Irán új irányt vehet a külpolitikában

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az iráni atommegállapodás „túl fogja élni” az amerikai republikánusok megállapodást ellenző erőfeszítéseit, így a következő kulcsfontosságú kérdés az, hogy vajon a sikeres nukleáris megállapodás milyen hatással lesz Irán regionális politikájára. Egyesek szerint egy új „tábor” erősödik, amely a regionális konfliktusokban való aktív részvétel helyett a gazdaság fellendítésére koncentrálna.

Ellentétben azzal az állásponttal, amely leginkább az Egyesült Államokban uralkodik, hogy a nukleáris tárgyalások sikere egyúttal egy jóval agresszívabb iráni külpolitikát fog eredményezni, az iráni politikai elit néhány tagja sokkal inkább egy mérsékeltebb külpolitikát, illetve a szankciók által meggyengült gazdaság fellendítését támogatja. Legalábbis Nasser Hadian, a Teheráni Egyetem politikatudomány professzora – aki közeli kapcsolatokat ápol az iráni kormánnyal – ezt állítja.

Hadian egy szeptember 14-én, az Atlantic Council washingtoni think-tank konferenciáján bemutatott tanulmányában úgy érvel, hogy Iránban kialakulóban van egy csoport, amely azt szorgalmazza, hogy a perzsa állam a szomszédos országok ügyeibe való beavatkozását egy minimum szintre redukálja (pro minimal engagement tábor). Hadian ugyanakkor nem nevezett meg konkrét személyeket, és közölte, hogy az illetők egyelőre még nem kívánják nyilvánosan tudatni elképzeléseiket.

Azt azonban hangsúlyozta, hogy a „táborhoz” tartoznak az iráni politikai élet egyes kulcsfigurái is, köztük megtalálhatók konzervatívok, radikálisok, reformerek, a hadsereg egyes vezető tisztségviselői, kutatóintézetek, szekuláris és vallásos emberek is. 

„E felfogás hívei úgy gondolják, hogy Irán már túlságosan belefáradt abba, hogy elköteleződjön Afganisztánban, Libanonban és másutt, illetve arra a következtetésre jutottak, hogy az Iszlám Állam elleni harc nem feltétlenül Irán háborúja”, fogalmazott a professzor, majd hozzátette: „Azzal, hogy az ország vezető szerepet vállal az Iszlám Állam elleni harcban, érvelnek a „tábor” tagjai, saját magát tette a terrorszervezet célpontjává.” Hadian szerint e csoport egy lehetséges felfogása az, hogy egy „minimalista megközelítéssel lehetővé válik Irán számára egyfajta fegyverszünetet kialakítani az Iszlám Állammal.”

Hadian szerint amellett, hogy a fő irányvonalat az iráni politikában továbbra is az eddigi külpolitikai irányvonal jelenti, egyre inkább láthatók annak jelei, hogy teret nyer ez a minimalista felfogás is. Irakban például kézzel fogható ennek a jelenségnek a térnyerése: a perzsa állam egyelőre nem gyakorol nyomást a bagdadi vezetésre a Moszul felszabadítását célzó offenzíva megindításának ügyében. Szíriában ezt a megváltozott politikát leginkább az jellemezné, ha Teherán csökkentené az Aszad-rezsimnek juttatott támogatásait, míg Jemenben a huszik meggyőzése a Szaúd-Arábia által támogatott erőkkel való megegyezésre lenne ennek egyértelmű jele. 

A professzor azonban az al-Monitor-nak elmondta, hogy Hasszán Róháni elnökkel, illetve Javad Zarif külügyminiszterrel egyaránt a „stabilizáció melletti tábort”, azaz az eddigi külpolitikai irányvonal folytatását támogatja.

Ugyanakkor némi enyhülés valóban felfedezhető az iráni külpolitikában a „hatok” és a perzsa állam között nemrég megkötött nukleáris megállapodás óta. Ali Larijani, a parlament elnöke, illetve az iráni politikai elit jelentős figurája nemrég úgy nyilatkozott, hogy aki szerint Irán az atommegállapodást a regionális konfliktusok feltüzelésére kívánja használni, az csak kifogást keres, amiért ellenzi a nukleáris megállapodást. Irán egyértelmű prioritása ezek után a gazdasági fejlődés, érvelt Larijani. 

Hadian megjegyzi, hogy egy kevésbé intervencionista iráni regionális politika azonban jelentősen megkönnyítené Barack Obama számára az atommegállapodás elfogadtatását Izraellel, illetve a Perzsa-öböl menti arab államokkal. Ugyanakkor az Iszlám Köztársaság térségbeli politikája leginkább saját biztonság-percepciójától, illetve erőforrásától függ a professzor szerint. Irán számára továbbra is az Egyesült Államok és Izrael jelenti a legnagyobb fenyegetést, ezért például a Hezbollah támogatása egy Izraelt elrettentő stratégia része. És miután a nukleáris megállapodás árnyékában amerikai képviselők Izrael és Szaúd-Arábia „kárpótlását” sürgetik (amely még több fegyvert és szorosabb katonai együttműködést jelent), Irán fenyegetettség-érzése tovább fog nőni, amely további támogatásokat jelent a Hezbollah-nak vagy éppen a husziknak. 

Ilan Goldenberg egykori Pentagon tisztségviselő, aki jelenleg a Center for a New American Security Közel-Keleti Biztonsági Programjának projektjét irányítja, nemrég felhívta a figyelmet arra, hogy miközben az Egyesült Államok erősíti a hírszerzési együttműködést, illetve egy tíz éves katonai együttműködési megállapodást hozott tető alá Izraellel, semmi esetre sem szabad az Izraelnek juttatott támogatásokat egy olyan szintre helyeznie, amely jelentősen növelné Irán fenyegetettségét. Még akkor sem, ha önmagában az amerikai hadi eszközök birtokában nem feltétlenül van Izraelnek kapacitása egy esetleges, az iráni nukleáris létesítmények elleni támadásra.

Goldenberg szerint az Obama-kormányzatnak „óvatos, egyensúlyozó politikát kell végrehajtania. Fontos, hogy az elfogadhatatlannak minősülő iráni tevékenységek ellen felemeljük a szavunkat, ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy biztosítsunk lehetőséget az együttműködésre Iránnal, lévén, hogy számos területen közös érdekeink vannak.”

Az már persze megint egy másik kérdés, hogy az együttműködéshez Iránra is szükség van. Ali Khamenei ajatollah, Irán Legfőbb Vezetője nemrég kijelentette, hogy nem fog együttműködni a nukleáris kérdéseken túl más területeken az Egyesült Államokkal. Ugyanakkor korábban több olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy a nukleáris megállapodás egyfajta „tesztje az Egyesült Államok szándékainak”, amely alapján feltételezhetünk némi reményt a későbbi kooperációra a két állam között. 

Azok, akik a jelenlegi, beavatkozó külpolitikai irányvonalat vallják, úgy gondolják, hogy Irán lehet a megoldás az extrémizmus ellen, illetve Irán tölti be azt a szerepet, amelyre más állam nem képes. Ahogy Hadian fogalmaz: „Az Egyesült Államoknak megvan a képessége és az erőforrása, de nincs meg a politikai akarata az Iszlám Állammal szembeni harchoz.”

A Teheráni Egyetem professzora számos ajánlást is megfogalmazott tanulmányában. Hangsúlyozta, hogy kormányának el kellene távolodnia a „Halál Amerikára” szlogentől, illetve az Egyesült Államoknak az Irán-ellenes retorikától, és megkezdenie az együttműködést azokon a területeken, ahol közös érdekek állnak fenn, említve Afganisztánt és Irakot. Kiemelte továbbá, Iránnak, az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Törökországnak és Szaúd-Arábiának közösen részt kell vennie egy olyan tervezet kidolgozásában, amely megoldást talál a szíriai polgárháborúra, valamint Iránnak és Szaúd-Arábiának félre kell tennie ellentéteiket és javítani kapcsolataikon, mivel a „szükségtelen ellenségeskedés és versengés mindkét államnak kárára válik.”

Összességében tehát könnyen lehet, hogy változásokat következnek az Iráni Iszlám Köztársaság regionális politikájában, ugyanakkor az alapvető irányvonal továbbra is fennmarad. Irán racionális-pragmatikus számításoknak megfelelően nem engedheti meg, hogy miközben számára elsőszámú fenyegetésként értékelt államok relatív erősödnek, saját „biztonságérzetét” ne növelje, és részben „befelé fordulva”, kizárólag gazdaságának felélesztésére koncentráljon. A realista, nemzeti érdekeken és biztonságmaximalizáláson alapuló külpolitikai iskolák mintapéldája ez, amelyek létjogosultságát pontosan ezek az esetek bizonyítják.