Az arab tavasz hazugsága

A korábbi elit egy valós rendszerváltozás esetén örül, ha az életét és esetleg a vagyonát megtarthatja, de a politikai hatalmát mindenképpen elveszti. Ami ma Észak-Afrikában történik az hatalmi harc a meglévő rezsim keretein belül, ahol fejek hullanak, de új rendszer nem születik.

A nyugati közvélemény és média (hazánkat is ide sorolva) súlyos önámításban van az észak-afrikai események természetét illetően, ezért itt az ideje követ dobni a nagy politikai egyetértés mocsarába és kimondani:  az „Arab-tavasz” nem létezik, nem létezett soha és a közeljövőben nem is következhet be várható. Jelenleg szó sincs arab rendszerváltozásról, csak egyes arab országokban (közel sem mindenhol) az erőviszonyok kisebb-nagyobb átrendeződéséről az uralkodó eliten belül.

A hibás közvélekedés egyik kiindulópontja Roger Cohen ‘Berlin 1989 vagy Teherán 1979’ cikke volt a New York Times február 7-i számában. Iránymutató cikkében Cohen arra kereste a választ, hogy Egyiptom és a többi arab ország sajátos ‘mediterrán-demokrácia’ vagy még az eddigieknél is  szörnyűbb vallási diktatúra felé tart-e. Mostanra világosnak tűnik, hogy az egész kérdésfeltevés hibás. A rendszerváltozás – és az ezt feltételező Arab-tavasz – lényege ugyanis egy túlnyomórészt új szereplőkből álló politikai elit hatalomra jutása lenne.  Kicsit megkapirgáljuk a felszínt, kiderül, hogy sem Tunéziában, sem Egyiptomban, de még Líbiában sem került sor a rezsim leváltására. (A sok vér és szenvedés ellenére Jemenben és Bahreinben még kevesebb eredményt értek el a tiltakozások, Jordániában pedig valójában csírájában halt el a mozgalom. Szíriáról később.)

Az „arab-dominó” legfontosabb elemének tartott Egyiptomban jelenleg az a katonai-titkosszolálgati vezető réteg irányít, amelyik kivétel nélkül Mubarak alatt nevelkedett. A változást az jelenti, hogy ez a katonai elit az októberi választásokat követően beemelheti a hatalomba a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó pártot (bár az MT tagadja, hogy kormányra akarna kerülni). A liberális ellenzék szétforgácsolt és erőtlen, amint azt a népszavazási kudarc is bizonyítja. Az egyetlen számottevő „eredmény”, hogy a  szaporodó támadások hatására a tízszázaléknyi keresztény (kopt) kisebbség lassan elhagyja az országot. Csakhogy ma a keresztények kálváriájáról beszélni ünneprontás, ezért a nyugati politikusok igyekeznek a lehető legmélyebbre dugni a fejüket a homokba és még az érdemi vitát is kerülik a keresztényüldözésekről. Tunéziában a jelenlegi elnök és a miniszterelnök különböző kormány és állami vezetői posztokat töltöttek be Ben Ali idején. Bár mindkét államban betiltották a korábbi kormánypártot és a diktátorok ellen vádat emeltek, ezek inkább látszatintézkedésnek tűnnek.

Líbiában, ahol most látszólag forradalmi változások történnek, a Nemzeti Tanács vezetője az az Abdul Dzsalíl, Kadhafi volt igazságügyminisztere, aki vezető szerepet vállalt a benghazi kórházban dolgozó bolgár ápolónők koncepciós perében és halálos ítéletében. Nem véletlen, hogy Bulgária annyira ágált különböző uniós fórumokon a Nemzeti Tanács elismerése ellen, de hát ebben a játékban az EU-nak nem osztottak lapot. A lázadó (vagy most már kormánypárti, néha mi sem tudjuk) brigádokat haláláig nominálisan irányító Junisz tábornok pedig Kadhafi belügyminisztere volt.

A korábbi elit egy valós rendszerváltozás esetén örül, ha az életét és esetleg a vagyonát megtarthatja, de a politikai hatalmát mindenképpen elveszti. Ami ma Észak-Afrikában történik az hatalmi harc a meglévő rezsim keretein belül, ahol fejek hullnak, de új rendszer nem születik.

Ezzel nem akarjuk alábecsülni a diktatúra ellen felkelők bátorságát. Minden tiszteletünk az övék, éppen ezért erkölcsi kötelességünk légvárépítés helyett a valóságról írni. Ugyancsak nem állítjuk, hogy egy muszlim társadalom képtelen lenne a demokráciára vagy a megújulásra. Mégis jelenleg nincs valódi politikai rendszerváltozás arabföldön, úgyhogy hagyjuk abba egymás és a közvélemény ámítását.