai megmozdulások már „kontrollálhatatlan” méreteket öltenének. Bárhogyan alakul is, a szíriai háború súlyos emberáldozatokkal járhat a szövetségesek számára, akár Irán és a Hezbollah távolmaradása esetén is,  hiszen az ország immár egy évtizede korszerű orosz fegyverekkel erősíti haderejét, és a lakosság messze nem elhanyagolható része állna az elnök és hadserege mellé, főként egy esetleges izraeli front nyílása esetén, amelynek érzelmi töltést adhat a Golán-fennsík 1967-es izraeli megszállása is.

Ami az ankarai szálat illeti, Erdogan, hogy megkísérelje eloltani a szíriai tüzet, külügyminiszterét, Ahmet Davutoglut már több ízben is Damaszkuszba és Tehránba küldte tárgyalni, ám az utóbbi időben, feltehetőleg a hamai akció és déja vu hatására is, keményebb hangot kezdett megütni. A törökök előtti szíriai kegyvesztettséghez nagyban hozzájárulhatott az a tény is, hogy a közel-keleti NATO-tag országban immár tízezerre teszik a szíriai menekültek számát, ami egy olyan hétéves, „különleges viszony” végére tett pontot, amely során Damaszkusz komoly engedményeket tett korábbi területi- illetve vizi követeléseiről való lemondásával. Sietve jegyeznénk meg, hogy Recep Tayyip Erdogan közismert „összejátszása” a Muszlim Testvériséggel komoly aggodalmakra ad okot a szíriai ellenzék szekuláris véleményformálói között.

A második kimenetel szerint a nemzetközi közösség nem menne bele egy katonai beavatkozásba, az előbbi perspektívák elrettentő hatása mellett a nyugati országok gazdasági nehézségei, a bizonytalan líbiai futóhomok emléke, és egy orosz és/vagy kínai vétó miatt sem. Ellenben a szíriai megmozdulások idővel egyre komolyabb fegyveres ellenállássá lényegülnének át, amely a nemzetközi közösség szimpátiáját élvezi, és amely hosszú, és véres küzdelemben döntené meg Bassár el-Aszad hatalmát.

Ebben az esetben nem elhanyagolható egy libanonihoz hasonló polgárháború kitörésének veszélye sem, hiszen a tizennyolc vallási és etnikai felekezet helyzetének revíziója különösen sértheti a rendszerhez húzó (és jelenlegi politikai és társadalmi súlyát tekintve attól nagymértékben függő?), a lakosság tizenegy százalékát kitevő alavita kisebbséget, amelyből állítólag a vezetés már hosszabb ideje – rendszámtábla nélküli Mercedes 320-asaik miatt „Sabíha” (jel.: szellem) becenévre hallgató – fegyveres milíciákat szervez. A szíriai társadalom döntő többségét alkotó szunniták – akik a hatalmi elitben és alavita holdudvarában „eretnekeket” látnak – esetlegesen erősödő vallási tendenciája és revansvágya szintén ilyen irányba terelheti az eseményeket, de ezt eredményezheti a híradások szerint az országban tartózkodó (síita) iráni milíciák léte és ennek szektariánus dimenziója is.

A szíriai ellenzék ugyanakkor határozottan vitatja a polgárháború rémképének bekövetkeztetét, annak vissza-visszatérő lidércképében a rendszer tudatos, felekezeti manipulációját látja, és a híradások szerint a szektariánus kötődések pusztán marginális szerepet játszanak a tüntetések során. Nem elhanyagolható tényező a polgárháborús vízió szempontjából ugyanakkor az ország keleti részének törzsi jellegű társadalmi struktúrája: az egyik meghatározó törzs, a Baqqara már korábban csatlakozott a felkeléshez.

A negyedik eshetőség szerint, a hatalom – tudatában a nemzetközi szövetségi rendszerekben elfoglalt súlyának és emiatti „érinthetetlenségének” – még határozottabb fellépéssel egyszerűen leveri a felkelést, amely idővel újra fellángolhat. Az elnök unokaöccse, Máhir el-Aszad által vezetett negyedik szíriai páncélos hadtest – a rezsim „pretoriánus gárdája” – ebben oroszlánrészhez juthat. Természetesen ezáltal a társadalmi elégedetlenség nem csökkenne, sőt, ami egy adandó alkalommal újabb zavargásokat eredményezne. Így a rendszer rövidtávon sikerrel járna, pusztán, hogy a poltikai rendezést hosszabb távon még nehezebbé tegye önmaga és az ország számára, az országos és nemzetközi „bizalmi válság” elmélyüléséről, tartós elszigetelődésről és várható szankciókról nem is beszélve.

Az ötödik szcenárium értelmében a tartós felkelés, amely közvetlenül is a gazdaság romlásához vezet (hiszen a kereskedelmi forgalom a felére redukálódott, és a szállódák bevétele a nullához konvergál, ami a turistaszezon teljes összeomlását jelzi) az amerikai neo-kon agytrösztök által súlykolt nemzetközi szankcióról és embargóról nem is szólván – amelyet elemzők a rendszer bukásához vezető leggyorsabb útnak tartanak, ám ugyanakkor egyfajta kollektív büntetés is a lakosságra nézve – szíriaiak millióit sodorhatja súlyos gazdasági nehézségekbe, és végül megbuktatja a rezsimet, mert kidönt a vezetés három legfőbb hatalmi támasza közül egyet, vagy akár többet is. Ezek a tartópillérek pedig: az alavita kisebbség, amelyből a rendszer aránytalan társadalmi támogatást merít, a biztonsági erők és a hadsereg, illetve a főként aleppói és damaszkuszi tőkés gazdasági-üzleti elit, amely eddig a pillanatig vonakodott csatlakozni a megmozdulásokhoz. E két nagyváros (amelyben a teljes lakosség negyven százaléka él) távolmaradása a megmozdulásoktól elemzők szerint az Aszad-rendszer hatalmi folytonosságának egyik letéteményese. Azonban, e réteg ilyenkor általában semleges és kivár, hogy ember- és gazdasági potenciáljával végül a nyerésre álló csoportok mellett sorakozzon fel.

Maga Damaszkusz és Aleppó különben jobbára csak külvárosaival vétette észre magát a forradalmi hullámban, illetve előbbi egy – a rendszerhű média által kétmilliósra becsült – szimpátiatüntetéssel az elnök mellett június 20-án. A hadsereg (tömeges) átállásának lehetősége változatlanul kérdéses, ám pletykák szintjén már szóbakerült az északi Dzsiszr as-Sughúr térségi harcok során, és beszélik, hogy Ali Habíb védelmi miniszter leváltásában a megmozdulások melletti állítólagos rokonszenve játszhatott közre.

Az egymással akár átfedéseket is felmutató forgatókönyvek összességében számos végkimenetelt eredményezhetnek, mely széles spektrumon egy, a Marokkóban valószínűsített, hatalmi pluralizálódással járó átmenettől az ország „jugoszlavizálódásán” át, egy eszkalálódó nemzetközi konfliktusig bármi előfordulhat. Ezért különösen fontos napok előtt áll az arab ország.