Mit keres India Afrikában?

Az elmúlt évek során az indiai vezetés is elkezdte felismerni az afrikai befektetésekben rejlő lehetőségeket, és gazdaságát is ennek megfelelően alakította: az ország a legutóbbi Afrika-India csúcson újabb öt milliárd dolláros segélyt ajánlott fel a kontinensnek. Több elmélet is született az indiai segítség okairól, de csak egy biztos: nem a feltétlen önzetlenség áll a háttérben.

Megerősített együttműködés

Hatalmas összegekről született döntés a május végi, az etióp fővárosban, Addisz-Abebában tartott Afrika-India csúcson: India a 2008-as találkozón felajánlott 5,4 milliárd dolláros segélyt további öt milliárddal egészítette ki. Ezen felül a dél-ázsiai ország többek között 700 millió dollárt ígért különböző képzési intézmények felállítására, 300 milliót egy új Etiópia-Dzsibuti vasútvonal megépítésére, valamint két milliót az Afrikai Unió szomáliai missziójának kisegítésére.

Az indiai-afrikai kötelékek szorosságát bizonyítandó Singh miniszterelnök a csúcstalálkozó után háromnapos látogatást tett Tanzániában. A vizit során külön kiemelte India és Tanzánia népszövetségi időkbe visszanyúló kapcsolatát – az első indiaiak az akkor még különálló Tanganyika és Zanzibár brit mandátumterületté nyilvánítása után érkeztek a térségbe.

A kilencven éves közös múltat szentesítendő, a csúcstalálkozón bejelentett beruházásokon és segélyeken kívül Tanzánia további támogatásra számíthat: a mezőgazdasági dolgozók korszerűbb munkaeszközöket kapnak, a fővárosban, Dar es-Salaamban pedig 2013-ig indiai-tanzániai közös igazgatású kórház épül.

Hátsó szándékok?

A megegyezés nyomán rögtön megjelentek a kritikus hangok is, melyek szerint Indiának először a saját háza táján kéne rendet rakni, az ország ugyanis maga is segélyekre szorul. Tovább fokozta a hangulatot, hogy a felajánlott segély volumene megközelíti az ország egészségügyi költségvetésének összegét. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy az országnak a saját helyzetének rendezéséhez szüksége van a beruházásokból származó előnyökre. A legégetőbb kérdés az energiaellátás – India energiaszükségleteinek 70 százalékát importból fedezi, ugyanakkor igyekszik minél inkább függetlenedni a közel-keleti kőolajforrásoktól. Erre jelenthet megoldást a természeti erőforrásokban gazdag Afrika, így a folyamatosan növekvő indiai népességgel párhuzamosan emelkedő energia- és nyersanyagigények kielégítéséért cserébe folyósított segélyek mindkét fél számára előnyössé tehetik az együttműködést.

Emellett azt sem árt figyelembe venni, hogy India gazdasági térnyerése korántsem új keletű: a világ legnagyobb gyémántcsiszoló-iparával rendelkező ország már évek óta afrikai alapanyagból dolgozik. Az állami felajánlásokat már több nagyvállalat beruházásai is megelőzték, a legnagyobb befektetők az autógyártással foglalkozó Tata, valamint a Bharti Airtel telekommunikációs cég, amely tavaly 10,7 milliárd dolláros vásárlásával az indiai cégek történelmének legnagyobb afrikai expanzióját ütötte nyélbe – az alku megkötése után a cég a kontinens 15 országában jelent meg.

A gazdasági kérdések viszont csak az egyik oldalát jelentik az indiai-afrikai partnerségnek – az sem túl elrugaszkodott elképzelés, hogy India látványos jótettei kiválóan mozgósítható kampányeszközök egyes politikai célok elérése érdekében. A legnyilvánvalóbb ilyen törekvés az ENSZ Biztonsági Tanácsában betöltött állandó tagság elérése. India már évtizedek óta áhítozik ez iránt, és elképzelhető, hogy most az afrikai államok lekenyerezésében látja álmai megvalósításának útját.

Kínai rivalizálásból új kolonializmus?

Hiába a fokozott iram, az indiai befektetések még mindig eltörpülnek a rivális Kína beruházásai mellett – a kínai befektetések egy-egy országban meghaladják a most felajánlott ötmilliárd dollárt. Az indiai hódítás nagyjából egy évtizeddel marad el a kínai mögött – az idézőjel hiánya nem véletlen, egyes aggódó vélemények a gazdasági vetélkedésben az afrikai gyarmatosítás kiújulását vélik felfedezni.

A két fél közötti különbségek ellensúlyozására India igyekszik segítségét jobb fényben, önzetlenebbként feltüntetni. A már említett kulturális kapocs mellett a kezdetektől fogva figyel arra, hogy a projektek megvalósítása során inkább a helyi lakosságra támaszkodjon, míg Kína többnyire saját munkaerőt alkalmaz. Emellett az indiai retorika sosem felejti el kiemelni, hogy főként politikai és gazdasági kötelékek kiépítésére törekednek a gyarmatosító birodalommá váló riválissal szemben.

Hasonló kritika hangzott el Hillary Clinton amerikai külügyminiszter szájából, aki ugyan nem nevesítette Kínát egy zambiai műsornak adott nyilatkozatában, de a kontextus kétséget sem hagyott afelől, hogy valójában kire gondol. Némi rosszmájúsággal irigységet lehetne felfedezni a külügyminiszter asszony szavaiban, amiért Kína afrikai befektetései veszélyeztetik az Egyesült Államok pozícióját a kontinensen.

Mindenesetre riasztó jel, hogy saját nagyságuk és jóságuk hangoztatása közben India és Kína – természetesen saját gazdasági érdekeiket szem előtt tartva – egyaránt hajlamos figyelmen kívül hagyni az emberi jogok megsértését a számukra értékes országokban.