Berobbanhat mellettünk a puskaporos hordó

Húsz évvel ezelőtt, nem sokkal azt követően, hogy a Jugoszláviát majdan darabjaira szaggató délszláv háborúk első felvonása megkezdődött, az egységesülni látszó Európa minden igyekezete ellenére kénytelen volt belátni, képtelen rendet tenni saját háza táján külső segítség hiányában. A következményeket ma már mind ismerhetjük. Az egykor a szovjet birodalommal is dacoló titói délszláv álom szétesett, ráadásul egy olyan háború következtében, mely borzalmaiban a második világégést idézte. Azóta évtizedek teltek el, az Európai Közösség unióvá érett, tagjainak száma majdnem megduplázódott, egy dolog viszont nem változott, az öreg kontinens ma is képtelen egyedül szembeszállni a biztonságát veszélyeztető kihívásokkal.

Az már a sors fintora, hogy most a jelképes pofon ismét a Nyugat-Balkánról, s a volt Jugoszlávia területéről, ezúttal Koszovóból érkezett. A térségben felbukkanó kihívások azonban mégsem érhették váratlanul az ezzel foglalkozó szakemberek többségét, hiszen a régiót érintő problémák javát máig sem sikerült orvosolni. Az albán kérdés elkapkodott kezelési kísérlete pedig csak tovább mélyítette azt a szakadékot, mely a délkelet-európai nemzetek és az eltérő kultúrkörök között amúgy is létezett.

Mára Pristina elszakadása Belgrádtól aligha kérdőjelezhető meg, hiszen Koszovó függetlenségét Európa és a világ vezető hatalmai is elismerték, s a bekövetkezett változásokat lehetetlen meg nem történtté tenni. Azonban abban is biztosak lehetünk, hogy Szerbia sem hagyja annyiban a területhez kapcsolódó történelmi gyökerei végleges elszakítását. Ráadásul Belgrád maga is nagyhatalmakat képes ügye mögé felsorakoztatni, melyek között ott találjuk azt a Kínát, mely lassacskán az Egyesült Államok egyeduralmát is veszélyeztetheti.

Európa és az unió erőtlenségét leginkább az mutatja, hogy Brüsszel állásfoglalására egyik fél sem hivatkozhat, s ez már csak azért is képtelen vállalkozás volna, hiszen a közösségnek gyakorlatilag nincs egységes álláspontja Koszovóval kapcsolatban. Így még ha rendelkezne is azzal az erővel, katonai és egyéb képességekkel, hogy konszolidálja a kialakult helyzetet, akkor sem tudná megtenni a szükséges konszenzus hiányában.

A helyzet ráadásul kísértetiesen hasonlít a húsz évvel korábban történtekhez. Az akkor Európát magára hagyó Szovjetunió és az Egyesült Államok tátongó hatalmi űrt hagytak maguk után, s ez tulajdonképpen megteremtette a délszláv térség egyik legpusztítóbb háborújának alapfeltételét, nevezetesen a beavatkozni képes erők hiányát.

Ma az Egyesült Államok figyelmét Afganisztán, a Közel-Kelet vagy az éppen saját háza táján tomboló gazdasági problémák vonják el, míg Oroszország és Kína távolmaradását erőkivetítési képességük hiánya indokolja, hiszen ez koránt sem áll azonos szinten a washingtoni kormányzatéval.

Európa tehát ismét magára maradt, egység, s így döntési képesség híján, ezen felül egy már-már megoldhatatlannak látszó feladattal, Koszovó pacifikálásának terhével. Sőt, egy olyan gazdasági sebeit nyalogató közösséggel, melynek figyelme középpontjában épp az iménti jelzős szerkezet áll, nem pedig Koszovó.

A szemünk láttára születő történelem, napjaink eseményei mind azt bizonyítják, hogy az unió hiába bővült, hiába hozta a Lisszaboni Szerződés újításait, húsz év sem volt elég ahhoz, hogy a Brüsszelben ülő illetékesek belássák, Európa gyenge. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az ímmel-ámmal őrzött balkáni puskaporos hordó kanócát nem gyújtják meg újra.

Mátraházi Tibor