Menő a magyarsággal találkozni!

Interjúnkban az Apáczai Közalapítvány igazgatóját, Csete Örsöt kérdeztük az általa megálmodott „Határtalanul!” program céljáról, részleteiről, tapasztalatairól. A határon túli osztálykirándulások megálmodója hisz a nemzetpolitika modernitásában, a szórványban nem nemzethalált, hanem lehetőséget lát, és határozottan bízik abban, hogy a nemzeti összetartozás rövid időn belül meg fog erősödni.

– Magyar szakos tanárként és néprajzosként végzett. Hogyan fordult érdeklődése a határon túli magyar nyelvű oktatás felé?

– Önmagában ez a két szak is sok mindent magyaráz, hiszen nem lehet úgy a magyarról vagy a néprajzról beszélni, hogy legalább ne gondolnánk a külhoni magyar lakta területekre. Még kisfiúként látogattuk meg Kós Károlyt Kolozsváron a szüleimmel, így az egyik utolsó erdélyi polihisztor kézfogását ma is a tenyeremben őrzöm. Nagy hatást tettek rám azok az utazások, amelyeket a nyolcvanas években gimnazistaként a Debreceni Református Kollégium vegyes karával, a Kántussal  tettünk például a Délvidéken, református gyülekezetekben énekelve, magyar családoknál megszállva, éjszakákat átbeszélgetve. Később a kilencvenes évek néptánc-táborait felkeresve jutottam el Erdélybe, többek között Válaszútra, ahol jó ismeretségbe kerülhettem Kallós Zoltánnal, akit az egyik legjelentősebb magyarnak tartok. Mivel felmenőim között nincsenek külhoniak, szaporodó utazásaim során váltam személyesen is érintetté: emberi találkozások, kötődések révén omlottak le bennem a trianoni határok.

– Az Apáczai Közalapítvány keretei között már 2009-ben meghirdette szakiskolások számára a határon túli tanulmányutakat, melynek lényege, hogy a magyarországi diákok közvetlenül szerezzenek tapasztalatot a külhoni magyar világgal, építsenek személyes kapcsolatokat az ott élő magyarsággal. Milyen megfontolások vezették Önt arra, hogy megtervezze ezt a programot, és vannak-e már tapasztalatok, értékelések az első kirándulásokról?

– Az ország feldarabolásának valamint a szocializmus nevezetű kísérletnek máig ható következménye a határon túl élő magyarságot övező tapasztalat- és ismerethiány. Magyarországiak százezreinek, megkockáztatom: millióinak kellene ténylegesen átlépnie az államhatárokat ahhoz, hogy a külhoni magyarságról szóló társadalmi tudás érzékelhető tartalommal telítődjék. Ehhez a tudatformáláshoz én a fiatalok külhoni kirándultatását tartom a leghatékonyabb módszernek. Az iskolások zöme ugyanis soha nem járt a magyarlakta területeken, ezért korábban nem tapasztalhatta, hogy egy beregszászi vagy dunaszerdahelyi kortársa eltérő környezetben bár, de ugyanazon a nyelven beszél, ugyanabban a kultúrában gondolkodik, és hasonlóképpen érez mint ő Győrben vagy Békéscsabán. Tavaly óta a hazaérkezett diákok ezrei számolnak be hasonló élményekről családi-, iskolai körben, és lassan-lassan a közgondolkodás megváltozik. Mindehhez az állam szerepvállalása legalapvetőbben az utazás lehetőségének biztosítása, amelyet a Határtalanul! program teljesít be. 2009-ben a pilot program kidolgozását egy kutatással kezdtük, melyből sok egyéb mellett az derült ki, hogy az iskolai szintű magyar-magyar kapcsolatok is igen alacsony intenzitásúak. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb testvériskolai kapcsolat tartalma szinte kizárólag egy-egy kölcsönös látogatásban merül ki, a tanintézményeknek gyakorlatilag nincsenek közös oktatás-szakmai cselekvéseik. Pedig ha nincsenek diák- és tanárcserék, közös projektek, vagyis ha szakmailag nem tudunk egymással mit kezdeni, a külhoni kirándulás önmagában kevéssé lesz maradandó hatású. Mi ebből indultunk ki, amikor megterveztük ezt a Határtalanul!-nak elnevezett nemzetpolitikai tudásbeviteli programot, amelynek most az első lépésénél, a tanulmányi kirándulásoknál tartunk.

A 2010-es pályázatok két típusú utazásra szóltak: egyrészt lehetett pályázni határon túli körutazásra, másrészt egy együttműködési projektre, melynek keretében egy magyarországi és egy határon túli magyar szakiskolai osztály közösen létrehozott valamit – például az asztalosok kifaragtak egy játszóteret, a cukrásztanulók pozsonyi kiflit sütöttek Pozsonyban, a színészképzősök közösen helyzetgyakorlatot szerveztek, és még sorolhatnám. Tavaly a program keretében 6000 diákból 4500 vett részt körutazáson, 1500 pedig az együttműködési programban. (Az utazások értékelése egyébként fellelhető ebben a tanulmánykötetben.)

– A határon túli magyarságról való tudásbevitelnek fontos eszköze lehet a Határtalanul! kirándulás, azonban ahhoz, hogy a nemzettudat formálása valóban sikeres legyen, szükséges volna a „téma” fokozottabb megjelenítésére a nemzeti alaptantervben. Hogyan vélekedik erről?

– Valóban szükséges volna a magyarság összetartozása gondolatának megjelenítésére a legtöbb tantárgy keretében. Hiszen korántsem csak a történelem keretei között beszélhetünk a külhoni magyarságról, hanem akár még a fizikában is, elég felidézni, hogy például Eötvös Loránd Arad mellett végezte az első nyilvános ingás kísérleteit. Mindemellett feltétlenül szükséges lenne, hogy a külhoni magyarság ismerete már a tanárképzésben megjelenjen. Ha a pedagógus nem járt még soha a Felvidéken, vagy nincs ott semmilyen iskolai-szakmai kapcsolata, hogyan lehetne tőle elvárni, hogy saját iskolájában a Határtalanul! program mellé álljon? Októberben indítjuk azt a projektünket, amelynek keretében iskolaigazgatókat ismertetünk össze, majd segítünk hozzá intézményközi oktatási projektek kidolgozásához. 

– Az, hogy a Parlament megszavazta tavaly ősszel azt a határozatot, amely a kirándulásokról, a trianoni emléknapról és a Magyarság Házáról rendelkezik, milyen összefüggésben áll azzal, hogy Önök már egy évvel korábban meghirdették a Határtalanul! programot szakiskolások számára?

– Tagadhatatlan, hogy az előterjesztő politikusokat (Pokorni Zoltán, Kövér László, Révész Máriusz) régóta ismerem, s többükkel is beszélgethettem korábban a kirándulás hogyanjáról, mikéntjéről. A parlamenti határozattal 2010 őszén szinte a teljes politikai osztály úgy látta, hogy a nemzet összetartozását minden diáknak meg kell élnie, s ezért a Határtalanul! programban való részvétel lehetőségét ki kell terjeszteni minden diákra.

– Úgy tudni, hogy mind a kirándulások, mind a június 4-i emléknap szervezését a Magyarság Háza fogja ellátni. Mi lesz az Alapítvány további sorsa?

– Az Apáczai Közalapítvány beolvad a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-be, a jövő tanévi kirándulások pályázatait már e keretek között kezeljük. Véleményem szerint nem a lebonyolító személye, hanem a Határtalanul! program tartalma és jövője a fontos.

– Az Ön tanulmányában lehet arról olvasni, hogy a Magyarság Házát úgynevezett Magyarság Háza fiókok egészíthetnék ki abból a célból, hogy a magyarságról való tudásbevitel ne csak azokhoz érjen el, akik Budapesten ellátogatnak a központi Magyarság Házába. Hogyan képzeli el ezeket a „fiókokat”?

– A budapesti Magyarság Házában az egyetemes magyarság sorsát, teljesítményeit lehetne bemutatni vagyis többek között azt, mit adunk mi a világnak, mi az a sajátos magyar íz, amivel hozzájárulunk az emberi közösséghez. A vidéki és határon túli Magyarság Háza fiókok pedig arra helyezhetnék a hangsúlyt, hogy mindez miből építkezik, vagyis mit ad a helyi közösség a tágabb magyar közösségnek. Ez az intézménytípus a külföldiek tájékoztatása mellett egyfajta „gyógyír” lehet saját nemzeti kötődéseink (patriotizmusunk, identitásunk) esetleges sérüléseire is.

– Visszatérve a kirándulásokhoz: ösztönzik-e valamilyen módon a pályázókat arra, hogy ne mindenki az úgymond „preferált határon túli helyekre” kívánjon utazni (például a Székelyföld, esetleg Kolozsvár), hanem az „alulreprezentált” vidékeket is többen felkeressék? Nyilvánvalóan első sorban a szórványvidékekre gondolok.

– Úgy gondoltuk, hogy a szórványvidékek népszerűsítése fontos feladat. Ebből a megfontolásból indítottuk útjára a www.szorvany.hu honlapot is, amely még nem érte el a tervezett végső formáját, de információs portálként, kedvcsinálóként már most is használható. Fontos a beszédmód, hogy a szórványról ne kizárólag úgy beszéljünk, mint valami szomorú, nemzethalált előrevetítő tényről, hanem meglássuk benne a lehetőséget, hogy mennyi helyen ott vagyunk! Ugyanez igaz a Magyarság Házára is: olyan intézményt kell létrehozni, hogy onnan úgy jöjjenek ki a látogatók, hogy a magyarsággal találkozva valami „menő” dolgot láttak, tapasztaltak. Én ebben a tekintetben a nemzetpolitikai modernitásban hiszek, vagyis abban, hogy a külhoni magyarságot leginkább korszerű és fiatalos beszédmóddal, a legmodernebb technikákkal lehet közelebb vinni a magyarországi iskolások – ma még kevéssé érdeklődő – többségéhez.

– Ez már meg is kezdődött, hiszen a Határtalanul!-nak saját oldala van a legnagyobb közösségi oldalon. Tervezik még egyéb web2-es felületen népszerűsíteni a programot? Gondoltak esetleg arra, hogy közéleti személyiségeket, „celebeket” is bevonjanak a propagálásba?

– Természetesen ez is feladatunk, ha komolyan gondoljuk, hogy nem csak a budai elitiskolákat, hanem az ország összes iskoláját és iskolását, tehát tömegeket kell megszólítanunk. A tavalyi évben például Rúzsa Magdi és Gergely István olimpiai bajnok vízilabdázó már segédkezett nekünk a Határtalanul! népszerűsítésében, a jövőre vonatkozó tervek még alakulnak…

– Az Ön meglátása szerint mennyi időbe telik, amíg ezek az új nemzetpolitikai programok meghozzák a gyümölcsüket, vagyis a magyar-magyar kapcsolatok megerősödnek, kialakul egy egészséges nemzettudat, nemzeti identitás, összetartozás-érzés?

– Ha a trianoni évfordulón a nemzet összetartozásáról az iskolákban évről évre megemlékeznek, ha a Határtalanul! keretében évente egy évfolyamnyi, vagyis 100 ezer fiatal ellátogathat határon túli társaihoz, és ha a közeljövőben megkezdi működését a kirándulásokat és az iskolai alkalmakat módszertanilag is támogató, a külhoni magyarságot Budapesten bemutató Magyarság Háza, akkor szerintem még ebben az évtizedben gyökeresen megváltozhat a társadalom gondolkozása a nemzeti összetartozásról.

– Ez tehát egy hosszútávú befektetés. Milyen konszenzus van a magyar politikai pártok között, mennyire elkötelezettek a program iránt? Hiszen ha a jövő kormányai nem elkötelezettek ebben, akkor könnyen meg lehet vonni a forrásokat, s program nem éri el a célját…

– Abban bízom, hogy a kirándulásokra szánt források az ország helyzetének erősödésével a közeljövőben növekedni fognak. Ha a határon túli kirándulások támogatása normatívvá válik, vagyis egy meghatározott évfolyamon tanuló diákok minden évben elutazhatnak a külhoni magyarlakta területekre, ha emellett a külhoni tematika szervesül a tantervekbe, tantárgyakba, bekerül a tanárképzésbe, ha mindehhez rendelkezésre állnak a tanári segédanyagok, akkor mindez egy olyan pályát fog kijelölni, amelyről nem lehet már letérni. Optimizmusra ad az is okot, hogy tavaly a már említett parlamenti határozatot 309 igen szavazattal fogadták el. A globalista 21. században a nemzet fennmaradásának egyik kulcsa, hogy utat találunk-e minden magyarhoz és mindazokhoz, akik szimpátiával tekintenek ránk. Hiszem,hogy  ezzel a politikusok is tisztában vannak.