Bosznia-Hercegovina kétségbeesett segélykiáltása

Európa, s a világ most Ukrajnára figyel, ám a Majdan árnyékában talán utolsó segélykiáltásait hallatja egy kisebb, immár közel húsz esztendeje magára hagyott államalakulat is: Bosznia-Hercegovina. Merjük nyíltan kimondani: Szarajevót cserbenhagyták, de nem csak azok az intézmények, azok a politikusok, akik most – az ukrajnai sajnálatos eseményekre hivatkozva – észt vesztve mondják le, vagy éppen halasztják el boszniai szerepvállalásukat, hanem azok az elődeik is, akik két évtizeden keresztül tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Daytonban mit „alkottak”. Azonban valahogy mégsem tettek semmit. Annak érdekében legalábbis nem, hogy működőképessé, vagy legalább a minimális értelemben élhetővé tegyék azt az országot, amit ma úgy ismerünk: Bosznia-Hercegovina.

Bosznia-Hercegovinában február eleje óta szakadatlanul – igaz már jóval békésebb mederben – tartanak a lassan a mindennapi élet részévé váló tüntetések. Az embereknek elege lett a kormányból, bocsánat, kormányokból, az általuk állami szintre emelt korrupcióból, a kifizetetlen bérekből, vagy ami ennél is rosszabb, a munkanélküliségből. Elegük lett az elmúlt két évtized reménytelenségéből, a Dayton által teremtett csapdahelyzetből.

Jó néhány nyugati politikus ezzel együtt máig büszke arra patikamérlegen egyensúlyozó, Párizsban szentesített rendezésre, amely szerintük békét teremtett a délszláv államban. Országot alkottak, – a kelet Svájcát – csak éppen egy olyan országot, amelynek egyetlen államalkotó nemzete sem volt elégedett a legalább a fegyvereket elnémító megoldással, s valljuk be őszintén, nem elégedettek vele ma sem.

Bosznia-Hercegovina polgárai ugyanis majd húsz éve élnek egy olyan rendszerben, amely élhetetlenül túlszabályozott, a végletekig bonyolított, átbürokratizált, s ezzel együtt „jó balkáni szokásként” még elképesztő mértékben korrupt is, de ami ennél is rosszabb; belülről gyakorlatilag megváltoztathatatlan. Igen az, hiszen ahhoz, hogy az ország együttélésre kényszerített szerb, horvát, illetve bosnyák lakosai kibogozhassák az ezúttal Daytonban rájuk szabott alkotmányos csomót, meg kellene bontaniuk azt az így is kényes egyensúlyt, amelyet 1995-ben a fegyverek árnyékában fogadtattak el velük, a Nyugat-Balkán éppen aktuális rendteremtői.

Persze a minden titkok ládájának kulcsát őrző „nyugati” szervezetek, valamint utóbbiak jeles képviselői most sem hagyták jó tanácsok nélkül a már több kormányzati épületet megostromló boszniai tömegeket. Catherine Ashton az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője ezzel együtt máris csúsztatta szarajevói látogatását, de kérdem én; hova is rohanna? Hiszen az EK/EU akkor sem kapkodta magát – teszem hozzá képességek híján nem is tudta volna – amikor a kilencvenes évek első felében vér folyt az országban. Igaz menetrend szerint érkezett a roppant sikeres fegyverembargó, amely – fontos megjegyezni – csak a nehézfegyverek kilencven-kilencvenöt százalékát birtokló, s aktuálisan Nagy-Szerbiát „építő” ortodox közösségeknek jött jókor.

Lady Ashton persze már más miatt lett igazán közismert a térségben – ugyanis ő volt az, aki a diplomácia magasiskoláját képviselve 2012 nyarán zavarodottan szaladgált a kamerák kereszttüzében, mert mint kiderült, találkozójuk előtt néhány másodperccel sem volt fogalma róla, miként is néz ki Szerbia akkor újdonsült elnöke, Tomislav Nikolić. Mindez persze nem számít, hiszen most Boszniára figyel az ENSZ, sőt személyesen annak főtitkára, Ban Ki Mun is.

A probléma csak abban rejlik, hogy Bosznia lakosai, s különösen a bosnyákok még nem felejtették el, milyen is az, amikor az ENSZ vigyázza őket. Az egyébként nehézfegyverek híján csak önmaguk feláldozását elkerülő kéksisakosok többek között ellenállás nélkül végignézték a srebrenicai népirtást, más egyéb alkalmakkor pedig sikeresen a szerbek fogságába estek, ezzel gátolva meg a térségben az egyetlen valamirevaló szervezet, a NATO némely egyébként szükséges beavatkozását.

1995 végére az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének mégis sikerült – Boutros Boutros-Ghali elgondolásait idézve – békét teremtenie Bosznia-Hercegovinában, de ahogy az iraki és az afganisztáni példa is mutatja, a béke építése egészen más tészta. Az a világ legerősebb katonai szövetsége számára még ma is komoly kihívást jelent. Afganisztánnal szemben Bosznia-Hercegovinában viszont legalább fenntartani sikerült a békét. Az annak építésére tett kísérletek ugyanakkor valamennyi nemzetközi szereplő részéről – valljuk be őszintén – súlyos kudarccal végződtek.

Mátraházi Tibor