Zimbabwe: új alkotmány, régi aggályok

Parlamenti formaságok és egy elnöki aláírás: már csak ennyire van szükség, hogy Zimbabwénak április közepétől új alkotmánya legyen. A dél-afrikai ország politikai „kultúráját” ismerve azonban nem nehéz belátni, hogy érdemi változást csak a júliusi választások hozhatnak.

Még akkor is, ha az új alaptörvényről szóló, múlt szombati népszavazás meglepően sikeres volt. Persze nem az urnákhoz járult választópolgárok 95 százalékos támogatása, sokkal inkább maga a részvételi arány volt az, amire senki sem számított. A mintegy hatmillió szavazásra jogosult zimbabwei közül ugyanis több mint hárommillióan voksoltak szombaton – annak ellenére, hogy az alkotmánytervezetet mindössze 90 ezer példányban nyomtatták ki, a polgároknak pedig alig három hetük volt a tájékozódásra.

De minek köszönhető a (várakozásokhoz képest) magas részvételi arány? Részben nyilván a két nagy párt szinte példátlan összefogásának. Az 1980 óta regnáló Robert Mugabe nevével fémjelzett Zanu-PF és a Morgan Tsvangirai miniszterelnök vezette Mozgalom a Demokratikus Változásért (MDC) több mint háromévnyi kínkeserves tárgyalást és politikai alkudozást hagyott volna a kútba veszni, ha nem áll ki határozottan az alkotmánytervezet mellett. Mivel pedig a „nemet” egy épkézláb, jelentősebb bázissal rendelkező párt sem tűzte a zászlajára, alkalmi egyetértésük meg is hozta a gyümölcsét.

Lehetséges azonban, hogy a polgárokat nem a pártok kampánya, hanem az új alkotmány ígéretessége mozdította ki az általános apátiából. Az alaptörvény-tervezet ugyanis olyan változásokat helyezett kilátásba, melyekre – különösen Zimbabwéban – minden épeszű ember igent mondana. Megerősített állampolgári jogok, nemek közötti egyenlőség, a kínzás tilalma, és az állam jóléti kötelezettségvállalásai: mind-mind visszautasíthatatlan ajánlatok. A kérdés ugyanakkor az, mennyire hihetőek a jelenlegi politikai elit szájából.

Míg ugyanis az új alkotmány a szólásszabadság garantálásáról rendelkezik, az országban működő civil szervezetek és aktivistáik furcsa módon mindig az urnák megnyitásával egy időben keverednek gyanúba, vagy kerülnek rács mögé. Egy héttel a népszavazás előtt a börtönt már a 2008-as választások idején is megjárt Jestina Mukokót, a Zimbabwei Békeprojekt (ZPP) vezetőjét vették őrizetbe koholt vádak alapján, a referendum másnapján pedig Beatrice Mtetwa emberi jogi ügyvédet és az MDC négy tisztségviselőjét tartóztatták le a helyi hatóságok. Mtetwát és társait az igazságszolgáltatás akadályozásával vádolják, az ügyvédnő óvadékkérelmét pedig egyhetes huzavona után ma hagyta helyben az illetékes bíróság – vélhetően a nemzetközi felháborodás hatására.

Persze még nem hatályos a sokak által üdvözölt új alaptörvény, miért hát a felháborodás? Nos, az elmúlt hetek politikai megfélemlítései ha másra nem is, arra mindenképp felhívták a figyelmet, hogy Mugabe továbbra is betegesen ragaszkodik hatalmához, és elképzelhetetlennek tart bárminemű rezsimváltást – legyen az politikai vagy alkotmányos. A népszavazási kampány során erre félreérthetetlenül utalt is, amikor hívei előtt arról beszélt, hogy újraválasztását követően úgy írja majd át az alkotmányt, hogy az „jobban igazodjon közös nézeteikhez”. Számos elemző ugyanakkor attól tart, hogy az új alaptörvény rendelkezéseinek még a júliusi választásokig sem sikerül majd érvényt szerezni, elsősorban a szoros időkorlát és a zimbabwei törvényhozás nem éppen olajozott működése miatt.

De természetesen ez sem okozna sok álmatlan éjszakát mindenki kedvenc elnökének. Valószínűleg az egyetlen eszköz, mellyel az újraválasztott Mugabe meggyőzhető lenne az új (de nyilvánvalóan ideiglenesnek szánt) alkotmány megtartása felől, a nemzetközi szankciók bevezetése lenne az egyébként is súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő országgal szemben. Az alaptörvényről szóló vita ugyanakkor nem ok nélkül tartott három évig: az elnök minden tőle telhetőt megtett ez idő alatt, hogy hatalma az új keretek között is biztosított legyen.

Mondhatni, az új alkotmányt Robert Mugabéra szabták. Ehhez a felismeréshez gyorsan túl kell lendülnünk az állampolgári jogokat és a civil társadalmat papíron megerősítő színes mázon, hogy azokat a rendelkezéseket vizsgálhassuk, melyek elvileg az elnöki hatalmat hivatottak gyengíteni. A legjelentősebb ezek közül az az új szabály, melynek értelmében a megválasztott elnök legfeljebb tíz évig – azaz két ciklus idejére – maradhat hatalmon. Mugabe számára (aki immár harmincharmadik éve tölti be ezt a pozíciót) ez azt is jelenthetné, hogy nem indulhat jelöltként a júliusi választásokon. Mivel azonban a rendelkezésnek nincs visszamenőleges hatálya, az eredmény épp a szándékolt célkitűzés ellenkezője, az új alkotmány ugyanis bebetonozza a most 89 éves Mugabe hatalmát a következő tíz évre – vagyis tulajdonképpen élete végéig, már ha nem szándékozik megérni a százat. Az alkotmányos alkudozás során persze pártja, a Zanu-PF sem volt  feltétlenül optimista, ezért siettek is elfogadatni azt a rendelkezést, mely a következő tíz évben lehetővé teszi, hogy a hivatali idejében elhunyt, vagy lemondott elnök helyére saját pártja válasszon utódot – természetesen a parlament és a polgárok megkerülésével. Azt pedig, hogy az alkotmány átírására is fenn kívánják tartani a jogot ebben a sorsdöntő időszakban, mi sem mutatja jobban, mint hogy az egyébként kibővített jogkörű alkotmánybíróság tagjait a korrupt, Zanu-PF-hez húzó legfelsőbb bíróság adja a következő évtizedben.

Ennek fényében pedig már egyértelmű, hogy rettentő korai lenne ünnepelni az új alkotmányt, vagy bármiféle változás szeléről beszélni Zimbabwéban. Az alapvető emberi és állampolgári jogok tiszteletben tartása a választások közeledtével valószínűleg továbbra is kérdéses marad, azok (remélhetőleg békés) lezajlásával pedig a lakosság és az alaptörvény sorsa a győztes politikai erő szeszélyének lesz kitéve – ahogy eddig is. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az ellenzék esetleges hatalomra kerülése egy új politikai kultúrát is meghonosítana, melyben végre kialakulhatna az alkotmány és az egyelőre nem létező jogállamiság tisztelete.