Törökország önmagában kevés a szíriai erőviszonyok befolyásolásához

Ankara 2011-ben, a szíriai harcok kezdetén viszonylag gyorsan a nyugati szövetségesei mellé állt és Bassár el-Aszad elnök lemondását követelte – ezzel az előző tíz évben lassan kialakított jó viszonynak fordított hátat. Támogatni kezdte a különböző ellenzéki csoportokat, befogadott a Szíriából elmenekültek közül több mint hárommilliót, és a szíriai határ viszonylagos átjárhatósága révén lehetővé tette, hogy a háború alatt sok ezer fegyveres csatlakozzon az Aszad-ellenes csoportokhoz.

A kezdetben a líbiai forgatókönyv másának ígérkező szíriai konfliktus viszont elhúzódott; Ankara számára kiderült, hogy Aszad potens közép- és nagyhatalmi támogatókkal rendelkezik, ráadásul a szíriai elnök és az Észak-Szíriában, a török határ közelében élő kurdok közötti megegyezés révén a korábban elnyomott kisebbség nagyfokú önállóságra tett szert.

2014 után, az Iszlám Állam megjelenésével egy olyan formáció bukkant fel a szíriai háború résztvevői között, amely látszólag ugyan a török céloknak megfelelően járt el – az Aszad és a PYD elleni háború –, de hamarosan kiderült, hogy Törökországra is veszélyt jelent – ezt a 2015 és 2016 folyamán elkövetett terrortámadások jól mutatták.

A helyi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása mellett 2013 szeptemberében az is kiderült, hogy Washington annak ellenére sem hajlandó beavatkozni Szíriában, hogy Aszad átlépte a korábban a vegyi fegyverek használatához kötött „red line-t”, azaz „piros vonalat” is. Ezzel az USA komoly csalódást okozott az intervenció mellett kiálló török vezetésnek, egyedül viszont az ország nem volt hajlandó nyíltan beavatkozni Szíriában, noha 2012 őszén a parlament megadta a szükséges felhatalmazást a hadseregnek. E politikai folyamatok mellett az orosz légierő 2015. szeptemberi megjelenése, majd a Szu–24-es vadászbombázónak a törökök által a szíriai határon történt lelövése – mely komoly szankciókat vont maga után és egy időre megrontotta az orosz-török viszonyt – ráébresztette a török vezetést, hogy nagyon korlátozott eszközökkel rendelkezik a szíriai erőviszonyok befolyásolására.

A török fordulatban azonban jelentősen közrejátszott az Aszad-ellenes Szíria-politika vezetőjének, Ahmet Davutoğlu miniszterelnöknek a 2016. májusi menesztése is. Az új kormányfő, Binali Yildirim békülékenyebb hangot ütött meg, ráadásul két hónappal később, 2016 júliusában beértek a korábban elkezdett diplomáciai egyeztetések is, és Vlagyimir Putyin hajlandó volt elfogadni Törökország „bocsánatkérését”. A következő hónapokban a két fél együttműködése mélyülni kezdett, ami azzal járt, hogy a törökök feladták az Aszad menesztését illető korábbi álláspontjukat, s minden erejükkel az Iszlám Államtól egyre nagyobb területet elfoglaló PYD-re koncentrálhattak.

Annak érdekében, hogy megakadályozzák, hogy a kurdok az afríni kantont az Eufrátesz bal partján elterülő, jóval nagyobb kiterjedésű, kurd ellenőrzés alatt álló területtel egyesítsék, 2016 augusztusában megindították az „Eufrátesz pajzsa” nevű hadműveletet, amely néhány hónap alatt elérte célját: sikerült meggátolnia a kurd területek egyesítését, s mintegy 2000 km2-t foglalt vissza az Iszlám Államtól. Ugyanakkor azt láthattuk, hogy a szíriai felkelők török támogatása, és Ankarának az ellenzéki csoportok érdekében történő, az aleppói ostromot illető korábbi hangos kiállása csökkent.

Az aleppói csata jelentősége

Az Aleppó eleste utáni időszakban folytatódott Törökország lehetőségeinek beszűkülése. Mivel a török haderő és az általa támogatott felkelőcsoportok csak lassan tudták elfoglalni al-Bábot, a szíriai kormányerőknek a következő hónapokban sikerült elérniük a kurd területeket (Manbidzs), s ezzel lényegében lehetetlenné tették a török fegyveres erők és szövetségeseik további előrenyomulását, így megszűnt annak az Ankara által sokszor hangoztatott ígéretnek az esélye, hogy Rakkát a török hadsereg és szövetségesei szabadítják fel.

Ráadásul az „Eufrátesz pajzsa” hadművelet újabb szakaszát – amely Afrín és Manbidzs elfoglalását tűzte ki célul – a saját szövetségesei akadályozták meg: a kurdok átengedték a szíriai kormányerőknek a saját közvetlen török határszakaszaikat, míg Manbidzsban amerikai, Afrínban pedig orosz csapatok jelentek meg. A meghiúsult offenzíva egyrészt megmutatta a török–orosz viszony pragmatikus, taktikai voltát, és hogy Moszkva tudatosan építi a kapcsolatait a kurdokkal, akár Ankara ellenében is; másrészt viszont újabb bizonyítéka volt az amerikai–török szövetségben meglévő érdekellentétnek is.

Ankara tehát a PYD további megerősödését nem tudta megakadályozni; Donald Trump hatalomra kerülésével az észak-szíriai kurdok további támogatást kaptak, Rakka elfoglalása pedig további nemzetközi tekintélyt adott nekik. Aszad erőinek területfoglalásai is alapvetően a törökök és az általuk támogatott felkelők alkupozícióit gyengítik.

Az asztanai folyamat beemelte ugyan Ankarát a szíriai rendezés három legfontosabb hatalma közé, azonban a másik kettőnél korlátozottabb eszközei vannak érdekei érvényesítésére. Ugyanakkor az északi területeken lévő fegyveres csoportok támogatásával további problémákat tud okozni, illetve elhúzhatja a megegyezést is. Az északi – az ellenzék és a különböző dzsihadista szervezetek által ellenőrzött idlibi – terület deeszkalációs zónájának ellenőrzését Ankara vállalta magára, ami október közepétől lassú, de folyamatos török csapatáthelyezésekhez vezetett.

Idlib helyzete fontos Törökország számára: probléma esetén lakói ugyanis a török határ felé indulnának meg, ami újabb menekültválsághoz vezethetne. Emellett az ottani fegyveres csoportok Törökország ellen is végrehajthatnak (terror)akciókat. Mindez fokozottabb odafigyelésre ösztönzi Ankarát.

  • Kapcsolódó cikkeink:

A rendezéshez fűződő speciális érdekek és motivációk

Ankara legfontosabb érdeke jelenleg a kurd függetlenségi törekvések megakadályozása. Ugyanakkor nemcsak a függetlenség, de egy autonóm terület létrehozásának a lehetősége is ellenérzéseket szül Törökországban, így a föderációs megoldást is ellenzi. Ebből kifolyólag számára a megegyezést egy, a kurd területek fölötti erős kontroll kiépítése jelentené, tehát az unitárius Szíria egyik komoly támogatója. Ennek megvalósulása esetén még akár Aszadot is támogathatja a kurdokkal szemben. Viszont kérdéses, hogy ezzel egy, a Damaszkusz és a kurdok közötti, Oroszország által is támogatott megállapodást felül tudna-e írni.

A PYD-nek a rendezésbe történő bevonása elleni török fellépés eddig sikeres volt, de egyáltalán nem biztos, hogy hosszabb távon meg tudja majd akadályozni, hogy odaültessék a szervezetet a tárgyalóasztalhoz. Ankara így is nagy figyelmet fog fordítani az arabok jogainak a kurdok által ellenőrzött területeken való biztosítására – ezzel is gyengítve a kurdokat –, illetve továbbra is napirenden tartja a kurd fegyveresek bizonyos területekről, például a török határ közelében lévő Tall Rifatból történő kivonulásának, valamint Afrín ellenőrzés alá vonásának ügyét.

További szempontot jelent számára a vele szövetséges csoportok biztonsága, valamint az idlibi deeszkalációs zóna, amely török érdekszférának minősül, és jó ugródeszkát jelent a szíriai politika befolyásolásához. Ezzel szorosan összefügg a Szíriában élő türkmének támogatása is, akiknek lélekszámáról nincsenek pontos adatok, s jelentős részük már el is hagyta az otthonát, azonban a belőlük szervezett felkelőalakulatok nyújtotta segítség után az ő helyzetük rendezésétől sem tekinthet el Törökország.

Egy újabb kérdést vet fel annak a 2,5-3 millió szíriainak a helyzete, akik a harcok elől menekültek Törökországba. A helyi lakosság körében egyelőre eléggé népszerűtlen az állam akarata, de a menedékkérők egy része már meg is kapta a török állampolgárságot. A következő évek folyamán nagyjából még háromszázezer embernek fogják megadni, de a rendezés során a cél az lesz, hogy a menekültek többségének lehetővé tegyék a hazatérést.

Az iráni hatalom és befolyás kiterjesztését Ankara nem nézi jó szemmel ugyan, azonban attól függően, hogy Teherán lépései milyen mértékben állnak összhangban a törökök céljaival, akár szorosabbra is fűzhetik a kapcsolataikat. A két állam kooperációját már láthattuk korábban is, például az iraki kurd népszavazás elleni egységes kiállásukat. Amennyiben Irán támogatja a PYD hatalmának a korlátozását – hiszen Aszad megerősítése érdekében ez az érdeke –, úgy további együttműködés várható Ankara és Teherán között.

Igaz ez az Aszad-rezsimre is: habár a török kormány álláspontja jelentős mértékben változott a konfliktus eleje óta, és most már de facto elismeri azt partnernek, de Aszad személyéhez továbbra sem ragaszkodik, és egy választás után egy hozzá közelebb álló embert szívesebben látna az ország élén – erre viszont jelenleg vajmi kevés esélye van. Marad tehát Aszad de facto támogatása a veszélyesnek ítélt terrorcsoportok, különösen a PYD ellenében. Amíg ezek a célok megegyeznek, addig Ankara kénytelen-kelletlen elfogadja Aszad hatalmon maradását.

Forrás: Külügyi és Külgazdasági Intézet, az elemzés szerzői: Egeresi Zoltán és Wagner Péter

Friss hírek

Az USA húzza felfelé a világgazdaságot

Az Egyesült Államok tavalyi államháztartási hiányának példátlan pro-ciklikus bővülése felhajtóerőt adott a hazai fogyasztásnak, és ezzel egyidejűleg magyarázattal szolgált az amerikai gazdaság meglepő ellenállóképességet jelző tavalyi növekedésére is.

Read More »