Putyin kontra Medvegyev: együtt kéz a kézben?

Az Oroszország-szakértők számára az utóbbi évek legfogósabb kérdését az jelentette, hogy ki fog indulni a 2012-es elnöki választásokon: az eurazsianizmus gondolatával szimpatizáló, inkább konzervatívnak mondható Vlagyimit Putyin miniszterelnök, vagy a nyugat felé kacsingató, technokrata beállítottságú jelenlegi elnök, Dmitrij Medvegyev? Putyin jelenti: mindketten.

Mindezidáig, ha valamelyiküket megkérdezték, hogy ki indul a 2012-es választásokon mindig annyit válaszoltak, hogy egy „közös döntés” alapján fognak választani. Putyin most azonban meglepő kijelentést tette egy múlt szerdai sajtótájékoztatón: „Se én, se Dmitrij nem zárta ki azt a lehetőséget… hogy mindketten elinduljunk az elnökválasztáson.” Ennek időtartama azonban már hat évre fog szólni. Medvegyev és a Kreml fő ideológusának számító Vladiszlav Szurkov is korábban arról beszélt, hogy Oroszországnak szüksége van egy „liberális pártra”. Medvegyev, az elnöksége során maga köré gyűjtött emberekből, megszervezheti ezt a „liberális pártot”. Ne feledjük, hogy az Egységes Oroszországnak csupán két év kellett, hogy az ország legnagyobb pártjává váljon.

Putyin mellett szólnak azok az érvek, melyek szerint még mindig ő a legnépszerűbb orosz politikus és mind a gazdasági világgal, mind az erőszakszervezetekkel kiváló kapcsolatokat tart fenn. Több nemzetközi politikával foglalkozó szaklap mutatott rá, hogy még mindig ő a „külpolitika irányítója”. Emlékezzünk csak első miniszterelnöki útjára Párizsba, ahol csupán egy órát töltött francia kollégájával, François Fillon-nal, a tárgyalások nagy részét ugyanis „francia barátjával”, Nicolas Sarkozy elnökkel folytatta. A Putyin indulására fogadó szakértők bizonyítékként hozták fel, hogy a Kreml több „Putyin 2012” szavakat tartalmazó honlapcímeket regisztrált.

Dmitrij Medvegyev mellett szól azonban, hogy népszerűsége folyamatosan növekedett Putyinéhoz képest (körülbelül két százalékkal előzi csak meg) és 2009-től egyre önállóbb politikát tudott megfogalmazni mind bel- mind külpolitikai téren. Nehezen indult modernizációs programjának első gyümölcsei kezdenek beérni: a Szkolkovó-i kutatóközpont, a privatizációs csomag elfogadása, a 2010-ben megkötött EU-Oroszország modernizációs partnerségről szóló szerződés, illetve a szilovikok fokozatos kitessékelése a gazdasági/politikai életből (pl.: Szecsin távozása a Rosznefty vezetőségéből). A külpolitikában is új irányt hirdetett, Barack Obamával sikeresen nyomták meg a START gombot, lehetővé téve egy produktívabb orosz-amerikai együttműködést. Megjegyezendő ugyanakkor, hogy a nyugat iránti szimpátiája nem akadályozta meg Medvegyevet abban, hogy függetlenítse Grúziától Dél-Oszétiát és Abháziát, illetve hogy a szovjet és orosz vezetők közül elsőként látogasson el a Kuril-szigetekre. 

A sokáig „tandemként” emlegetett Putyin és Medvegyev politikája között ma egyre több a különbség. Említhetjük a hírhedt 2006-os NGO-törvény medvegyevi puhítását, a WTO-ról szóló nézeteltéréseket, vagy akár a Luzskov lemondatása után kialakult hatalmi játékot. A legtöbb szakértő a végső szakítás jeleként a Líbia kapcsán kialakult vitát tekinti: Putyin a nyugati intervenciót a „középkori keresztes hadjáratokhoz” hasonlította, amit Medvegyev élesen elítélt.