Lángba borulhat Elefántcsontpart

Miközben a világ nagy részének figyelme az arab országok felkeléseire irányul, az elefántcsontparti elnökválasztást követően kialakult patthelyzet fegyveres konfliktussá fajult. A gazdasági szankciók lassan, de biztosan romba döntik az ország gazdaságát, a fokozódó erőszak áldozatainak száma egyre nő, a kiutat viszont még senki sem látja.

Szankció szankció hátán

Miután a novemberi elnökválasztás eredményét utólag módosítva Laurent Gbagbo maradt hatalmon, a nemzetközileg is elismert elnök, Alassane Ouattara gazdasági szankciók bevezetésében látta a helyzet megoldását. Januárban elrendelte az ország legnagyobb bevételi forrását jelentő kakaó exportjának egyhavi tilalmát, az eredmény viszont a vártnál lassabb: a korlátozást először március 15-éig, majd 31-éig meghosszabbította. Erre válaszul Gbagbo bejelentette a teljes elefántcsontparti kakaóipar államosítását, amelynek értelmében az egyetlen törvényes felvásárló és exportőr csak az állam lehet. A lépés komolyságát megkérdőjelezi, hogy hiába kerül mindez az ő kezébe, ha a külföldi felvásárlók tartják magukat Ouattara felhívásához, sok pénzt nem fog látni belőle. A valódi indok talán a termelők lojalitásának megnyerése volt, mert ha a szűkös költségvetésből ki tudja őket fizetni, valamennyivel nőhet az őt támogatók tábora.

Komoly kérdés, hogy van-e még Gbagbónak kerete a hasonló kifizetésekre. A krízis miatt a nemzetközi bankok bezárták elefántcsontparti fiókjaikat, illetve az elektronikus bankrendszer összeomlása miatt már csak készpénzzel lehet fizetni. A hatalmához mindenáron ragaszkodó elnök ugyan februárban államosította négy külföldi bank fiókját, az így megszerzett összegből pedig ki tudta fizetni a közszféra és a fegyveres erők esedékes bérét, de ezek a tartalékok is végesek.

Annak ellenére, hogy a szankciók nem eredménytelenek, és Gbagbo pénze valóban fogyóban van, hatásuk a vártnál lassabb, és következményeiket főleg a lakosság sínyli meg. A kakaótermelők akaratukon kívül politikai eszközzé váltak, miközben a raktárakban álló termés (amelynek értéke nagyjából 1,8 milliárd dollár, az éves termés harmada) lassan tönkremegy, a rogyadozó gazdaság és a pénziány pedig az egész lakosságra kiterjedő fosztogatásokat eredményez.

A 2004 óta érvényben lévő fegyverembargó megsértéséről is egyre több jelentés érkezik. Gyakorlatilag már nem maradt afrikai ország, amely ne lett volna hírbe hozva valamelyik oldal támogatásával. A legnagyobb port mégis az ENSZ azon bejelentése kavarta, miszerint Fehéroroszország harci helikoptereket szállított Elefántcsontpartnak. A fegyverzetellenőrök nem tudtak utánajárni a valóságnak, mert ismeretlenek rájuk lőttek, amikor az ügy kivizsgálása céljából megjelentek az abidzsáni repülőtéren. Fehéroroszország cáfolta a híreket, és mint utólag kiderült, azok valóban nem voltak igazak, így az ENSZ kénytelen volt elnézést kérni az érintettektől.

Afrika Párizsából háborús övezet

Tavaly év vége óta mindennapossá váltak a fegyveres összetűzések az ország gazdasági fővárosában, Abidjanban. Az erőszak főleg a város északi kerületét, a többnyire Ouattarát támogatók által lakott Abobót érinti. Az összecsapásokból egyaránt kiveszik részüket Gbagbo biztonsági erői, és a kilétüket titokban tartó – de bizonyíthatóan az északi lázadó Új Erőkhöz köthető – Ouattara-párti „láthatatlan kommandó” tagjai is. A fegyveres erők akcióinak többnyire civil áldozatai vannak, többségük az Ouattarát támogatók közül kerül ki. Ennek legnagyobb visszhangot kiváltó példája az a március eleji tüntetés volt, amelyen fegyvertelen nők ezrei követelték Gbagbo távozását. A rendezvénynek a biztonsági erők páncélozott járművei vetettek véget, amelyek több lövést leadtak a tömegre, majd elhajtottak. Az esetnek legalább hét halálos áldozata volt. Figyelem: a videó felkavaró képsorokat tartalmaz, csak erős idegzetűeknek!

Az áldozatok emlékére, az erőszak elleni tiltakozásként szervezett nőnapi megmozdulás is hasonló véget ért, a fegyveres erők közbelépésében négyen vesztették életüket. A tüntetések feloszlatása mellett a mindkét oldal által felállított útzárakat őrző fegyveresek is több civil haláláért felelősek. Legújabb fejleményként pedig Gbagbo-pártiak által kilőtt aknák követeltek áldozatokat: a hat lövedék egyike egy forgalmas piactérbe csapódott, megölve tizenkét arra járót. A támadásnak összesen legalább 25 áldozata volt.

Aktivizálódó lázadók

A polgárháború visszatérésének rémével fenyeget, hogy a 2002 óta az ország északi felét irányító Új Erők az érvényben lévő fegyverszünetet megszegve harcokba kezdtek Gbagbo fegyvereseivel. A dél felé történő terjeszkedés mellett viszont már nyugaton, a libériai határ mellett is több fontos város felett szerezték meg az irányítást. Indoklásuk szerint erre a szomszédos országból történő fegyvercsempészet és a libériai zsoldosok beáramlásának megakadályozása miatt volt szükség.

Különleges, de nem teljesen váratlan fordulatot jelentett, hogy miután Ouattara hónapokig tagadta az Új Erőkkel való kapcsolatát, nemrégiben az ország legitim hadseregének ismerte el a szervezetet. A mostantól Elefántcsontparti Köztársasági Erők (FRCI) néven szereplő szervezet tagjai által elkövetettek fényében ez igen merész lépés, ugyanis ezután tetteikért a nemzetközileg elismert elnök fog felelni.

Humanitárius katasztrófahelyzet

A fokozódó erőszak miatt a menekültek száma is jelentősen megemelkedett. A legutóbbi jelentések szerint nagyjából 450 000 elefántcsontparti hagyta el lakóhelyét, közülük csaknem kilencvenezren a szomszédos Libériát választották menedékül. Korábbi – mint utólag kiderült, optimista – vélemények szerint a menekülők tömege csak áprilisra érte volna el ezt a mértéket. A saját lakosai ellátását is csak nehézkesen biztosító Libériát elképzelhetetlen mértékben terhelik meg az Elefántcsontpartról érkezők, a menekülttáborokban kitörő járványok pedig még kilátástalanabbá teszik a helyzetet.

A közel félmilliós menekülttömeg nagy része Abidjanból és környékéről származik – innen nagyjából kétszázezren álltak tovább az erőszaktól való félelmükben. Akármilyen abszurd is, ők még a szerencsésebbek közé tartoznak, ugyanis érkeztek jelentések családokról, akiket fegyveresek nem engedtek továbbmenni, hogy adott esetben akár élő pajzsnak is használhassák őket.

A gazdasági szankciók is jelentősen megnehezítik az elefántcsontpartiak életét. Akadoznak az utánpótlások, a kórházak gyógyszerkészletei fogyóban vannak, úgyhogy már járványveszélytől is tartani lehet. Március elején Gbagbo fegyvereseinek ráhatására az ország áramszolgáltatója nemes egyszerűséggel lekapcsolta az ellenzéket támogató északi területeket az elektromos hálózatról. Ez egyben a vízhálózat megbénulását is jelentette, ugyanis a szivattyúk nagy része elektromos árammal működik. Végül hat nap elteltével visszakapcsolták az áramot, a kimaradásra a hivatalos indoklás szerint az ország akadozó ellátása miatt került sor.

Volt-nincs sajtószabadság

A patthelyzetnek áldozatul esett a kiegyensúlyozott tájékoztatás is. Kilenc Ouattara-párti és semleges újság szerkesztősége volt kénytelen bezárni a dolgozókat ért súlyos fenyegetések miatt. Emellett eddig ismeretlen okokból megakadályozták a BBC és a Radio France Internationale (RFI) adásának elefántcsontparti sugárzását is.

Esélytelen békés rendezés?

A helyzet békés megoldására már egészen a kezdetek óta történtek próbálkozások. A Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS), majd az Afrikai Unió is próbálkozott közvetítők alkalmazásával, de mivel a két elefántcsontparti elnök hallani sem akar hatalommegosztásról, a kísérletek így eleve kudarcra voltak ítélve. Korábban még az is nehezítette a dolgukat, hogy az Afrikai Unión belül sem volt egységes álláspont: Jacob Zuma dél-afrikai elnök szerint nem feltétlenül Ouattara támogatása jelentette a helyes utat, azóta viszont már ő is úgy gondolja, hogy Gbagbónak mennie kell. Ugyan Ouattara hajlandó volt az Afrikai Unió megbeszélésén megjelenni, majd Goodluck Jonathan nigériai elnökkel négyszemközt is tárgyalt a helyzetről, ezeknek még semmi konkrét eredményét nem látni. Jobb híján az Afrikai Unió tevékenysége egyelőre annyiban merül ki, hogy felhívta mindkét félt a harcok beszüntetésére, illetve távozásra szólította fel Gbagbót.

Az országban tartózkodó ENSZ békefenntartók sem tudják hiánytalanul ellátni feladatukat. Egyrészt a nyolcezer fős kontingens nagyjából nyolcszáz kéksisakosa őrzi az Ouattara és kormánya menedékéül szolgáló Golf Hotelt, másrészt Gbagbo és köre az ENSZ-személyzet akadályozására szólította fel a lakosságot. Ennek eredményeként több támadás is érte a békefenntartókat, többüket kifosztották, másokra rálőttek. Az akadályozás újabb fokaként az elnök kitiltotta az ENSZ repülőit az ország légteréből, illetve megtiltotta azok leszállását is – az ENSZ viszont nem ismeri el Gbagbo hatalmát, így a korlátozást figyelmen kívül hagyják. A biztonság fenntartása érdekében az ENSZ Biztonsági Tanácsa újabb kétezer fő Elefántcsontpartra történő delegálásáról döntött.

Többen is felemelték hangjukat amiatt, hogy miközben Líbia esetében az ENSZ a beavatkozás mellett döntött, miért nézi tétlenül az Elefántcsontparton kialakult hasonló helyzetet. Hasonló véleményen van Raila Odinga kenyai miniszterelnök, aki az ECOWAS közvetítési kísérleteiben is részt vett. Elmondása szerint minél előbbi nemzetközi beavatkozásra lenne szükség, még mielőtt totális káoszba fordulna a helyzet. Kenyában a 2007-es választások után hasonló helyzet alakult ki, de ott a feleknek sikerült megállapodniuk a hatalom megosztásáról.  Odinga elmondása szerint viszont a kenyai példa nem jó megoldás: Afrikában végre meg kéne honosítani a demokráciát ahelyett, hogy ad hoc politikai alkuk mentén lavírozzon a politikai elit.