Líbia: a neheze még hátra van

A Kadhafi nélküli ország – még ha “császármetszéssel” is, de – megszületett. Most a legfontosabb az, hogy a forradalom ne falja fel saját gyermekeit.

Kadhafi ezredes utolsó három bástyája, Szirt, Bani Walíd és Szabhá közül az utolsón szerda óta már a régi-új líbiai zászló, vagyis a lázadók lobogója leng. A több mint hét hónapja tartó küzdelem nulladik órája már közel, ám a katonai győzelem és Líbia győzelme ebben az esetben csak (részben) azonos alakú szószerkezetek, ebben a kontextusban rokonértelmükről majd csak a jövőben beszélhetünk, az utóbbihoz a valóságban még hosszú út vezet.

A valóság az, ahogy a magyar és az egyetemes politikatörténetből is tudjuk, a rendszerváltások nem egyik napról a másikra történnek, idő kell hozzájuk, különösen eredményeik megszilárdításához, és általában egyszerre vonultatják fel a gyors előrelépések és a makacs stagnálás mozzanatait, ahogy az Líbia esetében is történik.

A líbiai forradalom győzelmének csak egy része, előfeltétele a siker a harcmezőn. A líbiai lázadók feladata most az, hogy a felkelés és harc kinetikus energiáját mechanikai energiává alakítsák, a fegyvert építőszerszámra cseréljék, és Kadhafi olajozott diktatúrája, egyszóval a Dzsamáhiríjja helyén újjáépítsék az országot, elmozdítva azt a nulláról egy modern, nyitott és demokratikus állam irányába.

Az új frontok, amelyek a nulladik órát követően napjainkban nyílnak, az államigazgatás, a gazdaság és a társadalom rendbetétele.

Az első téren haladás, hogy a bejelentések szerint keddtől számított tíz napon belül megalakul az új kormány.  Azonban annak összetétele viták tárgya. Például a miszurátai felkelők, akik nagy szerepet játszottak Tripoli bevételében, illetve akikre a legnagyobb teher jut jelenleg Szirt és Bani Walíd ostrománál, erőfeszítéseiknek megfelelő részesedést kérnek a majdani kormány alakításakor. Elutasítják Mahmúd Dzsibríl miniszterelnökségét, és Abdurrahmán Szwehlít jelölik kormányfőnek. Hasonlóan problematikusnak tűnik a szabadelvű és az iszlamita törésvonal. A Líbiai Iszlám Harccsoport vezetője, az utolsó Tripoli rohamot vezető Abdulhakím Belhádzs nemrég úgy nyilatkozott, hogy világi államban gondolkodik. Ugyanakkor az iszlamiták szilárd meggyőződése, hogy a legtöbb áldozatot ők hozták a diktátor legyőzéséért, ezért előkelő szeletre pályáznának a hatalmi tortából. Az pedig, hogy minden tömb hatalmi részesedésének megfelelően adna eszmerendszeri színezetet az új államnak, borítékolható. 

Úgy tűnik, hogy Tripoli bevétele, és az utolsó nekifutás a két-három Kadhafi-rejtekhely ellen sajnos könnyebb volt, mint az államigazgatás újjáépítése lesz. A kihívás nagy, a nézeteltérések nemkülönben, és a közös nevező, a közös ellenség, ami összefogta a líbiai felkelők heterogén tömegét az ellenállás ernyője alatt, már a múlté. A szerepek megváltoztak, az ellenzékből nemsokára vezetők, a vezetőkből ellenzék lesz. A politikából kiszorult törzsek összehozása a közös, régi-új zászló alá egyszerűbb feladat, mint őket egy kidolgozott, cselekvőképes politikai napirend mögé felsorakoztatni, egy olyan társadalomban, amelyben a diktatúra negyvenkét éve alatt az “aki nem velünk, az ellenünk van” gondolkodásmód mély gyökereket eresztett, és a politikai kultúra a hűség és az árulás dichotóm fogalompárja által erősen behatárolt értelmezések tartománya lett. A múlt azonban nemcsak a fejekben él tovább: Kadhafi örökségét forradalmi bizottságai hordozzák tovább, amelyeknek a becslések szerint a teljes népesség mintegy egyötöde tagja volt. Ez hatalmi töredeződést kiváltó diffúziós erőként funkcionálhat, nehézségeket görgetve az országépítés elé, miközben paradox módon e réteg bevonása a gazdasági talpraállás mielőbbi megkezdéséhez szükséges államapparátust stabilizáló tevékenységbe és a közügyek ellátásába nélkülözhetetlen is. Ez egy újabb konfliktust eredményez, a modern állam intézményeinek kiépítése és a múlt maradványainak felszámolása között. E “nómenklatúra” lojalitása – amelynek tárgya hagyományosan nem Líbia, hanem Kadhafi volt – nem pusztán spontán jellegű, hanem egy olyan társadalmi klíma része is, amely több mint négy évtizeden át épült ki. Ez a rendszer pedig nem múlik csak úgy el nyomtalanul, akárcsak a hozzá hasonlók sem, amelyeknek hosszútávú, az élet minden területére kiterjedő lélekromboló emberellenességét a líra nyelvén talán Ilyés Gyula “Egy mondata a zsarnokságról” adja vissza (s feszengünk kamarában/futva bár Szaharában). Érdemes szót ejteni arról is, hogy a Kadhafi 1969-es hatalomrajutásáig visszanyúló Kelet-Nyugat közötti, földrajzi, vízszintesen strukturált rivalizálás az új Líbiára is kihathat, amennyiben a felkelés során politikai súlyhoz és ranghoz jutó keleti Bengázi a nyugati Tripoli ellenpólusává vált. Utóbbiban a hatalom és a vagyonelosztás összpontosult a Kadhafi-érában, következőleg a “kompromittálódott” főváros arculatának megtisztítására, renoméjának helyreállítására is szükség van, hiszen arra még egy darabig a diktátor árnyéka vetül. Ilyen légkörben és közállapotok között kell tehát hozzálátni a súlyos károkat szenvedett városok, a korhadt államigazgatás és a szétmállott közszolgáltatások helyreállításához, újjáépítéséhez. 

A második, gazdasági fronton biztató, hogy a szénhidrogén-tartalékokban gazdag országban néhány helyszínen már megindult az olajtermelés. A szerencsés adottság idáig egyszerre volt sorscsapás is, hiszen a néhai diktátornak a befolyó jövedelmekkel való öncélú sáfárkodásának évtizedekig a líbiai nép látta kárát, hiszen a profit-orientált vállalatok vezérei és államfői még a felkelés előtti hónapokban is sorra járultak a tripoli udvarhoz a líbiai nép szabadságának és méltóságának árán kötött szerződéseket kötni az emberi jogok védelmét másodlagosan kezelő kapitalizmus pajzsa/égisze alatt.   Ilyen “új barátok” most is feltűnhetnek, Tripoli (vagy Bengázi?) ezúttal újjáépítési és fejlesztési tervekkel jelentkező tisztviselők és politikusok zarándokhelyévé válhat. A líbiai kormánynak az országépítést prioritásként kell kezelnie, anélkül, hogy könnyedén elfogadna egyes ajánlatokat vagy tanácsokat. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a huszonegyedik, környezetvédelmi aggályoktól átszőtt században a világ új energiaforrások után néz, a kőolaj már nem biztos, hogy megfelelő “légy-gazdag-gyorsan” recept, más eszközöket is lehet a “tűzbe tartani” az energiaellátás fedezésére.

A harmadik terep, amelyet most még Líbiának fel kell szabadítania, maga a társadalom. A diktátor egy egész oktatási rendszert itatott át bizarr személyi kultuszával és szorította ideológiai korlátok közé azt, miközben az egész országot megosztotta és azon uralkodott, hogy a térségeket, törzseket és etnikai csoportokat kordában tartsa. A líbiaiak szunnita muszlimok, akiket az olasz gyarmati időszak végén ébredő kollektív identitás egyesít, ám már most, az utolsó három Kadhafi-bástya ostromakor jelentkező repedéseken át kivehető, hogy a hatalmi vákuumra adott közösségi reflexeik bizonytalanok lesznek. Az új vezetőkre nagy felelősség hárul, hogy a pluralizmus gyakorlatát és a szabadságot előmozdítsák, meg tudják oldani az esetleges konfliktusokat, tudjanak lelkesíteni, új értékinformációkat adni, képesek legyenek modelleket nyújtani az érzelmi azonosuláshoz, továbbá a csoport jelképei és képviselői is legyenek. 

Ezeknek az említett területeknek a rendbetétele bármely vezetés becsületére válna. Kadhafi után a közös ellenség remélhetőleg a törvénytelenség, a hanyagság és a korrupció lesznek. Irak intő példája adott, hogy hogy nem szabad egy országot kezelni, miután egy diktátor megbukik. A világnézeti és politikai különbségek elkerülése nehéz, de fontos feladat. Az új Líbia népének vélt hasonlóságai (a szabadságba, a szolidaritásba és az igazságosságba vetett hit) pedig remélhetőleg elhomályosítják majd ezeket különbségeket.