Megváltoztathatja-e a verseny állását az elnökjelölti vita?

Az amerikai elnökválasztás televíziós vitáinak történetében csupán két alkalommal volt arra példa, hogy az addig hátrányban lévő elnökjelölt fordítani tudott az eredményen. A legtöbb esetben azonban a vita nem befolyásolta számottevően a versengés végkimenetelét.

Az amerikai elnökjelölti viták több mint fél évszázados története során számos olyan stratégiát alkalmaztak a versengő felek, amellyel a maguk javára kívánták fordítani a küzdelem kimenetelét. Volt, aki ellenfele hiányosságaira próbált rávilágítani; volt, aki saját fölényét csillogtatva próbálta vesztes helyzetbe hozni a másik felet, míg mások az agresszív támadás taktikáját választották. A legfontosabb kérdés azonban az: megfordulhat-e a sorrend az elnökjelöltek között a vita hatására? A The New York Times összeállítása szerint erre eddig mindössze két alkalommal került sor.

Amikor nem változott semmi…

Számos emlékezetes pillanat volt az elnökjelölti viták történetében az elmúlt 50 év során, a legtöbb ilyen összecsapás azonban lényegében nem befolyásolta számottevően a verseny állását.

1976-ban Gerald Ford első elnökjelölti vitájára készült, noha ő volt a hivatalban lévő elnök – Richard Nixon lemondása miatt ugyanis az alelnökből elnökké lett Ford töltötte be a pozíciót -, kihívója Jimmy Carter volt. Ford az egyik elnökjelölti vitában nyomatékosan kijelentette: „Nincs szovjet uralom Kelet-Európában”. Az elnök a vitát vezető moderátor értetlenkedését követően sem javította ki hibáját, hanem hozzátette: Lengyelország „független és autonóm” állam.

A Watergate-botrány még elevenen élt az emberek emlékezetében, így a versengést Carter már eleve jókora előnnyel kezdte Forddal szemben. A hivatalban lévő elnök csökkenteni tudta ugyan hátrányát, a vezetést viszont nem tudta átvenni. A kudarchoz azonban a közvélemény-kutatások szerint a tévés vitán elhangzott melléfogásai érdemben nem járultak hozzá.

1980-ban a majdnem 70 éves Ronald Reagan és az akkori elnök, Jimmy Carter mérkőzött meg egymással. Sokan megkérdőjelezték Reagan, az egykori színész politikusi képességeit, összességében véve azonban mégis közvetlen, megnyerő modorának köszönhette végül győzelmét. Carter ugyanis az elnökjelölti vitában nem tudta elhitetni az emberekkel, hogy Reagan az a szélsőséges nézetek képviselő republikánus, akinek a demokraták próbálták beállítani. A televíziós vita tovább növelte ugyan Reagan népszerűségét, de mégsem valószínű, hogy ez okozta földcsuszamlásszerű győzelmét.

2004-ben, amikor az amerikaiak többsége egyre nyíltabban fejezte ki nemtetszését az iraki háborúval kapcsolatban, John Kerry szenátor George W. Bush fölé kerekedett az elnökjelölti vitában, amikor kijelentette: „Saddam Hussein nem támadott meg minket. Osama bin Laden támadott meg minket”. A vitát követő közvélemény-kutatási adatok szerint Kerry növelni tudta népszerűségét, de végül mégsem tudta saját javára fordítani a versenyt.

…és amikor borult a papírforma

A televíziós viták azonban két alkalommal, 1960-ban és 2000-ben sorsdöntőnek bizonyultak a választás kimenetele szempontjából.

1960-ban John F. Kennedy és Richard Nixon szállt szembe egymással az első televíziós elnökjelölti vita alkalmával. Kennedy szenátor nyugodt, magabiztos viselkedése és fiatalos megjelenése megnyerőbb volt a választók számára mint Nixoné, aki a kamerák előtt az egész vita alatt verejtékezett. A Gallup későbbi elemzése szerint az eredetileg Nixonnak kedvező eredmény megfordulásában nagy szerepe volt a televíziós vitának.

Az 1960-as tévévita döntő jelentőségét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a közvélemény-kutatások szerint az eseményt rádión hallgató állampolgárok Nixont, míg a televíziónézők Kennedy-t találták jobbnak.

A televíziós vita azonban 2000-ben gyakorolta a legnagyobb befolyást a verseny állására, amikor George W. Bush, Texas állam kormnyzója és Al Gore alelnök indultak az elnöki pozícióért. Az alelnök ugyan rendkívül tehetséges vitázó hírében állt, képességeit azonban nem tudta kamatoztatni, húzásai mind rosszul sültek el és visszaütöttek rá. Az egyik vita alkalmával a demokrata politikus azzal próbálta befolyásolni az éppen egy kérdésre válaszoló Busht, hogy közvetlen közel sétált hozzá, azt remélve, hogy ezzel a váratlan lépéssel kizökkentheti ellenfelét. Bush azonban frappánsan reagált minderre: egy mosoly kíséretében csak biccentett egyet Al Gore felé, nevetségessé téve ezzel a demokrata elnökjelöltet.

Al Gore a későbbiek során is hibát hibára halmozott. Bush magától értetődőnek gondolt kérdéseire sóhajtozással válaszolt, ezzel is jelezve, mennyivel intelligensebbnek tartja magát ellenfelénél – az amerikaiakban azonban visszatetszést keltett ez a stílus. A harmadik elnökjelölti vitában ráadásul Gore sminkje olyan rosszul sikerült, hogy arcbőre természetellenes, narancssárga árnyalatúnak tűnt a televízió képernyőjén.

A vitatott választási végeredmény végül George W. Bushnak kedvezett, az elnökjelölti vitát követő közvélemény-kutatások szerint Al Gore imázsa olyan mértékben romlott, hogy Bush képes volt több százalékponttal növelni népszerűségét ellenfelével szemben. Gore folyamatos hibái nélkül Bush valószínűleg nem lett volna képes győzelmet aratni.

Mi várható idén?

Az október 3-ai, első elnökjelölti vita alapjaiban határozhatja meg a kampány hátralévő időszakát. Noha Barack Obama nem rendelkezik akkora előnnyel mint négy évvel ezelőtt, hivatalban lévő elnökként még így is kedvezőbb helyzetből indul, hiszen mind az Egyesült Államok egésze, mind pedig a kulcsfontosságú csatatérállamok tekintetében előnyben van a republikánus politikushoz képest. A bizonyítási kényszer tehát Mitt Romney vállát nyomja, akinek kezdeményező szerepet kell vállalnia a vitában, ha versenyben akar maradni Obamával szemben.

A közvélemény-kutatási adatok Obama mellett szólnak ugyan, Romney hátránya viszont korántsem behozhatatlan. Csak a két politikuson múlik, hogy változik-e a jelenlegi állás, a viták versengésre gyakorolt eddigi hatását tekintve azonban nem lehet nagy meglepetésre számítani.