Népszámlálás és valóság

Az idei népszámlálás előtt egyöntetűnek tűnik a vélemény – a szlovákiai magyarok lélekszáma „félmillió alá csökkenhet”. Ez roppant szerencsétlen megfogalmazás: a magyar nemzetiségűek száma ugyanis nem a népszámlálási eredményektől függ és nem is azoktól csökken. A fenti szófordulat elsősorban pontatlan megfogalmazásnak tekinthető, azonban nem teljesen veszélytelen abból a szempontból, hogy a népszámlálást a valóság objektív méréseként jeleníti meg.

A népszámlálások elsődleges jelentősége abban áll, hogy tájékoztatják az államot annak polgárairól. Egy ideális világban a népszámlálás menete során a kérdezőbiztosok interjúkat készítenének minden egyes alannyal, majd ezek szövegét „az állam” képviselői sorra elolvasnák. Mivel azonban ez a modell kivitelezhetetlen, a statisztikusok kénytelenek könnyebben feldolgozható, összevont adatokat készíteni. Ez azonban nem veszteségmentes: kivitelezéséhez mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket kell feltenni, az azokra adott válaszokat pedig egymáshoz képest értékelhetővé tenni. Így születnek a kérdőívek és a válaszok kategóriái.

Míg azonban egyes kérdéseknél a válaszok aránylag könnyen kategorizálhatóak, más esetekben a kérdezett tulajdonság komplexitása miatt a kategóriák szükségszerűen leegyszerűsítettek és pontatlanok. A nemzetiség pontosan ez utóbbi csoportba tartozik. Tegyük fel, hogy a realitással ellentétben ideális világunkban mindenki valós nemzetiségéről szeretne beszámolni a kérdezőbiztosoknak. Egyeseknek gond nélkül menne az őket pontosan leíró kategória kiválasztása. Mások azonban könnyen érezhetnék úgy, hogy nem csupán egyetlen nemzetiség az, melyhez tartoznak – ők a különféle kettős és kevert identitásúak, akiknek családi és társadalmi tapasztalatai lehetővé tették azt, hogy két nemzet kulturális kódját is megértsék és magukénak érezzék.

A népszámlálások tapasztalatai alapján a kisebbségiek gyakran vallják magukat a többségi nemzethez tartozónak. Ennek oka részben a félelem, részben az asszimilálódás iránti vágy, de jelentős szerepet kap a kategorizálás kiszorító ereje is. Mivel a közbeszédben a népszámlálás mint a valóság mérése jelenik meg, a többes indentitásúakon nagy a nyomás arra, hogy bevallják, kisebbségi mivoltuk nem a „valóság”, és bár többségi kötődésük sem az, alapértelmezett válaszként nagyobb eséllyel kerül a papírra.

A kisebbségi közösségek számára ezért létkérdés a népszámlálás átfogalmazása, a valóság mérése helyett a kulturális hagyományokról való állásfoglalásként. A magyar nemzetiség megjelölésének nem identitásválasztásról, hanem saját kulturális hátterünk tiszteletéről kell szólnia. Másképpen fogalmazva: aki bizonytalan, szlovák nemzetiség bejelölésével nem segít egyik kulturális közösségen sem, míg a magyar nemzetiséget jelölve segít az egyik kulturális hagyományának fenntartásában, miközben nem árt a másiknak. A népszámlálás tétje éppen ezért nem a „magyarok számának csökkenése”: az feltételezhetően mindenképpen zajlik. A tét az, mekkora vonzereje maradt a szlovákiai magyarság kultúrájának saját leszármazottai számára.