Hogy lát minket Brüsszel?

Engedjük el a fantáziánkat, és helyezzük magunkat egy képzeletbeli történelmi szituációba. 2013. május 9-ét írunk, az Európai Egyesült Államok hivatalos szövetségi ünnepére készül, a tagállamok fővárosaiban már mindenhol kifüggesztették a csillagokkal koronázott égszínkék lobogót, az Európai Unió görög elnöke éppen ünnepi beszédét memorizálja, amit az összeurópai parlament alsóháza és szenátusa előtt fog majd előadni. Izgatottan lép fel az ünnepi plénum színe elé, az uniót alkotó 28 nemzet – lévén Skócia és Katalónia időközben tagállami státuszt nyertek, míg a britek angolosan távoztak – zászlajától övezve, ahol kicsit félszegen köszönti az egybegyűlteket, a Tisztelt Házat, a nemzeti minisztereket és a szövetségi kormány tagjait, élükön Barroso kancellárral.

Egy áthidalhatatlan szakadék

A fent vázolt pillanatkép mosolyogtató fikció. Az Európai Unió nem szuperállam és egyhamar nem is válik azzá. A rendszer születési rendellenessége éppen abban áll, hogy bár demokratikus elvek szerint működik, mégsincs demokratikus kontroll alatt. Az egyszerű polgárnak csekély esélye nyílik az európai ügyek direkt módon történő befolyásolására. Az egyetlen közvetlenül választott szervezet az Európai Parlament (EP), ám itt korántsem szabad egy a nemzeti parlamentek hatáskörével rendelkező fő döntéshozóra asszociálnunk, hiszen az EP önmagában kvázi döntésképtelen. Mindemellett az EU fő döntéshozó intézményét, az Európai Tanácsot alkotó tagállami miniszterek nem az EP-nek, hanem saját nemzeti parlamentjeiknek felelősek, brüsszeli tevékenységük pedig az állampolgárok számára jobbára rejtve marad.

Történtek ugyan a demokratikus paradoxont tompítani hivatott intézkedések, ám ez kevéssé szolgál vigaszul annak a bajor állampolgárnak, aki az urnák elé járul a bajor tartományi, a német szövetségi és az európai parlamenti választásokon alkalmával is. Majd ennek utána az újonnan választott tartományi törvényhozás megszavazza a bizalmat a tartományi kormánynak, aki képviselőket delegál a szövetségi parlamentbe és a hasonló elv alapján felállított szövetségi kormány pedig ugyanígy delegál képviselőket az Európai Bizottságba, ami az EU kvázi kormánya (hitavalosan az uniós legfőbb javaslattevő és végrehajtó szerve). A példa sarkos, ám jól rávilágít a bajor falucska szavazófülkéje és a brüsszeli Berlaymont (a Bizottság brüsszeli székháza) közt tekergő labirintusra.

Kell-e azonban vigasztalni derék a bajorokat? „Kívánatos egyáltalán egy kézzel foghatóbb EU? Hogy átláthatóbbnak kellene lennie, szerintem ebben mindnyájan egyetértünk. De mit is jelent ez? Ami éppen átláthatatlan, azok a Minisztertanácsok, miniszterelnöki találkozok stb. De ezek ugyanakkor szükségesek is, hogy a különböző döntések és a nemzetközi egyezmények megszülethessenek” – mondta e sorok írójának Daniel (28), aki a rajna-vidéki Aachenből vetődött Magyarországra.

Daniel mintapéldánya annak a feltörekvőben lévő generációnak, amelyet utazásai, egyetemi tanulányai során érintett meg Európa szellemisége. Aachen Németország legnyugatabbra fekvő városa, ahol közelebb van Hollandia, mint Észak- Rajna-Vesztfália legnagyobb városa, Köln. A határ már csak emlék, a személyek szabad áramlását senki és semmi sem akadályozza. Sokan járnak Aachenből a hollandiai Maastrichtba egyetemre, de egy jó moziért is inkább megéri oda átugrani, mintsem a 65 km-re fekvő Kölnbe.

„Jobbára kritikusan szemlélem az európai intézményeket, például amiért a biztosi posztokra idős politikusokat tolnak, akik az adott országban nem kellenek már (vagy éppen nem kívánatosak többé). Ez éppen annak tudható be, hogy a biztosok kevés dologról dönthetnek, épp úgy, mint a Parlament.” – véli Daniel.

Az EU sokak szemében egyszerűen technokratikus intézmények és eljárások kusza labirintusa. Létezik azonban Európának egy másik vetülete is, a „nem hivatalos” Európa, amit maguk az emberek és az általuk hordozott kultúra alkotnak. Európa közelsége azt is jelenti, hogy te, egy az 500 millióból, mennyire érzed magad európainak. Az Európai Gazdasági Tér egy hasznos újdonság – persze az évszázadok távlatából nézve – ám az „Európai Kulturális Tér” már évezredes realitás.

Európai identitás?

Az európai integráció fenntartása szempontjából elengedhetetlenül fontos az európai identitás felélesztése és ápolása. Kétségtelenül létezik egyfajta európai értékrend és kultúra: Villon, Michelangelo, Victor Hugo, Charles Dickens, Thomas Mann, Sienkiewicz, Hrabal, Dalí mind részei a közös európai tudatnak. Az olasz író-ikon, Umberto Eco, aki egyben az európai gondolat egyik fáklyavivője is, sekélyesként értékeli az összeurópai identitást. Szerinte elsősorban azért sekélyes, mert valahol mindenki evidenciaként kezeli önnön európaiságát, mégsem tekintjük magunkat elsősorban európainak, hanem valamely nemzethez tartozónak, így Európa-tudatunk végtére is igen felszínes.

Az európai identitás formálásában fontos szerep jutna az iskolapadnak, világít rá Boaventura de Sousa Santos a portugál Coimbra Egyetem szociológia-professzora:

“Az oktatási rendszerek Európában még mindig eléggé a nemzeti realitások talaján állnak, holott éppen az európai realitásokra kéne építkezniük. Az európai realitás pillanatnyilag nem túl erős és a probléma részben az oktatásra vezethető vissza. Több generációba fog telni a hiba korrigálása, de szerintem ezt a munkát élénkíteni kellene.”

Az Európai Bizottság legsikeresebb ilyen vállalkozása a hallgatók nemzetközi, egyetemek közti cseréjét lebonyolító Erasmus ösztöndíja, amelyet éppen tavaly fenyegetett megszűnéssel az európai költségvetés lefaragása. A csereprogramok természetesen az oktatás minden szintjén jelen vannak, mégis, azok nagyobb kihasználására lenne szükség. Mint ahogy de Sousa Santos gondolatmenetét tovább fűzi:

„A polgároknak általában többet kellene utazniuk Európában, hogy jobban megismerhessék a különböző országok eltérő realitásait. Ez különösen fontos abból a szempontból, hogy felszámoljunk bizonyos előítéleteket, amelyek még mindig léteznek az egyes országok között; például a németek és görögök, a portugálok és a spanyolok, a franciák és a belgák illetve olaszok között.”

Szexuális forradalom Európában

Az Erasmus-program kapcsán sokan beszélnek az „Erasmus-generációról”, azon fiatal európaiak csoportjáról, akik magukévá tettek egyfajta európai szellemiséget és akiknek köreiből a jövő Európájának vezetői fognak kikerülni. Umberto Eco egyenesen szexuális forradalomként jellemzi a jelenséget:

„Egy katalán fiú megismerkedik egy flamand lánnyal, szerelembe esnek, összeházasodnak – és európaivá válnak, éppúgy, ahogy majd a gyermekeik is azok lesznek. Az Erasmusnak kötelezőnek kellene lennie, nem csak a diákok számára, hanem a taxisofőröknek, vízvezeték szerelőknek és másoknak is. A más európai uniós országokban eltöltött idő az integráció útja” – fejtegeti Eco a La Stampa hasábjain.

Ahelyett, hogy Európát Brüsszelben keresnénk – ahonnan, valljuk be, nem valószínű, hogy a jövőben radikális léptékű demokratizálódási folyamatok indulnának ki – előbb egymást kellene megismernünk. Az egyének személyes, határokon átnyúló spontán szövődő kapcsolatai és ezen kapcsolatok alkotta hálózatok alakíthatják és terelgethetik az integrációt egy demokratikusabb szisztéma felé. Ehhez azonban nyitottság szükségeltetik.

 „Ehhez hozzájön, hogy Európa egyes részein az EU kézzel foghatóbb, mint másutt. Ez nagyban függ maguktól a polgároktól is… ha például Magyarország és Románia nem kívánnak együttműködni, akkor azon az EU sem nagyon tud segíteni.” – adott hangot ezzel összefüggő véleményének Daniel.

2013 a polgárok európai éve

A Bizottság 2013-at az európai állampolgárság évének szenteli. A program igyekszik majd rávilágítani azokra a többletjogokra, amelyek kiegészítik a már meglévő állampolgári jogainkat. Ennek érdekében konferenciákon és különböző fórumokon gyűlnek majd egybe a Bizottság, a különböző kormányzati szintek valamint a civil szféra képviselői.

Az „Állampolgárok dialógusa” nevezetű programsorozat következő állomása éppen a portugáliai Coimbra egyeteme lesz február 22-én. Viviane Reding, az EU médiáért és állampolgári jogokért felelős biztosa azt reméli, hogy a program közelebb hozza majd a polgárokat Európához.

„A lehetőségünk megvan arra, hogy kommunikáljunk a polgárokkal. Személyesen indítottam útnak a legelső európai közvélemény-kutatást, amelyre jobbára fiatalok válaszoltak, több ezren. Úgy gondolom, hogy az egy nagyon jó dolog, mert szükségünk van a fiatal generációk részvételére a jövő Európájának építésében. És akkor ott vannak a közvetlen információs pontok az EU szinte minden szegletén, ahol a polgárok kérdéseket tehetnek fel, amelyekre választ is kapnak.” – nyilatkozta Reding.

Micsoda Európa valójában: közös intézmények útvesztője, vagy kollektív kulturális örökségünk? Ami az előbbit illeti, legtöbben csak az Európai Unió működésének következményeit látják például beruházások vagy a szabad utazás formájában. Olyan ez, mint Platón barlanghasonlata, ahol mi csak a valóság vetületét érzékelhetjük. Nem tudjuk pontosan, hogy mi folyik a brüsszeli folyosókon, de fontosabb, hogy ma elképzelhetetlen lenne egy háború az öreg kontinensen. Persze nehéz megjósolni, hogy ez az állapot mennyire lesz maradandó, hiszen az eurozóna válságával összefüggésben tavaly maga Angela Merkel német kancellár is eszkalálódó konfliktusokat vizionált. Az bizonyos, hogy a vállalkozás már ezért is megérte.