Tízezer cipőtalp a levegőben

Márciusban jelenik meg Jászberényi Sándor Budapest–Kairó, Egy haditudósító naplója című regénye a Libri kiadónál. A könyv a 2011-es egyiptomi eseményeket követi nyomon, szerzője a forradalmat a kairói utcákon élte meg és élte túl. Az arab tavasz eseményeit ezúttal egy magyarországi újságíró szemszögéből ismerhetik meg az olvasók. Jászberényi Sándor regényéből az elkövetkező hetekben részleteket közlünk.

        Február 10. Este van a Tahrír téren. Körülbelül tízezer ember lehet odakint. A tömeg mozdulatlan, kocsikat állnak körbe és hallgatják a rádiót. Néma csend van, Hoszni Mubárák beszédet intéz a néphez. A hangja recsegve száll a hangszórókból és visszaverődik a házak faláról. Mindenki feszülten figyel. 

A támadások véget értek, az ellentüntetők hamar eltűntek a belvárosból. A teret a forradalmárok egy pillanatra sem adták át. Halottjaikat eltemették, de a tömeg mindvégig odakint volt. A karhatalom majd csak nyárra tanulja meg, hogy soha ne menjen neki a kritikus tömegnek. 

A kritikus tömeg az pontosan annyi ember, amennyit már nem lehet feloszlatni. Ezer-kétezer tüntetőt még szét lehet verni, le lehet tartóztatni, de tízezret már nem. Nekik támadni értelmetlen és felesleges. A rezsim a saját bőrén tanulta meg ezt, február első napjaiban.

Amikor már nem tudták fizetni az ellentüntetőket és a titkosrendőröket, azok egyszerűen eltűntek az utcáról. A forradalmárokkal szemben, akik a szabadság ígéretéért álltak kint a kőzáporban, az éles-lőszerrel lövöldöző rendőrök előtt, az ellentüntetőket nem motiválta semmi sem, maximum a pénz. 

Mubárák lemondása után több lapban is olvastam riportot a „bűnözőkről”. Állítólag kétszáz font volt a napi díj, melyet a titkosszolgálattól és a rendőrségen keresztül kaptak meg.

A források azonban hamar elapadtak. Ötödikére teljesen eltűntek az utcákról, a forradalmárok azonban ottmaradtak és mindenkin eluralkodott a győzelmi eufória. Napközben költők olvasták fel költeményeiket, forradalmi bizottságok alakultak és az egész demonstráció fesztiváljelleget öltött. Ökomenikusat.

A kormányzat ugyanis az állami-, de a nemzetközi sajtóban is előszeretettel állította be a forradalmat fitnának, vallási összetűzésnek, illetve iszlamista hatalomátvételnek. Erről azonban szó sem volt. 

Hogy ezt kifejezésre juttassák, a forradalmárok számtalan olyan képet készítettek, melyen a félhold és a kereszt közösen szerepelt, közös istentiszteletet tartottak az ország 10 százalékát kiadó kopt keresztény kisebbség a téren jelenlévő tagjaival, hogy kimutassák, Mubárák távozásában nincs vallási ellentét. Tartottak olyan közös istentiszteletet is, mely alatt a koptok élő lánccal védték éppen imádkozó muszlim testvéreiket.

Csak a hadsereg oszlathatta volna fel ezt a tömeget azzal, ha vérfürdőt rendez. Erre azonban nem került sor. 

„A nép és a hadsereg jegyesek” szlogen lett a téren, és tényleg úgy tűnt, hogy a hadsereg a forradalom mellé áll. Legalábbis kormányutasításra sem lőttek bele a tüntető tömegbe, a harckocsizók pedig békésen tűrték, hogy kormányellenes jelszavakkal pingálják tele a járműveiket.

Egyiptomban sorkötelesség van és a katonákat mindenki hősöknek tekinti. A háborúk Izraellel nem zajlottak még olyan régen, mindenkinek van a családjában, aki részt vett benne vagy legalábbis emlékszik azokra az időkre. „A hadsereg a nép védelmezője”, hangzik a szlogen az iskolákban, és a háborúkat is úgy tanítják, mint fergeteges győzelmeket, de minimum döntetleneket a „cionista entitással” szemben. 

Bár Egyiptom a Camp David-i egyezmény óta elismeri Izrael állam létét, sőt a térségben a legkomolyabb stratégiai partnerévé nőtte ki magát a Mubárák kormányzat alatt, a közéletben a zsidózás elengedhetetlen. Minden bajért és rosszért a zsidókat kell okolni, az a politikus pedig, aki egy-egy megnyilvánulás erejéig nyíltan konfrontálódik Izraellel, hős.

A lehetséges cionista támadás veszélye pedig benne lóg a levegőben, általános fenyegetésként. A hadsereg már kiadott olyan kommünikét, melyben aggodalmát fejezte ki, hogy a tüntetések miatt a határok őrizetlenek.

Szóval, a hadsereg hős. Legalábbis ebben a pillanatban. Az senkinek sem jut az eszébe, hogy Egyiptom modern kori történelmében gyakorlatilag minden elnököt a hadsereg delegált, hogy a diktatúra igenis katonai jellegű és a hadsereg aktívan beleszól a belpolitikába és a gazdaságon belül van egy saját, rejtett gazdasága, kórházakkal, nyaralókkal, gyárakkal és mindennel. Hoszni Mubárák is a hadseregből érkezett, a légierőből, a jóm kippúri háború hőseként. Mint minden elnöke az országnak.

A tankon ácsorgó fiúk pedig nem tesznek semmit. Sőt, boldogan mosolyognak és fotózkodnak a tüntetőkkel. A tömegben hamar elterjed a pletyka, hogy ha Mubárák nem mondd le, a hadsereg fogja elzavarni. Hogy puccs lesz, mert a „nép és a hadsereg jegyesek”.

Az emberek némán hallgatják az elnököt. Néhány tüntető egy nagy vásznat feszít a tér egyik sarkára, kivetítik a tévéadást. Amikor a tömeg meglátja a beszélő Hoszni Mubárákot leveszik a cipőjüket és talpát a kivetítő felé fordítják. Ez a legnagyobb sértés a Közel-Keleten. Azt jelenti, hogy tisztátalannak gondolnak valakit. Olyan súlyos sértés, hogy a kávézókban rászólnak az emberre, ha túl magasra emeli a cipőjét, miközben keresztbe teszi a lábát.

Tízezer cipő van a levegőben, miközben az elnök beszél.

Ahogyan halad előre a beszédében a tömeg úgy lesz egyre idegesebb. „Először is elmondom, hogy mártírjaitok és sebesültjeitek vére nem hullott hiába. Biztosítlak benneteket, hogy keményen meg fogom büntetni a felelősöket.”, mondja. A tömegből olyan kiáltások hallatszanak, hogy „de hiszen te tetted”.

A beszéd végére hisztérikus hangulat lesz úrrá a téren. Az elnök nem mond le, csak átadja néhány jogkörét az alelnöknek. A fiatal egyiptomi-kanadai srác, Iszmáil Ngem, akivel a téren állunk, azt mondja, itt az ideje hazamenni a vadászpuskákért. Hogy Egyiptomban mindenkinek fegyvere van, amit most ki fognak hozni az utcára és hamarosan megkezdődik a polgárháború. 

Iszmáilnak azonban nem lesz igaza. Bár az egész ország őrjöng Alexandriától Port Szaidon át Szuezig, a polgárháború elmarad. 

A hadsereg, élén a Legfelsőbb Katonai Tanáccsal, ugyanis már napok óta háttértárgyalásokat folytat a Muzulmán Testvériséggel és a szekuláris ellenzékkel. A marsallokból álló tanács több tagja pedig az Egyesült Államokkal tárgyal éppen. 

Barack Obama elnök és Hilary Clinton pedig egyértelműen jelzi zárt ajtók mögött a marsalloknak, hogy a forradalmat katonai úton nem hagyják leverni és Mubárák elnöknek mennie kell, hogy helyreálljon a közrend. 

Elég azt megemlíteniük, hogy ellenkező esetben az Egyesült Államok befagyasztja azt a másfél milliárd dolláros éves támogatását, melyet minden évben folyósít az egyiptomi hadseregnek.

Mubárák beszéde az utolsó próbálkozása a hatalomban maradásra. Omár Szulejmánon kívül mindenki elpártol mellőle, politikai vákuumba kerül. 

Másnap az egész országban többszázezres tüntetések robbannak ki, a Tahrír tér és környéke megtelik emberekkel, a becslések szerint kétmillión jönnek ki csak Kairóban, hogy követeljék az elnök lemondását. 

A tüntetés békés. A Dahab Hotel tetőteraszán ülök és kávézom, amikor egyszer csak hatalmas kiabálás kezdődik a téren, több ezer torokból tör fel, hogy „Hatalmas az Isten!”

A hotel személyzete is ezt kiabálja, a házmester, a bolt előtt várakozó kifutófiúk, az egész ország.

Omár Szulejmán bejelentette, hogy lemondott az elnök.