A médiagépezet politikai melléktermékei: Trump és Brexit

Donald Trump a republikánus párt elnökjelöltje. Hogyan? Miért? Kérdezhetné a GOP egyik legismertebb történelmi alakjaként számon tartott Abraham Lincoln zavarodottan. A válasz pedig az lenne, hogy a szenzációhajhász, narratívákon csüngő és a tényektől iszonyodó posztmodern médiagépezet termelte ki magából a Trump-jelenséget, ahogy a Brexitet övező médiakampányt is, és valószínűleg ez még csak a kezdet.

Ha nem zabolázzuk meg a lájk- és nézőszámvadász közösségi és egyéb médiát, nem jósolhatunk túl fényes jövőt a választók, alias médiafogyasztók józan ítélőképességén alapuló kormányzásnak.

De hogyan is működik mindez?

Azt már szinte felesleges említeni, egy évvel ezelőtt kevesen gondolták, hogy a New York-i milliárdosnak egy fikarcnyi esélye is lehet a republikánus elnökjelöltség megkaparintására. A FiveThirtyEight nevű, az amerikai választások elemzésével foglalkozó blog három munkatársa tavaly augusztusban Trump esélyeit a Grand Old Party jelöltségének elnyerésére kettő, nulla és mínusz tíz százalékra (!!!) tette. A Guardian balos brit lap ugyancsak teljesen esélytelennek ítélte a jól szituált értelmiségi körökben politikailag korrekt kifejezéssel ítélve „kívülállónak” tartott Trump nagy menetelését.

Abban, hogy a politikához nem értő, bohócnak, egyenesen trollnak tartott Trump maga mellé állította a republikánus szavazókat, óriási szerepet játszott a média. Habár természetesen maguk az újságírók nem szívesen vállalnák ezért a felelősséget. A fivethirtyeight tavaly nyáron elvégzett kutatása szerint a republikánus wannabe jelöltekről szóló Google News hírek 46 százaléka foglalkozott Trumppal, és ő tette ki a jelölt-aspiránsokra vonatkozó, egyéni Google-keresések 62 százalékát. A The New York Times márciusi írása szerint Trumpnak közel 2 milliárd dollárjába, a MarketWatch májusi cikke szerint már csaknem 3 milliárd dollárjába került volna, ha fizetett volna az összes amerikai médiamegjelenésért. Vagyis míg a többi jelölt súlyos pénzeket perkált egy-egy megjelenésért, a milliárdos csak artikulálatlan hangon dörmögött egyet-kettőt egy mikrofonba, és már röpködtek is a retweetek és a lájkok.

Miért is? A válasz a címben emlegetett posztmodern média.

Posztmodern, mert ez az a tér, ahol elmosódnak a határok a valóság és a fikció között, a politika és a filmek, sorozatok, a zeneipar vagy éppen a stand-up comedy között. Az egyik oldalon John Oliver brit komikus környezetvédelemről, Erdoganról vagy épp a mexikói határkerítésről beszél, a másik oldalon Obama stand-upol a Fehér Ház tudósítóinak éves vacsoráján. A posztmodern média sajátja a műfaji keretek feszegetése, a szélsőségek hajhászása, mivel a profitnövelés érdekében folytatott nézőszám- , lájk- és tweet-gyűjtögetés korában csak a mennyiség számít. A folyamatos tartalomgenerálás és a számok feltornászásának oltárán pedig feláldozhatóvá válik a minőség, a kontextus vagy éppen a közösségi igények, és a közjó bármiféle figyelembe vétele.

social_media

Emlékezzenek csak vissza, milyen stílusosan bírálta Obama a fentebb emlegetett vacsorán a sajtó jelen lévő tagjait, akik alig várták, hogy a stand-upoló elnök odamondogasson a republikánusok éllovasának. Ahogy a sajtó is a kezdetektől fogva a megfelelő súllyal és komolyságához méltóan kezelte a Trump-kampányt, így most ő is megpróbálja visszafogni magát – mondta.

Végülis igen. A szórakoztatást bálványozó médiamasina a saját természetéhez képest megfelelő súllyal és komolyságához méltóan kezelte a 14 évadot megélt valóságshow, a The Apprentice celeb-bíráját, aki megfizettetné a mexikóiakkal a texasi határra álmodott kerítését és megakadályozná, hogy Amerikát kereskedelmileg „megerőszakolja” Kína.

És mi kell ahhoz, hogy valaki a posztmodern média főpapjává váljon? Sok-sok kattintást, magas nézőszámot, vagyis profitot ígérő brand, amely a médiafogyasztókká változtatott választók számára eredetinek hat és a világról alkotott nézeteik aktuális állásának, valamint az ezt tápláló narratívának megfelel. (A jelenségről egyébként az Index is írt egy nagyszerű elemzést).

A milliárdos esetén adott volt a Trump-Tornyokból, Trump-steakből, Trump-borászatokból és a megfogalmazhatatlan hajszerkezetéből álló Trump-brand, amit az egész Egyesült Államokban ismertek, így nem kellett nulláról kezdeni az imidzs-építést, mint például John Kasich-nek vagy Ben Carsonnak. Ez a brand az amerikaiak nagy részének azt sugallja, hogy egy sikeres, gazdag üzletemberrel van dolguk, egy karizmatikus építtetővel, aki bármibe kezd, arannyá válik a kezében.

Ez persze még csak az első lépés. Legtöbbször, amikor Trump követőit arról kérdezik, mi az oka annak, hogy őt támogatják, a következők hangzanak el: „azt mondja, amit gondol”, „azt mondja, ahogy a dolgok vannak” vagy „ő az igazat mondja”. Rendkívül fontos megállapítás ez, ami több forrásból táplálkozik egyszerre. A bevett magyarázat szerint Trump varázsát az adja, hogy nem a politika berkeiből jön és tesz a politikai korrektségre. Ha egy kicsit a másik oldalra, a közönségre és a közvetítő szerepét betöltő médiagépezetre is tekintünk és megkapargatjuk a felszínt, más tényezőket is felsorakoztathatunk, amelyek Trump „karjába” lökik az amerikai választókat.

Ezek olyan borzasztóan nagy szavakhoz kapcsolódnak, mint a bizalom, az autentikusság vagy az igazság keresése.

Az utóbbi időben kimutatható az a cseppet sem meglepő tendencia, hogy az átlagpolgárok egyre kevésbé bíznak a politikusaikban – legalábbis a Pew Research Center felmérése szerint az Egyesült Államokban mindenképpen -, akik a választási kampányokban politikailag korrektül megfogalmazott, mézes-mázos ígéretekkel és elcsépelt frázisokkal próbálják meggyőzni a lehető legszélesebb rétegeket arról, hogy bizony ha őket választják meg, eljön majd a Kánaán.

Ez azonban a közönség számára legtöbbször inkább izzadságszagú próbálkozásnak hat, hiszen az üzeneteket széles közönségnek szánják és így a mondanivaló körülbelül abban csúcsosodik ki, hogy örök élet és ingyen sör. A lényeg, hogy Trump amiatt tűnhetett ki hamar az amerikai választási kampány-paletta egyébként általában nem unalmas terepéről, hogy „autentikus” figurája lett a versenynek. Walter Benjamin német filozófus egyszer azt találta mondani, hogy a technológiai reprodukálhatóság korában elveszett az eredetiség, hiszen minden sokszorosítható: a Mona Lisa nyomtatható tollra, szempillaspirálra, bevásárlótáskára és 3D-s kirakóra is. Mégis a Louvre-ban fellógatott eredetit fényképezi naponta több száz japán turista, mivel ez képvisel eredetiséget, autentikus értéket (míg a turisták által készített képek minden jóindulattal is csak néhány lájkra válthatóak majd be a Facebookon).

Számtalan más példát is hozhatnánk arra, mennyire fontossá vált a posztmodern média korában az „eredetiség”, az „autentikusság”, a „különlegesség”. Mivel ezt keresi a közönség, a szenzációhajhász média is ezt próbálja közvetíteni – valami rendkívülit, valami korábban sohasem látottat és az egyes üzeneteket úgy csomagolja (framing), hogy lehetőleg minél szenzációsabb legyen. Az eredetiség utáni vágyódáshoz persze nagyban hozzájárul, ha hozzátesszük azt a szinte már elcsépelt gondolatot, hogy a posztmodern média korában agyonnyomja az átlagos médiafogyasztókat a megállás nélkül érkező információk halmaza, amelyik mindegyike valami szenzációt ígér.

Ebben a médiakörnyezetben a minél szélesebb szavazóbázisra pályázó, mérsékelt politikusok semmitmondó, politikailag korrekt és szépen becsomagolt, átgondolt üzenetei egyrészt elvesznek a kommunikációs zajban, másrészt, ha sikerül is nekik átlépni az ingerküszöböt, a legtöbb esetben nem érik el a közönség „eredetiség-igényének” mértékét. Ellenben Trump médiamegjelenése mindvégig azt a benyomást keltette, hogy egyszerre kimondja, amit gondol, véleményét (látszólag) nem finomítja politikai és kampánytanácsadók hada, és az „eredetiségre éhes” média is úgy jeleníti meg, ahogy az adott szóláncolat elhagyta a száját.

Látszólag pedig az sem fontos, hogy mi hagyja el a száját. Bármekkora csúsztatás vagy tényszerűtlen állítás belefér, amíg azt mondja, amit a követői hallani akarnak.

És itt lép a képbe a posztmodern másik kedvenc hívószava, a narratíva.

Egy másik elborult francia filozófus, Jean-Francois Lyotard az évszázad elején (gondolatait nagyon leegyszerűsítve) úgy vélte, a meghatározó alapállás az, hogy a huszadik század elejére összeomlottak a nagy világmagyarázó elméletek, és helyette a sok-sok világnézet (narratíva) saját igazságának meghatározósága vált általánossá. Vagyis ez azt jelenti, hogy nincsenek univerzális igazságok, eltűntek a szilárd hivatkozási alapok. Erre rezonál a híres, Churchillnek tulajdonított idézet (ebben az a szép, hogy valószínűleg ezt sem lehet tényként kezelni), miszerint ő csak abban a statisztikában hisz, amit ő maga hamisított.

Ez a hozzáállás abszolút érezhető volt a Trump-kampányban, és a Brexitet pártoló politikusok nyilatkozatainál is. Az amerikai milliárdos teljes mértékben az uralkodó világnézeteket lovagolta meg. Kit érdekel, ha eltúlozza azoknak a muszlimoknak a számát, akik 2001. szeptember 11-én ünnepelték a World Trade Center elleni terrortámadást? A lényeg annak a politikai korrektségen túlmutató, de széles körben elterjedt világnézetnek a hangoztatása, hogy „a muszlimok gyűlölik az amerikaiakat”. A Washington Post amerikai napilap Trumpnak a republikánus jelöltség elnyerése alkalmából elmondott beszédében 25 olyan állítást talált, amely ilyen-olyan módon nem fedi a valóságot. De hát kit érdekelnek a tények és a pontos számok, ameddig Trump mondatai rezonálnak amerikaiak széles körének félelmeire és aggodalmaira – legyenek azok a spanyolajkú bevándorlókkal, muzulmánokkal, a kínai gazdasági fejlődéssel vagy a bűnözéssel kapcsolatosak?

Azt, hogy a narratíva prezentálását a tényeknél többre értékelik a médiafogyasztók, nem csupán Trump, hanem a Brexit mellett kampányoló politikusok is felismerték. Az Európai Unió bürokratikus rendszerétől való szabadulására apellálva, amely elsősorban a „vegyük vissza saját magunk sorsának irányítását” érzeten alapul, a Brexit mellett kampányolók egyebek mellett azt ígérték, hogy ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból és többé nem kell a közös költségvetésbe súlyos fontokat szórnia, hetente 350 millió fonttal többet költenek majd az egészségügyre. Nigel Farage, az euroszkeptikus UKIP vezetője és a Brexit-kampány egyik legfőbb arca már a szavazás másnapján, június 24-én, mindössze egy órával az EU-referendum eredményét követően bevallotta, hogy ezt az ígéretet nem tudják teljesíteni.

A lakosságnak a bevándorlással szembeni félelmeire és az erről szóló narratívára épített, másik fő ígéretükről, miszerint csökkentik a szigetországba igyekvők számát, szintén már másnap kiderült, hogy üres frázis volt csupán. Sokan ezt követően ismerték csak fel, hogy talán mégsem lett volna olyan nagy baj, ha a Brexit-kampány másik arca, Michael Gove „javaslatával” szemben mégiscsak hallgatnak a téma szakértőire és az általuk mondott számokra/tényekre.

Arról, hogy a közösségi média és a technológia úgy általában hogyan erodálja az igazságot, és hogyan kerültünk a „narratíva a tények felett” időszakába, Katharine Viner, a The Guardian főszerkesztője írt egy nagyszerű elemzést, amely egyben elég rettenetes képet fest az előttünk álló „poszt-igazság” korszakáról – ha nem teszünk valamit.

És hogyan lehetne tenni mindez ellen? Mivel a közösségi média számos kutató szerint elkezdett egyfajta „buborékot” kialakítani, amelyben az egyénekhez érkező információk a személyes preferenciák alapján általában a saját világképet és véleményt erősíti meg, egyre nehezebbé válik a vélemények ütköztetése, más nézőpontok megismerése, a saját világon kívüli álláspontokkal való szembesülés. Ez rendkívül veszélyes és felerősíti az ilyen-olyan narratívákat kihasználó, a tényekkel rugalmasan bánó propagandagépezetek működésének hatékonyságát. Ez ellen talán több párbeszéddel, alternatív médiaplatformokkal, fact-checking hubokkal, propagandát leleplező oldalakkal és a közjót szolgálni hivatott médiumok megreformálásával lehetne tenni. Idealista vagyok? Oké, akkor mondjanak jobbat.

Radó Nóra

Felkapott hírek

Friss hírek

epa06358399 Supporters wave Corsican flags during a campaign meeting of the 'Pe a Corsica' (lit. Pour la Corse / eng. For Corsica) nationalist list ahead of the territorial elections in Corte, Corsica island, France, 29 November 2017. The elections will take place on 03 and 10 December in Corsica island.  EPA/OLIVIER SANCHEZ

Korzikán taroltak a függetlenségpártiak

A magát nacionalistának nevező pártszövetség nagyarányú győzelmet aratott vasárnap Korzikán a regionális parlamenti választások második fordulójában. A Franciaországhoz tartozó szigetet eddig is irányító erő kezdeményezi a tárgyalások megnyitását a francia kormánnyal a nagyobb autonómiáról, de kizárták, hogy elszakadásra törekednének.

Read More »