Új kormány, régi emberek, megszokott módszerek

Slobodan Milošević 2000 őszén bekövetkezett bukása, majd a hágai börtönben hat évvel később bekövetkezett halála után az általa vezetett és őt támogató politiaki erők politikai szempontból már halottak voltak. Ám a Nyugat támogatásának köszönhetően az utóbbi években sikerült elérniük, hogy rehabilitálják őket.

A 90-es években a Szerb Szocialista Párt (SPS), nacionalisták és szélsőséges erők, elsősorban a Szerb Radikális Párt, voltak felelősek a szomszéd népek ellen vívott háborúkért, a lakosság széles rétegeinek nyomoráért és Szerbia nemzetközi elszigetelődéséért. Vezérük, Slobodan Milošević 2000 őszén bekövetkezett bukása, majd a hágai börtönben hat évvel később bekövetkezett halála után ezek az erők politikai szempontból már halottak voltak. Ám a Nyugat támogatásának köszönhetően az utóbbi években sikerült elérniük, hogy rehabilitálják őket.

Július végén pedig azok, akiket egykor nemzetközi megvetés sújtott, bekerültek az új szerb kormányba. Még a koalíciós szerződés aláírása előtt Berlinbe utazott Ivica Dačić miniszterelnök, aki nem mellesleg az SPS elnöke is egyben és a belgrádi vezetés erős embere, Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt ügyvezető alelnöke, hogy zárt ajtók mögött folytatott nem hivatalos megbeszéléseken kikérjék a németek „áldását”. Szerb médiumok beszámolói szerint Németország – Szerbia legfontosabb gazdasági partnere és több százezer szerb második hazája – zöld utat adott az új kormánynak. Mi több, több olyan utalás is napvilágot látott, miszerint a Nyugat nem kifogásolja a kormányban levő személyeket sem, s az ország irányítása szempontjából nem látják problémásnak.

Dačić első húzásai azonban nem erre engednek következtetni. Kormányának tagjai között több olyan személy található, akik egykor elkötelezett hívei voltak Miloševićnek. Például Milutin Mrkonjić infrastruktúra-miniszter, aki a bukott diktátort ma is „minden idők legnagyobb nemzeti hősének” tartja. A külügyi tárca élére állított Ivan Mrkić 1993 és 1999 között nagykövet volt Cipruson. Abban az időszakban a belgrádi kormány sokmilliárd eurót síbolt ki ciprusi bankoknál vezetett magánszámlákra; erre célozva a Blic nevű napilap nemes egyszerűséggel „a Milošević-család széfkezelőjének” nevezte Mrkićet.

Vučić papíron csupán a helyettese Dačićnak a kormányban, ám hatalma és befolyása jóval nagyobb amazénál. Ő áll ugyanis a védelmi minisztérium élén, emellett pedig ő a főnöke a két katonai titkosszolgálatnak; egy törvénymódosításnak köszönhetően pedig hamarosan az ő kezébe kerül a polgári titkosszolgálat irányítása is. A Večernje Novostinak adott interjúban világosan célzott arra, hogy helyettes kormányfői posztjával nem csupán akkor fog élni, ha a főnöke benáthásodik. Fő feladatának tekinti a korrupció és a bűnözés elleni harcot, valamint a küzdelmet azok ellen, akik „felelősek Szerbia hanyatlásáért”. Hogy ez Vučić- nál pontosan mit jelent azt azért nem lehet tudni, mert néhány évvel ezelőtt azt a Mladjan Dinkicset akarta rács mögött látni, kormányra kerülésük esetén, aki most szerves része a kormánynak, és egyenlőre nagyon jól „elvannak”.

A nacionalista Szerb Haladó Párt (SNS) alelnökének, Jorgovanka Tabakovićnak a nemzeti bank kormányzójává történt kinevezésével teljessé vált a nemzeti-populista fordulat Belgrádban. Tabaković – elődjével, a lemondott, vagy inkább lemondatott Dejan Šoškićtyal ellentétben – aligha fog szembeszegülni a kormánynak azzal a szándékával, hogy rátegye a kezét a jegybank tízmilliárd eurós devizatartalékára. „A jegybank ilyen bedarálására még nem volt példa Európában, ilyesmi eddig csak Észak-Koreában és Kubában volt szokásos” – írta a Danas című belgrádi újság. Dačić a hét elején bejelentette, hogy létrehozzák „Szerbia gazdasági újjászületésének tanácsát”. Az egyik belgrádi kereskedelmi televízióhoz több száz felháborodott levél érkezett, amelynek írói felidézték a 90-es években államilag elrendelt „szerb újjászületési hitel” programját. A katasztrofális következményekkel járó hitelakció során vállalatokat és magánszemélyeket arra kényszerítettek, hogy pénzt fizessenek be az alapba, amelyet végül ismeretlen egyének elsikkasztottak.

A választási hadjáratban többnyire „eurokonform” húrokat pengető szerb politikusok július vége óta ismét a nagyszerb nacionalizmus szólamait fújják. Tomislav Nikolić államfő például kijelentette: Koszovónak – amely 2008-ban szakadt ki Szerbiából, s kiáltotta ki függetlenségét – ismét Szerbia részévé kell válnia. Az ott élő kétmillió albán majd „autonómiát kap, olyant, amilyen a belgiumi németeknek van”. A Vučić vezette SNS pártprogramja legalábbis megkérdőjelezi a miniszterelnök-helyettes európaiságát. A program első pontja leszögezi, hogy Koszovóról, „Szerbia szívéről” nem szabad lemondani, Szerbiának pedig „kompromisszumok nélkül meg kell védenie érdekeit területe minden részén”.

A második pont még érdekesebb. Ebben ugyanis a legnagyobb kormánypárt nyíltan szorgalmazza Bosznia-Hercegovina szétverését. Míg Koszovó esetében a pártprogram Szerbia területi integritására hivatkozik, s ebből kiindulva Rigómezőt továbbra is az ország részének tekinti, addig Bosznia esetében megfordítja az érvelést. Itt már szó sincs Bosznia-Hercegovina területi épségéről, ehelyett a „népakarat” (mármint a boszniai szerbeké) a döntő szempont. A nyugati elvárása azonban az, hogy Belgrád alapszerződésben rendezze viszonyát Koszovóval, mert csak ennek alapján kezdődhetnek tárgyalások Szerbia EU-csatlakozásáról. Egy ilyen szerződés nem feltétlenül jelentené Koszovó hivatalos szerb elismerését, ám lényegében azzal egyenértékű volna. Vajon éppen azok a politikusok (Dačić, Nikolić, Vučić) lesznek hajlandók egy ilyen szerződés megkötésére, akiknek politikája nyomán Szerbia elveszítette Koszovót?