Mi lesz Bosznia-Hercegovinával?

Nemrég egy figyelemreméltó tanulmány jelent meg arról, mi várhat Bosznia-Hercegovinára a következő tizenöt évben. Egységesülés? Felbomlás? Biztos út az Európai Unióba? Elemzésünkben arra kerestük a választ, mennyire indokolt az optimizmus a balkáni államot illetően.

A Balkánról érkező nyugtalanító hírek hallatán egyre gyakrabban kerül a figyelem középpontjába, hogy fennmaradnak-e a jelenlegi államhatárok, fenntartható-e az európai integráció szükségességébe vetett hit a térség országaiban? Egyáltalán, milyen lesz a Balkán egy-két évtized múlva? A németországi Szociáldemokrata Párt tudományos alapítványa, a Friedrich-Ebert-Stiftung tagjai bosznia-hercegovinai újságírók, szakértők bevonásával keresték a választ arra, milyen perspektívák állnak a nemzetiségileg megosztott állam előtt. A Bosznia-Hercegovina 2025: forgatókönyvek a jövőbeli fejlődésre című tanulmány öt szcenáriót vázolt föl.

Cikkünk most a nemrég megjelent tanulmány nyomán kívánja körüljárni a Bosznia-Hercegovina előtt álló lehetőségeket, ismertetve az öt forgatókönyvet, figyelembe véve azonban olyan tényezőket is, melyekre a munka nem igazán tért ki, vagy meglátásunk szerint téves felfogás nyomán mutatott be.

Előrelépés, vagy teljes felbomlás?

Az első terv abból a politikai válságból indul ki, mely a 2010-es országgyűlési választások után egy éven át megbénította a boszniai közigazgatás legfelsőbb szintjét. A kormány megalakítására ugyanis tizenöt hónapot kellett várni, olyan romló gazdasági mutatók mellett, melyek azonnali, határozott cselekvést igényeltek volna. A javulást a tanulmány is csak a következő választások utáni időszakra várja, amikor a politikai elitnek a felelősségre vonástól való félelmében talán sikerül egy nagyívű reformot végrehajtani és ezzel csillapítani az elégedetlenséget. A terv szerint a reformok a gazdasági egység és növekedés irányába hatnának. Akadályként azonban felmerül a horvát piacok elvesztése a nyugati szomszéd 2013-as EU-csatlakozásának következtében, valamint a helyi ipar gyengülése az import erősödése mellett. A tanulmány hosszútávon Szerbia és Montenegró EU-tagságával is számol, ami Bosznia-Hercegovinát szinte teljesen elszigetelné. Halvány reménysugárként hat a tervezet szerint, hogy végül, bár Szarajevó semmilyen előrelépést nem mutatna, az EU mégis tagságot ajánlana „politikai és stratégiai okokból”.

A Friedrich-Ebert-Stiftung kutatóinak második forgatókönyve egy komplex, mégis prosperáló államot mutat be. A tanulmány szerint a közeljövőben tovább romlana az ország gazdasági állapota, mely általános politikai feszültségekhez, romló szociális helyzethez és ennek következményeként az etnikai ellentétek fellángolásához vezetne. A válság megfékezése érdekében ezért Bosznia-Hercegovinát a nemzetközi közösség irányítása alá helyeznék, mely segítene egy új politikai rendszer kiépítésében. A kutatók egy háromszintű kormányzást képzelnek el, központi, regionális és helyi szinten. Ennek segítségével a tanulmány szerint 2018-ra sikerülne stabilizálni az országot, növelni az exportot, csökkenteni az adókat és egy kedvezőbb gazdasági környezetet teremteni. A folyamat betetőzéseként Bosznia-Hercegovina 2020-tól EU-tagjelölti státuszt kapna, 2025-ben pedig teljes jogú tagként csatlakozna az európai integrációhoz.

A harmadik, centralizációs perspektíva sem tartogat túl sok jót a közeljövőre nézve. A tanulmány a válság mélypontját 2015-re várja, 2016-ra pedig egy etnikai konfliktus kirobbanásával számol. A kutatók szerint ugyanis az egyre mélyülő recesszió a szerb entitás elszakadáspárti politikusainak malmára hajtja a vizet, akik a forgatókönyv szerint referendumot írnának ki az országrész elszakadásáról. Az Európai Unió azonban, tanulva a ’90-es évek kudarcából, ezúttal gyorsan beavatkozna és a nemzeti gyűlölködésért felelős elitek hatalmon kívül helyezésével egy központosított államot építene fel. Bár Szerbia ez ellen tiltakozna, érveit figyelmen kívül hagynák, Bosznia-Hercegovina számára pedig egy az egykori Marshall-tervhez hasonló segélycsomagot ajánlanának. A terv szerint a gyorsan növekvő gazdaság így végül elfeledtetné a nemzetiségi ellentéteket és a balkáni köztársaság 2025-ben sikerrel csatlakozhatna az Európai Unióhoz.

A negyedik forgatókönyv egy össz-balkáni együttműködést vizionál, melyben a térség államai korábbi ellentéteiken felülemelkedve, egymást segítve jutnának el az uniós tagságig. Ennek egy nyugat-balkáni gazdasági kooperáció lenne az alapja, mely 2017-re jöhetne létre, figyelembe véve a régió sajátos igényeit és érdekeit. A sikert a Friedrich-Ebert-Stiftung kutatói szerint a „közös kulturális örökség és identitás”, valamint a „közös nyelv” garantálná.

Az utolsó tanulmány az öt közül messze a legpesszimistább jövőképet vázolja fel. Szomszédjai eszerint 2020-ig bezáróan mind csatlakoznának az Európai Unióhoz, az így elszigetelt helyzetbe kerülő Bosznia-Hercegovina pedig a korrupció és a szegénység mocsarába süllyedne. A válság folytán kiújuló etnikai villongások az ország felbomláshoz vezetnének, melyek végére 2022-ben egy az országot felosztó „második Dayton” tenne pontot. A három létrejövő kis állam egyenként csatlakozna az Európai Unióhoz, azonban a muzulmán bosnyák entitás egyre szorosabb kapcsolatot építene ki Törökországgal és az arab államokkal is.

Eddig a Friedrich-Ebert-Stfitung tanulmánya, de lássuk, mennyire reálisak ezek az elképzelések? Egy baloldali, liberális és az Európai Uniót támogató párt alapítványa lévén, nem meglepő, hogy a FES kutatói alapvetően idealista megközelítést alkalmaztak. Ennek középpontjában a gazdasági növekedés áll, mint „csodaszer” és töretlenül hisznek abban, hogy az EU képes lenne pozitívan hatni a balkáni folyamatokra. De vajon megállják-e a helyüket ezek a magyarázatok a mai napig konzervatív szemléletű Balkánon? Elemzésünkben három tényezőre kívánunk reflektálni. Ezek az Európai Unió szerepe és lehetőségei, a gazdasági növekedés nemzetiségi ellentétekre gyakorolt hatásai, valamint a tanulmányban szinte csak érintőlegesen említett keleti kapcsolat kérdése.

Brüsszelből érkezik a segítség?

Nyugat-Európában úgy tűnik, tartja magát az a nézet, hogy az Európai Unió képes lesz megoldani a Balkán problémáit. Mint a fentebb idézett tanulmány is mutatja, az elméletek elsősorban az EU pénzügyi segítségére és a nemzeti ellentéteket tompító jellegére hivatkoznak.

Napjainkban azonban maga az EU is súlyos problémákkal néz szembe. Még ha feltételezzük is, hogy a következő években Európa túljut a súlyos gazdasági válságon, erősen megkérdőjelezhető egy olyan állítás, miszerint Brüsszel fog „Marshall-segélyt” nyújtani a nehéz helyzetben lévő Szarajevónak. Már a mostani, egyre éleződő Észak-Dél szembenállás az Unióban sem hat abba az irányba, hogy a gazdag államok még a Balkán gondjait is nyakukba vegyék. Ezen felül egy ilyen nagyívű program megvalósításához olyan egyetértésre lenne szükség, ami nehezen lenne elképzelhető a jelenlegi Európai Unióban. Bosznia-Hercegovina és a Balkán térsége, bár egyes államoknak fontos politikai és stratégiai kérdés, más tagállamok számára szinte teljesen érdektelen.

Hasonló indokok miatt zárható ki a tanulmányban emlegetett „gyors katonai beavatkozás” is egy fegyveres konfliktushelyzet esetén. Az Európai Unió vezető politikusai már 1992-ben is „eljött Európa ideje” felkiáltással álltak neki megszervezni a boszniai háborúba való beavatkozást, azonban összhang hiányában az akció elmaradt. Sejthető, mennyi időbe telne az azóta duplájára nőtt taglétszámú Uniónak egységes álláspontot kialakítani a 2010-es években. Ha egyáltalán sikerülne, ami erősen kétséges, hiszen még koszovói status quot sem ismerte el minden tagállam. Spanyolország, Románia, Szlovákia vagy Ciprus ugyanis veszélyesnek tartja a koszovói precedenst saját nemzeti érdekeire nézve. 

Kelet Belgiuma?

A nacionalizmus tehát a jelek szerint még a XXI. században is nagy úr Európában. A balkáni ellenségeskedésekben pedig sok többnemzetiségű vagy számottevő más nyelvű közösséggel rendelkező ország találhat olyan párhuzamokat, melyek a kényelmetlen otthoni tényekre emlékeztetik. Ez megdönti azt az elméletet is, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás elsimítja az etnikai problémákat. A nemzetiségi ellentétek nemhogy az új tagállamokban nem csökkentek az integráció óta, de elég, ha az alapító tag Belgiumra tekintünk. Nehezen indokolható, hogy ha a balkáni országokat gazdaságilag és életszínvonalban évtizedekkel megelőző Belgiumban évekig nem alakul kormány, az ország felosztásáért küzdő Flamand Érdek párt pedig egyre erősödik, miért várja bárki, hogy Boszniában az emberek egy véres háború után sérelmeiket feledve építsenek közös országot.

Mégis, FES tanulmánya és a mai bevett nyugati nézetek kitartanak amellett a tétel mellett, hogy a gazdasági jólét megoldja a nemzetiségi ellentéteket. Noha a válság az EU régi államait is érzékenyen érintette, Közép-Európából nézve még mindig irigyelt az az életszínvonal és fejlettség, ami a régiót jellemzi. Mégis, mint láttuk, több ország nemzetiségi ellentétekkel és szecesszionista törekvésekkel küzd. A már említett belga példa mellett akár a baszk és katalán önállósodási törekvéseket is sorolhatnánk.

Bosznia-Hercegovina etnikai térképe a ’90-es évek népirtásai után hasonlóképp fest. Az országot több, nagyjából egységes etnikai tömb alkotja, melyek sokszor egymástól eltérő utat járnának. Vitathatatlan, hogy a gazdasági fellendülés és a kereskedelem bizonyos értelemben közelebb hozná egymáshoz ezeket a területeket, ám a nemzeti érzést nem szüntetné meg. Ráadásul mindig lennének elmaradottabb területek, melyekre a gazdagabb régiók lakói úgy mutogathatnának, mint visszahúzó tényezőre. Ha Bosznia-Hercegovina jelenét nézzük, a Republika Srpska valamivel sikeresebb, mint a túlbonyolított közigazgatású Föderáció. Vajon mennyivel kevésbé tekintenék bűnbaknak Szarajevót a boszniai szerbek, ha még az életszínvonalbeli különbségek is erős növekedésnek indulnának a két entitás között?

Meddig tart a nyugatos irányvonal?

Az Európai Unión belülről nézve kétségtelenül reálisnak és megfoghatónak tűnhet az, hogy a kontinens nyugatról keletre lassan egységesül, a „délkeleti végeken” azonban kissé másképp fest a helyzet. Az elemzések általában nemigen számolnak azzal, hogy Bosznia-Hercegovina lakosságának jelentős része muzulmán vallású, Koszovóval és Albániával pedig már három olyan állam is található a Balkánon, melyek lakossága túlnyomórészt az iszlám vallás híve. A közös kulturális gyökerek, valamint egyes közel-keleti államok gazdagsága komoly vonzerőt gyakorolhatnak a balkáni muszlimokra, nem is beszélve arról, hogy míg Európában a kereszténység gyengül, a Közel-Keleten az iszlám vallás újabb virágzását éli.

A muzulmán megújulás nagy hatással lehet a Balkánra, hiszen keletről nem csak hit érkezik, de sokszor kézzelfogható beruházások is, vállalatok, vagy a híveknek nyújtott segély képében. Kétséges, hogy a folyton csak ígérgető, tehetetlen Európai Unió meddig tudja állni a versenyt a Balkánon Törökországgal, vagy Szaúd-Arábiával.

Bosznia-Hercegovina jövője, realista szemmel

A körülményeket értékelve nagy valószínűséggel elmondható, hogy Bosznia-Hercegovina politikai rendszere az elkövetkező években nem fog változni. A gazdasági válságból és a kormányzat sikertelenségéből kifolyóan az ország vélhetően nem most fog hatalmas fejlődésnek indulni. Az etnikai ellentétek megerősödésére pedig éppen ugyanannyi esély van, mint a népek közti szolidaritás növekedésére. A gazdaságnak és a nemzeti érzelmek változásának azonban aligha lesz hatása a kormányzati rendszerre. Nem valószínű, hogy a boszniai vezető politikai körök radikális átalakításokat kockáztatnának meg, ráadásul az ország, ha rosszul is, de most legalább működik. A Republika Srpska kiválása és ezáltal Bosznia-Hercegovina felbomlása sem tűnik túl valószínűnek. A terület nem lenne életképes önálló államként, más országok aligha ismernék el és még a regnáló kormány is elvesztené kedvenc „bűnbakját”, Szarajevót. A kiválás által kiprovokált esetleges háborúra sem vágyik senki.

Az Európai Uniós tagság elérése szintén kétséges. Bár tizenhárom év nagy idő, a 2025-ös EU-tagság nagyban függ attól, milyen pénzügyi állapotban lesz addigra az Unió és mennyire tartják majd fontosnak a további bővítést. A jelenlegi politikusok ugyan folyamatosan elkötelezettségüket hangoztatják, a közvélemény azonban már most is egyre inkább ellenzi az elmaradott déli és keleti államok támogatását. Bosznia-Hercegovina ráadásul muzulmán többségű, ami a multikulturalizmustól éppen megcsömörlő Nyugaton nem éppen jó jel. Az ország esetleges tagsága sokkal inkább az első terv által felvázolt “stratégiai és politikai” okokból következhet be. Az ország gondjait ez biztosan nem fogja megoldani. A beavatkozáshoz ugyanis olyan egyetértésre lenne szükség, ami jelenleg nem létezik. Ráadásul a rendezés olyan kockázatokat is megában rejt, melyeknek felelősségét aligha szeretné felvállalni bármelyik politikai erő.

Nehéz tehát bármilyen jövőképet felvázolni Bosznia-Hercegovina számára. A legnagyobb akadályt egységes nemzet híján a „nemzeti konszenzus” hiánya okozza. Elsőként, minden integráció és fejlesztés előtt talán éppen ezt kéne meghatározni, hiszen az álláspontok összehangolása bizonyára nagyobb sikereket hozna a balkáni államnak. Erről azonban az ott élőknek kell dönteni. Ha egyszer megteszik, talán az lesz az ország számára a legnagyobb fejlődés.