Tunézia: optimizmus és belpolitikai káosz

Közel két hónap telt el Zine al-Abidine Ben Ali elűzése óta, Tunéziában azonban még mindig nem konszolidálódott a belpolitikai helyzet. Miközben két ideiglenes kormány követte egymást, a tüntetések folytatódnak, így az ország nem térhetett vissza a normális kerékvágásba. Jelenleg úgy tűnik, a tunéziaiak júliusban szavazhatnak az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjairól, de hogy mikor tartják az elnökválasztást és mikor állhat fel stabil kormány, kiszámíthatatlan.

A február végén kinevezett – második – ideiglenes kormány miniszterelnöke, Bedzsi Kaid Esszebszi televízióban sugárzott beszéde szerint optimistán tekint a jövőbe, pedig a tunéziai helyzet továbbra is kaotikus. Első ígéretét, miszerint március első hetében kijelöli új kormányának tagjait, mindenesetre betartotta, ezzel magára is haragítva a tüntetők egy részét.

Az utcán demonstráló csoportok ugyanis azt követelik, hogy a régi rendszer hívei kerüljenek ki a vezetésből, ez azonban csak részben valósult meg. Az új kormányban tag maradt a védelmi, a belügy, az igazságügy és a – külügyminiszter is. A tunéziaiak egy része az al-Dzsazíra szerint továbbra is elégedetlen, mert a kulcspozíciókat a korábbi hatalomhoz köthető személyek töltik be. Kérdéses, hogy maga Esszebszi is ide sorolható-e; bár 1987 (Ben Ali hatalomra kerülése) óta nem volt tagja egyetlen kormánynak sem, korábban fontos pozíciókat töltött be. A Ben Ali-rezsimhez kötődése miatt kellett végül távoznia Rachid Ghannouchinak, az előző miniszterelnöknek is, akinek regnálását folyamatos lemondások tarkították ugyanezen okból. 

Az ideiglenes államfő, Fouad Mebazza arról beszélt, hogy Esszebszi egészen a választásokig a helyén maradhat, az azonban kiszámíthatatlan, hogy azt mikor tartják. Az alkotmány szerint elvileg Ben Ali lemondását követően erre 60 nap állna rendelkezésre, azonban ez a határidő biztosan csúszik, a legkorábbi időpontot július végére teszik.

Vita van abból is, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés álljon-e fel előbb vagy az elnököt válasszák meg. Egyesek attól tartanak, hogy, ha a komoly hatalommal rendelkező államfőt előbb iktatják be, mint ahogy az alkotmányt megváltoztatnák, akkor könnyen azzal szembesülhetne az ország, hogy az alaptörvény lehetőségeit kihasználva új diktátor születik. Új elnökre és parlamentre azonban minél előbb szükség lenne, hiszen míg az előbbinek nincs népi felhatalmazása, addig az utóbbinak ugyan ez megvan, de elsősorban Ben Ali emberei közül kerülnek ki a tagjai, lévén a legutolsó választást 2009 októberében tartották.

Esszebszi ígérete szerint egyelőre csak azt valószínűsíthetjük, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlést már augusztusban szeretnék felállítani (a választásokat a jelenlegi tervek szerint július 27-én tartanák). Ez azonban még könnyen változhat. Maga a kormányfő is létrehozott egy konzultatív tanácsot, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik, és a tüntetők is alakítottak csoportokat hasonló céllal: a tanácsaikat azonban, egyelőre úgy tűnik, nem igazán veszik figyelembe. Nehezíti ráadásul a helyzetet, hogy gyakran ellentmondó megoldásokkal kezelnék a problémát.  

De nem kizárólag a politikai pozíciók elosztása és az alkotmány jelent problémát. Esszebszi szerint a legfontosabb feladat a biztonság megteremtése, a gazdaság újraindítása és az, hogy az ország végre tényleg visszakerüljön a normális kerékvágásba – ami nem lesz könnyű, hiszen a tunéziai tüntetések a személycserék ellenére is folytatódnak. Az ország bevételeinek nagy része a turizmusból származik, így nyárra konszolidálni kellene a helyzetet, hogy Tunézia ismét vonzó célpont legyen.

A Foreign Policy egyik elemzése kitér arra, hogy az elmúlt két hónapban fontos változások zajlottak le az országban, olyan lépéseket tettek meg, amelyek egyszerre voltak hasznosak és találkoztak a tüntetők akaratával: jogilag megteremtették a média szabadságát, engedik, hogy politikai pártok alakuljanak, amnesztiát kaptak a politikai foglyok, betiltották a korábbi kormánypártot (Alkotmányos Demokratikus Egyesülés – RCD) és legalizálták a népszerű iszlamista pártot.  

Sok kérdés ezzel szemben megválaszolatlan és még feszültség forrása lehet. Tunéziában – Egyiptomtól eltérően – nincsenek olyan személyek, akik nem kompromittálták magukat az előző rendszer alatt, mégis megvan a kellő tapasztalatuk (Egyiptom kapcsán elég csak például Amr Múszára vagy Mohammed el-Baradeire gondolni). Tunéziában legfeljebb a hadsereg vezetése tartozik ebbe a körbe, ők azonban távol tartják magukat az eseményektől.

A Foreign Policy szerint további kérdések is felmerülnek. Mint a legtöbb puccs után, Tunéziában is probléma forrása, hogy a közhivatalokból milyen szinten száműzzék a hatalomhoz kötődőeket, hiszen, aki dolgozni akart, annak gyakran nem volt más lehetősége, minthogy hűen szolgálja a rezsimet. Valószínűleg elkerülhetetlen a múlt bűneinek feltárása, egyfelől a korrupció miatt (a Transparency International listáján az ország az 59-ik, ezzel a középmezőnyben foglal helyet), másrészt a rendőri fellépéseket illetően. Bár erre a célra már létrehoztak egy bizottságot, ennek azonban nincs felhatalmazása arra, hogy a felkelés előtti ügyeket kivizsgálja.  

A tunéziai forradalom indította meg a felkelések sorát a Közel-Keleten, amelyek közül azonban csak az egyiptomi ért el hasonló sikereket. Az országnak a kezdeti optimizmust követően most olyan problémákkal kell szembenéznie, amelyeket egyelőre úgy tűnik, csak nehezen tudnak orvosolni. Elvileg fennáll a lehetősége a külső segítségnek: a legkézenfekvőbb az Európai Unió lenne, amely azonban korábban nem titkolta jó kapcsolatait Ben Alival.