Egyiptom: a nép a rendszer bukását követelte

Márciusban jelenik meg Jászberényi Sándor Budapest–Kairó, Egy haditudósító naplója című regénye a Libri kiadónál. A könyv a 2011-es egyiptomi eseményeket követi nyomon, szerzője a forradalmat a kairói utcákon élte meg és élte túl. Az arab tavasz eseményeit ezúttal egy magyarországi újságíró szemszögéből ismerhetik meg az olvasók. Jászberényi Sándor regényéből az elkövetkező hetekben részleteket közlünk.

        Egy forradalmi tömeg nem intelligens, a követelései nem kifinomultak, egy mondatban összefoglalhatóak. Nem volt ez másképp az egyiptomi forradalommal sem, melynek a fő szlogenje így hangzott: „A nép a rendszer bukását követeli.”

Arról azonban, hogy milyen volt a rendszer, nehéz külföldiként írni, mert a Mubárák-rezsim mindig is kesztyűs kézzel bánt a külföldiekkel. A sötét dolgok nem a külföldiek szeme előtt történtek, nem az üdülővárosok homokos tengerpartjain. Hurghada, Sharm el-Sheikh és Dahab, mintha nem is tartoztak volna igazából Egyiptomhoz. Nem úgy a többi nagyváros.

Az országban immár harminc éve statárium volt érvényben, mely a szabadságjogok drasztikus megnyirbálását, katonai bíróságokat, cenzúrát jelentett. Államellenesség gyanújával bármikor bárkit le lehetett tartóztatni, a börtönök pedig tele voltak politikai foglyokkal.

Sosem fogom elfelejteni az élményt, amikor a terhes barátnőmmel meghívtak minket a titkosszolgálat épületébe Alexandriában, hogy „elbeszélgessenek” velünk, mert egyéves vízumot igényeltünk. Egy órán keresztül dideregtünk a fagyosra hűtött várószobában, amikor a kihallgatótiszt felvitt minket az emeletre. Szirupos beszélgetésben volt részünk, csont nélkül megkaptuk az engedélyt. Nekem azonban égnek állt a hátamon a szőr az olajos hajú férfitől, negédes mosolyától, lehengerlő udvariasságától. Kifelé menet értettük meg, miért: az épület pincéje előtt kendős nők zokogtak, mert a pincében nagyiparban kínozták és verték az embereket. Az udvariasság csak nekünk szólt. A kihallgatótiszt, miután kikísért minket az ajtón, visszatért a pincébe.

A karhatalmi brutalitásról és kínzásokról éveken keresztül jelentettek a különböző emberjogi szervezetek, de kivizsgálások vagy felelősségre vonás sohasem történt. A rendszer vigyázott kádereire. Ennek egy alexandriai fiú, Khálid Szájed lett a szimbóluma. 2010-ben két rendőrtiszt letartóztatta a fiút egy internetkávézóban, és már a helyszínen eszméletlenre verték, majd a rendőrség épületébe vitték. A fiatal fiú sohasem került elő élve. A rendőrség verziója szerint Szájed megpróbált lenyelni egy darab hasist, és ettől fulladt meg, de a szülők és a fiú testvére bementek a hullaházba, ahol fényképet készítettek a holtestről. Semmilyen orvosi végzettség nem volt szükséges ahhoz, hogy mindenki lássa: Khálid Szájedet halálra verték. 

Halála annyira felkorbácsolta a kedélyeket, hogy Vél Gónim, a Google közel-keleti és észak-afrika-i csoportjának marketingigazgatója egy internetcsoportot hozott létre „Mindannyian Khálid Szájed vagyunk” néven. Hogy mennyire így érzett minden egyiptomi, azt jól példázza, hogy a csoport heteken belül több százezer fősre duzzadt, és meghatározó hírforrássá vált a forradalom során. 

Mindent átható korrupció

       Mubárák rendszerét a mérhetetlen korrupció és az emberek reménytelensége jellemezte. Bár Egyiptom gazdasága folyamatosan növekedett, ebből csak az uralkodó elit szűk köre részesült. A korrupció pedig a társadalom tetejétől minden szintre leszivárgott. „Úgy képzeld el, hogy mi a kiadó mellett egy papírboltot is üzemeltetünk”, mesélte Sherif, amikor arról beszélgettünk, hogy a korrupció hogyan nyilvánult meg a hétköznapokban. „Ahhoz, hogy működni tudjunk, külön le kellett fizetni a rendőrt, a tűzoltót, az egészségügyi ellenőrt, a hivatalnoksegédet a hivatalban, a hivatalnokot, az iratot hozó ügyintézőt és így tovább. Bárhol elfelejtettél fizetni, a lépcső bármely részén, nem kaptad meg az engedélyt.”

Az uralkodó elit pedig gátlástalanul kihasználta a hatalmát és befolyását. Az egyiptomiak körében a mai napig szitokszó az acélmágnás Ahmed Ájz neve, aki miután az elnök fiának, Gámál Mubáráknak a támogatásával monopolizálta a piacot, az egekbe repítette a vas árát, négy-öt évvel eltolva minden fiatal férfi házasságának lehetséges időpontját. Ha valaki nősülni akar az országban, garantálnia kell választottjának a saját lakást, amihez acél kell. Házasság előtt pedig nincs szex. Képzeljük el, mekkora volt az amúgy sem alacsony szexuális frusztráció, mert a nősülés átlagéletkora harminc év lett. 

       Ehhez még hozzájött az óriási munkanélküliség, a szociális háló teljes hiánya. A 90 milliós országnak negyven százaléka élt napi két dollár bevétel alatt.

Reménytelenség 

       „Valakinek majd jönnie kell”, mesélte Musztafa, David Stanford nénjének a férje Ma’adiban, egy közös vacsora során. „Kinek?”, kérdeztük. „Valakinek a hadseregből.” Musztafa idős ember volt és, nasszerista. Abban reménykedett, hogy a 84 éves Hoszni Mubárák előbb-utóbbi távozásával a rendszernek mindenképpen változnia kell. Sok egyiptomi ismerősöm is hasonlóan gondolkodott. Mubáráknak azonban nem volt kinevezett alelnöke, így nem lehetett tudni, hogy halála esetén ki örökli az elnöki széket. Rossz nyelvek szerint azért, mert alelnökként, Szadat elnök meggyilkolásával került hatalomra, és attól félt, hogy egy alelnök kinevezése okot adhatna egy esetleges ellene elkövetendő merényletre. A hatalom sorsa így több volt, mint kérdéses.

2010-től azonban egyre inkább körvonalazódott, mi Mubárák elnök terve. Fiát, Gámál Mubárákot akarta utódjául, erre utalt, hogy amaz a Nemzeti Demokratikus Pártban hirtelen vezető pozícióba került és ugrásszerűen megnőttek a médiaszereplései. Az elnök viselkedése, mely inkább a monarchiákat idézte, minden ellenzéki platformon heves ellenzést váltott ki, mert kizárta annak lehetőségét, hogy halálával változik a rendszer és reformok lesznek. A politikai reménytelenség általánossá vált.

A követendő példa

        Nyilvánvalóan nem lett volna forradalom, ha Tunézia meg nem mutatja meg a Közel-Keletnek, hogy el lehet űzni a diktátorokat és a rezsimet meg lehet dönteni. A diktatúrák nagy trükkje, hogy elhitetik azokkal, akik bennük élnek, hogy nem lehetséges a változás. Megfélemlítésre, gazdasági függésben tartásra és a társadalmi rétegek közötti bizalmatlanságra épülnek, így tartják fent magukat.

A kopt keresztény templom ellen újévkor elkövetett merényletet Alexandriában a jelenlegi információik szerint az egyiptomi titkosszolgálat támogatásával, de legalábbis tudtával követték el szélsőséges iszlamisták. Azért, hogy megfélemlítsék az ország tíz százalékát kitevő keresztényeket, és jelezzék a világ felé, mi lenne, ha esetleg az iszlamisták kerülnének hatalomra. 

A Közel-Kelet legtöbb diktátora (kivéve a szudáni elnököt, Omár ál-Báshírt, akit a Darfúri népirtás miatt köröz a hágai bíróság, valamint a kivégzett Száddám Huszeint) éppen ezért bírta a nagyhatalmak támogatását, és a rezsimjeik működése felett ezért hunyt mindenki szemet. Minden diktatúra legyártja a maga jól meghatározható ellenségképét, a Mubárák-rezsimnek ez a politikai iszlám volt. Tettek is róla, hogy legyen miért haragudni rájuk.

Tunéziában azonban kitört a forradalom és elűzték az elnököt, megváltoztatták a rendszert. Érdekes, hogy egyetlen politikai elemzőnek (legalábbis én nem olvastam ilyet) sem jutott eszébe, hogy a forradalom gyakran hullámban halad keresztül egy-egy régión, ha azoknak a társadalmi felépítése hasonló; gondoljunk csak az 1840-es évek forradalmi hullámára Európában. A Közel-Keleten pedig (leszámítva az öböl-béli országokat), mindenhol ugyanazokkal a bajokkal nézett szembe a lakosság.

Súlyos hibák a rezsim reakciójában

       A január 25-én kirobbanó tüntetések nem vezettek volna forradalomhoz, ha a Mubárák-kormányzat és az akkori, pár nappal később leváltott miniszterelnök Hábib Ibrahim ál-Ádli nem követnek el súlyos hibákat a helyzet kezelésében. Ilyen hiba volt a brutális rendőri fellépés a fegyvertelen tüntetők ellen már az első napon. Hiába volt a kormányzat kezében minden nyomtatott és sugárzó média, a modern közösségi média (Facebook, Twitter etc.) miatt nem tudták eltusolni a tényt, hogy fegyveres egyenruhások támadtak békés demonstrálókra. Alábecsülték a néptömeg ingerküszöbét és az információ iránti igényét is. Egyiptom nagyvárosaiban éppúgy internetfüggő mindenki, mint bármelyik európai városban.

Mivel az első napokban a kormánypárti média nem közölt hírt a többezres zavargásokról, az emberek oda fordultak információért, ahová tudtak. Így nőtték ki magukat blogok és emberjogi Facebook-csoportok (ilyen volt a már fent említett „Mindannyian Khálid Szájed vagyunk” csoport, ahová én is küldtem be hírt február első napjaiban) több százezer olvasóval rendelkező hírforrásokká, melyeket nem tudott ellenőrizni az állami cenzúra. Az új csatornák pedig készséggel ontották a híreket arról, mi zajlik Kairó belvárosában. 

Akkor követte el a rendszer a második hibát, amikor felismerte az internet és a tömegkommunikáció veszélyét: nemes egyszerűséggel leválasztották az országot az internetről és letiltottak minden mobilkommunikációt – újabb ezreket hergelve fel és hajtva ki az utcákra. A hírközlést ezzel már nem tudták megállítani, betárcsázós modemeken, szatelittelefonokon és vásári kikiáltókon keresztül terjedtek tovább a hírek. A Tahrír téri tömeget pedig nem lehetett többé erővel elmozdítani. Bár állítólag a hadsereg többször is kapott utasítást éleslőszer bevetésére a tüntetők ellen, melyet a tábornokok hősiesen visszautasítottak, a tüntetés fegyveres leverése szerintem nem volt opció. Egyiptom az Egyesült Államok legkomolyabb stratégiai szövetségese a térségben, az USA évi másfél milliárd dollárral járul hozzá az egyiptomi hadsereg költségvetéséhez. Egy a Tienanmen térihez hasonló fordulat elképzelhetetlen lett volna a Tahrír téren, mert az amerikai demokrácia nem tolerálta volna a vérengzést.

A harmadik hiba a rendőrség teljes kivonása volt a városokból és ezzel egy időben számos bűnöző kiengedése a börtönökből. A terv az volt, hogy az eszkalálódó káoszban a nép majd visszasírja a rendőröket. Nem működött. Az egyiptomiak saját maguk szervezték meg otthonaik és utcáik védelmét.

Mire a rendszer felismerte stratégiai hibáit: már késő volt. Hiába menesztette Mubárák ál-Ádlit, hiába küldött be civil ruhás rendőröket és fizetett ellentüntetőket a térre az uralkodó kormánypárt (Nemzeti Demokratikus Párt), nem tudták visszafordítani a folyamatot. Február elejére már nyilvánvalóvá vált, hogy az uralkodó rezsimnek és szimbolikus alakjainak távozniuk kell a hatalomból, hogy helyreálljon a közrend. 

       A tüntetések kirobbanása és a forradalom kibontakozása öt napra a számítógép elé bilincselt. Hideg élelemmel és cigarettával felszerelkezve ültem a laptop előtt, hol az ál-Dzsázírát, hol az ál-Mászri ál-Jómot böngészve, vagy lázasan telefonálgatva a barátoknak, hogy élnek-e még. Bárki, aki belvárosban élt, belekerült az utcai összecsapásokba, a barátaim folyamatosan életveszélyben voltak. Több, az országban élő magyart pedig ugyanúgy befogtak a házak, lakások védelmére, mint bármely egyiptomit. Plézer Jani vízilabdaedző utólag úgy számolt be erről az időszakról, hogy husánggal a kezében ült az utcán, az Október 6. városrészben található lakása előtt a szomszédjaival, arra várva, mikor érkeznek kifosztani a környéket a felfegyverzett bűnözők.

A magam részéről nem tudtam sokat gondolkozni a forradalom okain és a lehetséges politikai forgatókönyveken. Azzal voltam elfoglalva, hogyan fogok bejutni a lángoló országba, éjjel, a kijárási tilalom idején. Február elsejére szólt a repülőjegyem.