Folytatódik-e a lengyel-orosz megbékélés a választások után?

Varsó és Moszkva kapcsolatát mindig is meghatározta az aktuális lengyel kormány politikai beállítottsága. A nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság kormányának idején az elfordulás volt a jellemző, míg Donald Tusk miniszterelnöksége alatt elkezdődött a befagyott lengyel-orosz kapcsolatok felolvasztása.

A 2011-es parlamenti választások nem csak az ország belpolitikájáról, de a külföldi országokkal való kapcsolatok jövőjéről is dönteni fognak. A két nagypárt – a kormányzó Polgári Platform, illetve az ellenzéki Jog és Igazságosság – külpolitikai szemlélete teljesen különböző, így Moszkvának sem mindegy, hogy ki lesz a befutó október 9-én.

Varsó-Moszkva közeledés

A Donald Tusk kormánya előtti időszakot az oroszellenes lengyel politikai felfogás jellemezte: a rendszerváltás után a volt szocialista állam új vezetői hallani sem akartak az orosz együttműködésről, később pedig a nacionalista Kaczyński testvérpár vezetése alatt volt lehetetlen Varsó és Moszkva megbékélése. A konzervatív politikusok mind a mai napig sértve érzik magukat a történelem során az oroszoktól elszenvedett sok évszázados bántalmak miatt.

Ezzel a negatív russzofóbiával próbált szakítani Donald Tusk 2007-ben hatalomra kerülő kormánya: az új miniszterelnök elavultnak érezte a Kaczyński-féle örökké tartó sértődöttséget, s elkezdte felolvasztani az évek óta befagyott lengyel-orosz kapcsolatokat.

A szmolenszki katasztrófa hatása a lengyel-orosz kapcsolatokra

A kisebb-nagyobb külpolitikai sikerek után derült égből villámcsapásként érkezett a szmolenszki katasztrófa híre. A tragédia több okból is megrázó volt, azon kívül, hogy Lengyelország elveszítette 96 vezető beosztású személyét. Vlagyimir Putyin személyében 2010 áprilisában első alkalommal látogatott orosz miniszterelnök a katyni mészárlások helyszínére, a lengyel delegáció köszöntésére. Lech Kaczyński lengyel elnök szintén első ízben utazott a helyszíni megemlékezésre, s a radikális politikustól ez nagy előrelépés volt: korábban szinte elképzelhetetlen volt, hogy a mindig is az oroszellenességüket hangoztató Kaczyński fivérek közül valamelyikük Oroszországba látogasson a moszkvai miniszterelnök meghívására.

A helyszín pedig történelmileg is megrázó: 70 évvel a lengyel katonatisztek tízezreinek meggyilkolása után több akkori áldozat leszármazottja is elhunyt a repülőgép-katasztrófában. Nem túlzás kijelenteni, hogy a lengyel nép 2010 április 10-ét második katyni tragédiájaként élte meg, s a történtek soha nem látott összefogásra és empátiára késztették az egész országot – éppen azáltal a Lech Kaczyński által, aki korábban Lengyelország egyik legmegosztóbb politikusa volt.

Félő volt, hogy a Tusk-kormány, illetve Radosław Sikorski külügyminiszter által Moszkva és Varsó között eddig egyengetett utat a szerencsétlen katasztrófa után befújja az orosz hó. Az elkeseredett Jarosław Kaczyński természetesen az oroszokat hibáztatta, akik a történtek után amúgy egyáltalán nem tűntek segítőkésznek: egyes források szerint Kaczyńskit nem engedték fivére holttestéhez, később arról is számoltak be hírek, hogy Putyin nem volt hajlandó őt fogadni a tragédia helszínén. A baleset kivizsgálása során sem mutatkozott túl segítőkésznek az orosz fél: az okok felderítése később hónapokat vett igénybe, és mindkét kormány felállította a saját vizsgálóbizottságát.

Egy évvel a tragédia után ugyanakkor Moszkva szándékosan provokálta a lengyel népet: a baleset helyszínén kihelyezett kétnyelvű (orosz-lengyel) emléktáblát lecserélték; csak az orosz szöveg maradt, abból kihagyták a szovjet bűnösségre utaló mondatokat. A lengyelség – politikai nézettől függetlenül – joggal háborodott fel a fölösleges feszültségkeltésen. 

Azt nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha a katasztrófát követő előrehozott elnökválasztásokat az elhunyt államfő testvére, Jarosław Kaczyński nyeri. Annyi biztos, hogy az egykori miniszterelnöktől senki sem várhatott volna el oroszbarát politikát, s nem lepődtünk volna meg, ha a két ország közti viszony újra elhidegül. Az elnöki székbe azonban nem Kaczyński, hanem a korábbi parlamenti házelnök, Bronisław Komorowski ülhetett (a kormánypárt színeiben), így valamelyest könnyebbé vált a kormány és az elnök együttműködése.

Az együttműködés ezek után gyakorlati formát is öltött: először 2009 őszén megegyezett egymással a lengyel PGNiG olaj- és gáztársaság, illetve az orosz Gazprom vezetősége, amelynek során a Lengyelországba importált gázmennyiség növeléséről döntöttek, illetve a kétoldalú szerződést 2037-ig hosszabbították meg. A két ország érezhető közeledését Lech Kaczynski akkori államfő méltatlannak nevezte, Donald Tusk döntését erősen vitathatónak tartotta.

Miközben az Európai Unió a 2004-se bővítést követően Kalinyingrád – az EU szemszögéből nézve – enklávévá vált, megindultak a kölcsönös tárgyalások a könnyebb átjárás megteremtése érdekében, hogy így biztosítsák a kalinyingrádi oroszok számára az átjárhatóságot az anyaországgal. A könnyebb átjárás megsegítésének érdekében az EU most vízumkedvezményt adna a kalinyingrádi oroszoknak, hogy megkönnyítsék a kapcsolattartást.

Keleti Partnerség

A lengyel EU-elnökség egyik kiemelt feladatának tartja a keleti országokkal való kapcsolatok javítását, s ehhez elengedhetetlen partnernek érzik Moszkvát. A Keleti Partnerség tagjaival (Belarusz, Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) azonban igen óvatosan kell bánni: A szeptember végi varsói csúcsra nem hívták meg Alekszander Lukasenkót, akivel a legutóbbi elnökválasztások meghamisítása miatt EU-szinten befagyasztották a gazdasági kapcsolatokat Belarusszal, de a találkozón nem jelent meg a meghívott nagykövet sem. Lengyelország és Belarusz kapcsolata akkor romlott meg igazán, amikor a nagy port kavart Pocsobut-ügyet nem sikerült demokratikus úton elintézni (a Belaruszban élő lengyel szakíró hónapok óta börtönben ül az elnökről publikált írásai miatt).

A grúz-lengyel kapcsolatok viszont néhány éve sokkal jobban álltak, mint azt Moszkva várta volna. 2008-ban, az orosz-grúz háború idején Lech Kaczyński lengyel elnök Grúziát támogatta, majd nem sokkal a történtek után demonstratív látogatást tett a grúz fővárosban – amely természetesen több mint bosszantó volt az orosz külpolitika számára (a szmolenszki tragédia másnapján egyébként Mihail Szaakasvili grúz elnök post mortem Grúzia hősének nyilvánította az elhunyt lengyel államfőt).  

Ukrajnát pedig az EU-s gazdasági kapcsolatok erősítése felé csábítgatja a lengyel elnökség, miközben Moszkva orosz-ukrán-kazah vámunióban gondolkozik.

Nehéz fába vágta tehát a fejszéjét a lengyel kormány, amikor a Keleti Partnerség második csúcsát rendezte meg Varsóban. Annyi azonban biztos, hogy Oroszországnak egyelőre nincs félnivalója: a keleti országok EU-tagsága egyelőre belátható időn belül teljesen esélytelen, bár a Keleti Partnerség számára nem is ez a kitűzött cél. Egyelőre elég a gazdasági kapcsolatok javítása a posztszovjet államokkal.

A lengyel-orosz kapcsolatok valójában még a szmolenszki katasztrófa árnyékában is javulni látszanak: az oroszokat hibáztató, demagóg külpolitikai felfogás lassan a múlté lesz, s a két ország, ha fenntartásokkal is, de elkezdett közeledni egymáshoz. 2010 decemberében hosszú idő után először látogatott az orosz államfő Lengyelországba, ami szintén fontos jelzést adott a kétketők számára, és megerősítette a két ország egymás iránti elkötelezettségét.