Ezt megint szívesen elhallgatták volna előlünk

Nem akarták nagy dobra verni, így szépen az Európai Parlament csak most hozta nyilvánosságra, hogy hányan is voltak szavazni a májusi európai választásokon. Hát nem annyian, mint ahogy sokáig örültek neki. 

Minden korábbi várakozással szemben az EP-választásokon való részvétel tovább romlott. Hiába jelentette be még a választások estéjén több politikus az előzetes becslések alapján, hogy megtört az évtizedes zuhanás; a héten a nyári hőhullám árnyékában éppen csak csendben nyilvánosságra hozott végleges hivatalos számok mást mutatnak.

Az exit-poll becslések alapján egészen hétvégéig abban a hitben voltunk, hogy az idei EP választáson végre megállt a szavazók számának esése. A korábbi 43.09 százaléknyi becsült résztvevő azonban a valóságban 42.5 százalékká vált, ezzel a 2009-es korábbi választáson felbukkant kereken 43 százaléknyi választópolgár mennyiségét nem érte el. 

Van e gond ezzel? 

Hogy hány szavazó kíván egy választáson részt venni, azt nagyon sok minden befolyásolhatja. Egyes szakértők azzal magyarázzák a távolmaradást, hogy szerintük azok a szavazók, akik rendben látják a dolgokat, nem akarnak beleszólni. Másik oldalról tehát az növelheti a számukat, ha elégedetlenek és változtatást akarnak. Ezzel szemben más szakértők az ellenkezőjét hangsúlyozzák, miszerint a legnagyobb politikai szereplőknél gond, ha a támogatóikat nem tudják megszólítani és elvinni az urnákhoz. Lehetne ezt nyugodtan elemezni, csakhogy máshogy görbítették ezt a teret politikusaink.

Önmagában nem kellene fetisizálni a számokat, amúgy sem óriási a különbség, sőt, a csökkenés mértéke a legkisebb még ezzel az adattal is. Csakhogy a politikusok elkövették azt a hibát, hogy elkezdték magukat a számokhoz kötni. Nagy ünneplés folyt, amikor megálltnak vélték a csökkenést májusban, az exitpoll eredmény alapján. Guy Verhofstadt egykori belga miniszterelnök, liberális bizottsági elnökjelölt is azon örömködött, hogy ez az európai projekt őszinte támogatását jelenti, „megváltozott a játszma”. Ez azért is volt fontos számukra, mert az EP visszatérően azt hangsúlyozza, hogy ez az egyetlen közvetlenül választott demokratikus szerve az uniónak. (Bár tény, hogy a nyugati világban a legtöbb nemzeti parlamenti választásokon is csökkenő trend a részvétel.)

Ehhez képest most még nagyobb tétet húztak az európai képviselők (MEP). Az idei választások után azért küzdöttek, hogy végre ők mondhassák meg, ki lesz az Európai Bizottság elnökjelöltje. Eddig ugyanis a tagállamok vezetőiből álló tanács döntötte ezt el, és a Parlament csak jóváhagyott, míg most azt kötötték ki, hogy a legtöbb szavazatot kapó politikai csoport jelöltje (spitzenkandidat) automatikusan legyen a Tanács jelöltje is.

Ezt az eljárást két tagállam kérdőjelezte meg alapjaiban: London és Budapest. Ez kevés volt bármilyen blokkoláshoz vagy időhúzáshoz, úgyhogy nemrégiben megválasztotta a Tanács Jean-Claude Juncker egykori luxemburgi miniszterelnököt a Bizottság elnökének, hiszen az őt jelölő európai konzervatív politikai csoport kapta a legtöbb szavazatot. 

Ebben a jelölősdiben pedig nagyon fontos mérföldkőnek tekintette az EP azt, hogy még több választót tudjon azáltal megszólítani – és így szavazásra bírni – hogy közvetlenül beleszólhatnak a bizottsági elnökjelölt személyébe. 

Ez nem sikerült. 

A szavazókat ezzel sem lehetett bevonni, ahogy azzal sem, hogy az EP idén is sok pénzt költött a szavazásra buzdító kampányra. Sajnos az is erősen kétségesnek tűnik, hogy Junckerral aranyhalat fogtunk volna; közel sem biztos, hogy az ő teljesítménye a következő választáson szavazókat fog mozgósítani tudni, ahogy az sem, hogy egyáltalán „hálás” lesz a parlamentnek a változó brüsszeli szelek közepette. 

Régi motoros, de nem túl régi úton? 

Bár Juncker több tagállamban megfordult, egyáltalán nem tekinthető ismert politikusnak a tagállami mércékkel nézve. Ezzel szemben egy megfelelően régi káder volt ahhoz, hogy kiegyezzenek benne. Az eurogroup vezetőjeként a mostani euró-válság részben ugyan neki köszönhető, de ez mit sem zavarta támogatóit. Ahogy az sem, hogy luxemburgi miniszterelnökként éppen csúnyán megbukott egy kémkedési botrány közepette. Hogy az adóparadicsomok európai leépítését többek közt éppen Luxemburg akadályozza meg, hiszen óriási pénzügyi központként működik a szürke zóna szélén. Egy szóval Juncker annak az Európának a kiépítésében vett részt, amelyik most reformra szorul. 

Közel sem egyértelmű, hogy a „vándorló cirkusznak” becézett Európai Parlament sokkal hatékonyabb és demokratikusabb lenne, mint az Európai Tanács. A hatalmi egyensúly köztük egy egészséges rendszerhez vezethetne persze hosszútávon. Az az EP viszont, amelyik a saját költségelszámolásait nem meri kitenni az ablakba, ott először a házon belül kéne a transzparenciát erőltetni, és utána kimenni a napra.