Obama számít Merkelre

A tizenkilenc legfejlettebb gazdasággal rendelkező ország és az EU-t tömörítő G20 vezetőinek sikerült megegyezniük néhány fontos kérdésben. Az eurózóna krísisére fókuszálva – amely nyilvánvalóan a legnagyobb fenyegetést jelenti a világgazdaságra, – ígéretet tettek arra, hogy megpróbálnak még többet tenni a növekedés ösztönzéséért, a pénzügyi stabilitás biztosításáért és egy erősebb európai pénzügyi unió támogatásáért.

A kérdés az, hogy ezek a szavak biztosítják-e a hatékony fellépést. Az elmúlt két év sikertelenségéből kiindulva a válasz megsejthető. Görögország csak a kezdet, sorban állhat még Portugália, Spanyolország és Olaszország. Amerika nézőpontja szerint a Németország által vezetett válságkezelés meghatározó eleme a fáradhatatlan ragaszkodás az önpusztító megszorításokhoz és az elaprózott mentőövek. Az eredmény még mélyebb recesszió, társadalmi nyugtalanság és politikai felfordulás Európa gyengébb gazdaságaiban, továbbá növekvő bizalmatlanság – ezeknek éppen az ellenkezőjére lenne szükség az euró hosszútávú túléléséhez, illetve az integráció szorosabbra fűzéséhez.

Ezúttal vajon másképp lesz?

Egyre több érv szól amellett, hogy Németország változtasson álláspontján: növekednek a tétek, Görögország sorsa még mindig kérdéses, a hitelfelvételi költségek csúcsértékekre emelkedtek Spanyolországban és Olaszországban. Mindkét országnak államkötvényeket kell kibocsátania a súlyos adósságterhek refinanszírozására, miközben a befektetők a pénzügyi instabilitás miatt a pénzt egyre kifelé vonnák. Ezek nagyobb kihívásokat jeleznek előre, mint amelyekkel Európa eddig szembesült.

A világ vezetőinek volt esélye nyomást gyakorolni a német kancellárra, hogy lépjen fel erélyesebben és rugalmasabban a rászorulók kisegítésében, de ő sokáig elutasította ezeket a lehetőségeket. Melyek is kerültek szóba? Görögországnak haladékot engedélyezni, hogy megfeleljen a kritériumoknak, közvetlen tőkeinjekció a spanyol bankoknak, vagy aggresszívebben útját állni a kamatráták szárnyalásának a kiszolgáltatottabb hitelfelvevőknek, esetleg eurokötvény kibocsátása az Európai Központi Bank által.

Obama és Merkel

Az amerikai elnöknek immár szokásává vált, hogy a informális, ugyanakkor halálosan komoly megbeszéléseket folytat vezetőkkel a különböző csúcstalálkozók után. A G20 találkozó után a Fehér Ház szóvivője kijelentette, hogy Obama elnök és Angela Merkel kancellár együttműködésben egyezett meg annak érdekében, hogy stabilizálják Európa helyzetét, elősegítsék a növekedést és a munkahelyteremtést.

Az euró esetleges összeomlása veszélyeztetheti az Egyesült Államok törékeny talpraállását, és megpecsételheti Obama újraválasztási reményeit. Így az elnök érdekes helyzetben találja magát, ráutalva Merkel kancellárra, miközben a többi külföldi vezető közül talán kettejük kapcsolata a legjobb. Ugyanakkor ez koránt sem jelenti a kancellár feltétlen rábólintását arra, amire Obama szerint szükség lenne Európában: az amerikai stílusú kisegítő és fiskális ösztönző intézkedésekre. Merkel asszony a G20 csúcs előtt nem adta különösebb jelét, hogy hajlandó lenne megfogadni az elnök tanácsát. A német Bundestag előtt kijelentette, hogy „Németország erős, Németország a gazdasági motor és Németország az európai stabilitás őre.” Ezt az erőt és hatalmat nem csak saját, de egész Európa javára használja fel. „De tudom, hogy az ország ereje nem végtelen.” A világ nem várhatja el, hogy egyedül Berlin legyen Európa megmentője.

A két vezető csak ebben az évben már legalább tizenkettő telefonhívást, kettő videókonferenciát és négy szemtől-szemben találkozót tartott. „Az elnök őszinte tiszteletének örvend” – mondta Michael Froman nemzetbiztonsági tanácsadó a Camp David-i gyűlés után. „A kancellár nagyon középnyugati a maga módján: pontosan megmondja neki, mit tud tenni vagy mit nem.”

Mások kiemelik, hogy a két vezető rokonságot mutat abban, hogy mindketten egyfajta kivülállók: egy afro-amerikai Hawaiiról és egy nő Kelet-Németországból. Ez a kapcsolatukat jellegzetesen eltérővé teszi a többi külföldi vezetőkkel ápolt kötelékeiktől.