Terítéken az amerikai-szaúdi nukleáris megállapodás

Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia a jövő héten tárgyalóasztalhoz ülnek, hogy megkezdjék egy civil célú nukleáris együttműködésről szóló megállapodás részleteinek kidolgozását.

Ami a kérdés jogi oldalát illeti, az atomsorompó-szerződés értelmében minden tagállamnak jogában áll hozzáférni a nukleáris technológia békés célú felhasználásához. Szaúd-Arábia pedig 1988 óta a szerződés részes állama, így nemzetközi jogilag teljesen szabályosan férne hozzá ilyen technológiához. Az ugyanakkor megjegyzendő, hogy a civil célú nukleáris megállapodások mindig kényesek abból a szempontból, hogy proliferációra (sokszorosítás) is alkalmas tudást adnak át egyik államtól a másiknak – éppen ezért ez a fajta együttműködés hagyományosan szövetséges vagy legalábbis baráti államok között jellemző.

Az Egyesült Államok belső jogszabályait illetően, az 1954-es Atomenergia Törvény értelmében a Fehér Háznak jogában áll megállapodást kötni más államokkal, civil célú nukleáris technológia és know-how átadásáról, a Kongresszust ugyanakkor értesíteni kell minden nukleáris jellegű megállapodásról.

Maga a tervezet 2008-ban merült fel először, amikor a szaúdiak megkezdték a puhatolózást az amerikai Külügyminisztériumnál, arra hivatkozva, hogy a nukleáris technológiát orvosi és energiaügyi célokra szeretnék fordítani, melyek jelentősen javíthatnák az ország infrastruktúráját és szociális szempontból is nagyot lendíthetnének a szaúdi társadalom helyzetén.

Ami ezeket a megállapodásokat illeti, további sajátosságuk, hogy a nukleáris technológia átadásáért cserébe, általában non-proliferációt elősegítő lépésekre kötelezik a másik felet – ez adott esetben magában foglalhatja a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel való fokozottabb együttműködést, vagy akár tömegpusztító fegyverek leszerelését is. Ebben az esetben ugyanakkor a Fehér Ház januárban úgy nyilatkozott, hogy a formális tárgyalások hamarosan megindulnak, előzetes követelések nélkül. Azaz, Washington úgy adna át nukleáris technológiát Szaúd-Arábiának, hogy érintetlenül hagyná annak hadi iparát. Ez pedig alapvetően azzal magyarázható, hogy Szaúd-Arábia azon kevés közel-keleti államok egyike, mely nem rendelkezik katonai célú vegyi- vagy biológiai fegyverprogrammal. Az ugyanakkor megjegyzendő, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget szigorúbb és hatékonyabb ellenőrzési jogkörökkel felruházó Kiegészítő Jegyzőkönyvet Rijád ezidáig nem írta alá; ennek megkövetelése pedig tipikusan egy olyan lépés lehetett volna, amit Washington előfeltételül szokott szabni ilyen civil megállapodások alkalmával.

A tömegpusztító fegyverek hiánya ellenére, amerikai szakértők mégis komoly ellenállásra számítanak mindkét párt részéről. Az Izrael-barát politikusok és a nukleáris leszerelés támogatói ugyanis attól tartanak, hogy a későbbiekben Rijád esetleg önálló katonai nukleáris program beindításához használná ezt a kényes technológiát. Ennek ugyan jelenleg nincs sok realitása, a jövőt nézve ugyanakkor aggasztó, hogy a szaúdiak korábbi amerikai nagykövete, Turki bin Fejszál bin Abdul-Azíz Ál-Szaúd a múlt hónapban úgy nyilatkozott, hogy Szaúd-Arábia egészen addig nem fog atomfegyvereket előállítani, amíg Iránnak sincsenek ilyen fegyverei. Habár a tavalyi Stuxnet-támadást követően az izraeli Moszad leköszönő elnöke és Hillary Clinton is úgy nyilatkozott, hogy Teherán még legalább öt évre van az önálló atomfegyver előállításától (már ha egyáltalán erre törekszik), hosszú távon ugyanakkor mégis komoly proliferációs veszélyt hordozhat magában egy ilyen nukleáris megállapodás.

A másik tényező, mely komoly aggodalmakra adhat okot, az a Közel-Keleten végigsöprő úgynevezett „Arab Tavasz” eseménysorozat. Habár a környező államokhoz képest Szaúd-Arábiának viszonylag kis intenzitású felkelésekkel kellett szembenéznie, melyeket nagyjából kordában is tartott; mégis állandó vitatéma az ország demokratikus és humanitárius helyzete. Az arab világ egyik legfundamentalistább államában ugyanis a mérsékelt reformok ellenére továbbra is erősen megkérdőjelezhető az emberi jogok helyzete. Éppen ezért megint csak meglepő, hogy az Obama-adminisztráció – minden jel szerint – ezen a téren sem szabott előzetes feltételeket a nukleáris megállapodás megkötéséhez. E tekintetben ugyanakkor fontos, hogy a Kongresszusban mindenképp komoly vizsgálatokat fognak majd kérni arra vonatkozóan, hogy az arab ország valóban elég stabil és megbízható-e ahhoz, hogy ilyen kényes technológiát kapjon a kezébe.

Ráadásul a Képviselőház áprilisban olyan javaslatot fogadott el, mely az Atomenergia Törvényt oly módon módosítaná, mely megkönnyítené a kongresszusi vétót, nukleáris megállapodások esetén. Jelenleg a Fehér Ház által kötött nukleáris megállapodásokat csak akkor lehet blokkolni, ha 90 napon belül a Kongresszus mindkét háza leszavazza a megállapodást. Az új javaslat ugyanakkor mindkét ház kötelező jóváhagyását írná elő az ilyen jellegű megállapodásokhoz – azzal a kivétellel, ha a kérdéses állam komolyan elkötelezi magát a non-proliferáció mellett, azaz vállalja, hogy a nukleáris fűtőanyag ciklus leginkább proliferáció-érzékeny fázisait – az urándúsítást és az újrafelhasználást – nem végzi országán belül. Habár kérdéses, hogy ebből a javaslatból még az év vége előtt lesz-e valami, mindez mégis komoly figyelmeztetést jelent a Fehér Ház számára. Éppen ezért ha a Fehér Ház biztosra akar menni, lehet, hogy mégis kénytelen lesz olyan biztonsági garanciákat beépíteni a megállapodásba, melyek megakadályozzák a technológia katonai célú alkalmazását. Kérdés azonban, hogy az ilyen jellegű követelmények hosszú távon tényleg az Egyesült Államok nemzeti érdekeit szolgálják-e. Ha ugyanis ilyen biztonsági garanciák elfogadására kötelezik az államokat, akkor azok lehet, hogy a jövőben inkább olyan nukleáris technológiával rendelkező hatalmakhoz fordulnak majd, mint Oroszország vagy Kína – ezzel pedig Amerika nem csak komoly bevételi forrásoktól esne el, de egyúttal elveszítené a proliferáció-érzékeny államok feletti kontroll és irányítás lehetőségét is.