Miért csak most, Magyarország?

Magyarország elismerte Macedóniát alkotmányos nevén – helyes lépés, ugyanakkor diplomáciai szempontból számos aggályos kérdést vet fel hazánk döntése. Közel másfél évtized után Magyarország végre megtette a leglogikusabb lépést Szkopje felé, ám az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. A Gruevszki-Orbán találkozó eredményeként lehet tekinteni a diplomáciai fordulatra, ugyanakkor a görög-macedón névvita jelenlegi stádiuma miatt Magyarország gödörben is találhatja magát.

Lehetett számítani arra, hogy Magyarország elismeri Macedóniát alkotmányos nevén és ezzel véglegesen hátat fordít Görögországnak a bő húsz éve tartó névvitában, ugyanakkor érthetetlen a döntés időpontja. A lehető legalkalmatlanabb időpont volt 2012 vége az alkotmányos név elfogadására, ugyanis a nemzetközi események teljesen más lépést követelnének meg a magyar diplomáciától. Mint azt korábbi elemzéseinkben is kifejtettük, a 2012-es esztendő a macedón euro-atlanti integráció szempontjából vízválasztó volt, ugyanis a több évig tartó szélcsend miatt megmozdult az állóvízként definiálható görög-macedón tárgyalások menete. Az Európai Unió nyomására (és nem az ENSZ valamint több nemzetközi kutatóintézet főtárgyalóinak köszönhetően) Görögország kénytelen volt megindítani a tárgyalások legújabb fázisát és Macedónia is sarokba szorult a sokadik uniós tárgyalások megkezdését elutasító Európai Tanács-döntés után.

Mi következik ebből? A felek hosszú tárgyalásokba bocsátkoznak, amelyek kimenetele erősen megkérdőjelezhető, ám a folyamat ismét beindult. Közeledik a 2014-es görög uniós elnökség, amikor Athénnak végérvényesen le kell tennie voksát a nyugat-balkáni államok uniós integrációja mellett vagy ellen. A különböző tárgyalások és háttéralkuk, amelyek egy alternatív államnév elfogadását célozzák meg (többek között) minden bizonnyal rövidebb vagy hosszabb idő után eredményhez fognak vezetni.  Mindkét balkáni államnak érdekében áll, hogy kikerüljön az Európai Unió nyomása alól és valamilyen formában folytatódjon Szkopje csatlakozási folyamata. Magyarország diplomáciájának döntése a 2012-es Gruevszki-Orbán találkozó, valamint számtalan más magas rangú együttműködési vizit eredménye, ugyanakkor ez a magyar érdekek szempontjából elkésett döntés volt. Macedónia hosszú esztendők óta partnere Magyarországnak és az államnév hivatalos elismerése politikai gesztus hazánk részéről, ám nem ilyen későn. A magyar diplomácia abban a nehéz kérdésben lavírozott közel 15 éven át, hogy a macedón befektetési lehetőségeket kihasználva segítő kezet nyújtson-e Szkopjénak, avagy Athén rosszallását elkerülve semleges álláspontot képviseljen. Nos, ugyan még hivatalosan nem jelentette be az alkotmányos név, azaz a Macedón Köztársaság elismerését, ám a Külügyminisztérium szóvivője Kaleta Gábor a napokban ezt megerősítette.

A döntést jóval korábban kellett volna meghozni, a legalkalmasabb időpont erre minden bizonnyal 2005-2006 lett volna, amikor a görög-macedón tárgyalások legközelebb álltak egy kompromisszumos megoldáshoz. Ha Magyarország 7 évvel ezelőtt határozta volna el magát erre a gesztusra, akkor Görögországból ugyanezt a reakciót válthatta volna ki hazánk, mint most, ám azzal a különbséggel, hogy nagyobb előnyökhöz jutottunk volna Szkopje részéről. Azzal, hogy akár 3-4 évvel a névvita lezárása előtt Magyarország rászánta magát erre a lépésre, nem érünk el jelentősebb befektetési-külpolitikai profitot, ugyanakkor azt a kellemetlen diplomáciai szituációt is előidézhetjük, hogy hamarosan ismét újabb névelfogadó aktust kell végrehajtanunk. Athén álláspontja világos, az ország nemzetközi nevét kell megváltoztatni és nem a Macedóniában használatos megnevezést, avagy a bilaterális szerződésekben szereplő nevet. Több szakértő azt javasolta az elmúlt hónapokban, hogy egy időintervallumon belül, fázisokra bontva történjen meg a névváltozás így nem idézne elő nagy politikai felkavarodást egyik fél esetében sem.

A magyar stratégia e kérdésben eddig a semleges óvatosságra épült, amely mondjuk ki, egyáltalán nem erősítette azt az elvárást, hogy hazánk befolyása kiterjedjen a Balkánra. Ugyan Magyarország uniós elnöksége során, valamint mind a mai napig elkötelezetten támogatja a térség (és itt kifejezetten Macedónia, Montenegró és Szerbiára kell koncentrálni) integrációját, mégsem következett be olyan lépés, amely kiemelné hazánkat a semleges diplomáciai közegből. Visszatérve a konkrét döntéshez, Nikola Gruevszki macedón miniszterelnök hazánkban tett gyakori látogatásainak célja még a laikusok számára is világos volt, nevezetesen, hogy szövetségeseket keres az idei fordulópontokhoz (NATO chicagói csúcs, decemberi EiT-űlés). Budapest óvatosságból megvárta, hogy Macedónia minden alkalommal a görög (és immáron bolgár) vétóval találja szembe magát és csak ezt követően fogadta el az alkotmányos nevet, nehogy ezzel a többi ország irányából bíráló hangnemet generáljon.

A döntés mögött az óvatos „petits pas” politika áll, amely eddig nem hozott túl sok babért hazánk számára e számunkra kulcsfontosságú területen. A kis lépések politikája abban merült ki, hogy Magyarország a gesztusokat a legszélcsendesebb időszakokban tette, amivel nem is lenne baj, ha nem bizonyulnának hosszú távú stratégiákba ütköző döntésnek. A nemzetközi folyamat óhatatlanul is felül fogja írni a bilaterális kapcsolatokat, így a hivatalos államnév „helyes” használatát is. Magyarország a kétoldalú kapcsolatok szintjén eddig is használta a Macedónia megnevezést, ugyanakkor ez nem hivatalos álláspont volt, most viszont hazánk belépett az olyan országok sorába, mint Bulgária, Törökország, Szerbia vagy USA, akik hosszú távú stratégiával rendelkeznek Szkopje iránt. Magyarország itt követte el a hibát – először a stratégiát kell megteremteni és csak azt követően kell a lépéseket végrehajtani. A magyar-macedón kapcsolatok fejlesztésére sokkal dinamikusabb és kézzelfogható eredményekre épülő stratégiát kell létrehozni.

A magyar diplomáciának nem csak a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése lenne a feladata, hanem figyelnie kellene a Balkán délkeleti részén kialakuló politikai szövetségeket. Két új szövetség körvonalazódását vehetjük észre, amelyek egyrészt regionális, másrészt uniós szintű hatást is kiválthatnak a jövőben. Az első szövetség a Szófia-Athén tengelyre épül és Macedónia identitásépítő politikája ellen irányul. Bulgária és Görögország két évtized után arra az álláspontra jutott, hogy mivel külön-külön nem tudják megváltoztatni Szkopje történelemkisajátító  döntéseit, közösen megtorpedózhatják az Európai Unión keresztül a neomacedonizmus ideológiáját. Szófia és Görögország külügyminiszterei és miniszterelnökei 2012-ben több ízben megtárgyalták és szinkronizálták lépéseiket, ám ez a politikai szövetség sokkal inkább Athénnak kedvez mintsem Szófiának. Szófia homályos követelést intézett nyugati szomszédja felé, mégpedig azt, hogy az EU-csatlakozás csakis rendezett bolgár-macedón kapcsolatok mellett valósulhasson meg. Ezzel szemben Görögországnak stabil és konkrét követelései vannak immáron két évtizede rendületlenül Macedóniával szemben. Bulgáriának beláthatatlan időre kell egy szövetséges, míg Görögországnak kizárólag egy konkrét dátumig (a névvita rendezéséig). Rövidtávon mindkét ország át fogja erőltetni akaratát az Európai Unión és ha ezt követően sem enyhül a macedónizmus, akkor Szófia és Athén képes lesz más uniós tagállamokat is maguk mögé állítani. Macedónia észlelve ezt a veszélyt mindkét állam irányába tett több szimbolikus, ám továbbra sem célravezető engedményt, viszont diplomáciai alkuk sorozata kezd kibontakozni, amelyekre Magyarországnak is célszerű lenne figyelnie. A jövőbeni magyar lépéseket a változó nemzetközi helyzethez kell igazítania és sokkal gyorsabb reakciókra lenne szükség  diplomáciai képviselőinktől.

A másik szövetség ennél sokkal titkosabb és burkoltabb. Románia és Bulgária közös, titkos stratégiát dolgoz ki, annak érdekében, hogy az Európai Unió felügyeletét kikerüljék bizonyos belső strukturális reformok végrehajtása során. Bojko Boriszov jobboldali és Viktor Ponta baloldali kormánypártjai látszólag két különböző ideológiai pártcsaládban állnak, ez azonban nem jelenti, hogy a két ország szervei ne tudnának teljes szinkronban összedolgozni bizonyos, Brüsszel számára erősen kifogásolható terület és cél érdekében (választási törvények kedvükre történő megváltoztatása; fontos posztok betöltetése lejáratott, ám lojális káderekkel; fékek és ellensúlyok rendszerének amortizálása; szervezett bűnözés állami szférába történő átültetése). Mind Bulgáriában, mind Romániában a demokratikus intézményrendszer rendkívül labilis helyzetbe került, az országgyűlés és a felügyelő szervek elvesztették elsődleges funkciójukat. Magyarország ugyan támogatja mindkét ország schengeni csatlakozását, ám Budapestnek figyelembe kell vennie, hogy egyik ország sincs felkészülve a csatlakozásra – és a csatlakozás elősegítését a diplomáciai jó kapcsolatok védelmén túl az európai intézményekben sokkal halkabban kellene hangoztatni.