¡Viva Zapata!

1994. január elsején, azon a napon, amikor életbe lépett a NAFTA – a Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada közti szabadkereskedelmi szerződés – fekete símaszkos, terepszínű ruhás indián harcosok bukkantak elő Chiapas erdeiből, több települést elfoglaltak, megostromoltak egy katonai laktanyát és kiszabadították a San Cristóbal-i börtön foglyait. A mexikói hadsereg gyorsan reagált, hatalmas erősítés érkezett Chiapasba, és két hét alatt visszaszorították az indiánokat az erdőbe. A két hét harcot két év bújócska követte a felkelők és az állami hadsereg között, ami alatt az egész világ megismerte az EZLN  (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) és vezetője, Subcomandante Marcos (Marcos alvezér) nevét.

Zapatista képeslap, a képeken Subcomandante Marcos

Két évvel a harcok után, 1996-ban a mexikói kormány és a zapatisták aláírták a San Andrés-i egyezményt, amiben a kormány autonómiát és földosztást ígért, és amiből aztán semmit sem tartott be. Marcos erre komoly nemzetközi kapcsolatháló-építésbe kezdett az épp ébredező (Seattle 1999, Porto Alegre 2001) alterglob mozgalom tagjaival, és figyelemre méltó online kampányt is folytatott. Manuel Castells szerint a zapatisták a világ első információs gerillamozgalma (kíváncsi vagyok, mennyi lesz még). Néhány év alatt a zapatisták az alterglob mozgalom kedvenceivé váltak, Chiapasban rendezték például 1996-ban az Első Interkontinentális (más források szerint Intergalaktikus) Találkozót az Emberiességért és a Neoliberalizmus Ellen. Konkrétan az Oventic nevű faluban – ez az információ mindjárt jelentőséget nyer.

Az azóta eltelt öt évben senki sem tudja, mi történt a Subcomandantéval. Idén tavasszalfelröppent a hír, hogy rákos, és egy kórházban ápolják – talán Észak-Mexikóban, talán máshol – de ezt Marcos közleményben cáfolta. Az igazságot senki nem tudja kideríteni, mivel, mint már említettem, senki nem látta őt símaszk nélkül, csak a közvetlen bajtársai, de őket sem lehet beazonosítani, mert szintén mindig símaszkot viseltek. A zapatista közösségek azonban továbbra is élik mindennapjaikat Chiapasban, de facto függetlenül a mexikói államtól.

A zapatisták továbbra is nagyon menők a nemzetközi alterglob-újbalos-ökohippi backpackerek között, azokból meg annyi van San Cristóbalban, mint szőrszál Karl Marx szakállában, úgyhogy a főutcán egymást érik a keresletet kielégíteni hivatott vöröscsillag- és símaszk-nagykereskedések. Miután több helyen is azt mondták, hogy Oventicba érdemes menni, beszálltunk egy arra haladó iránytaxiba, és némi szorongással, de annál kíváncsiabban vártuk, hogy mi fog történni.

Zapatista tánclépések 

Pár perc múlva jött egy férfi, szintén símaszkban. Hozott egy kézzel írott, fénymásolt űrlapot, és azt mondta, hogy ezt minden látogatóval kitöltetik. Ettől megnyugodtam egy kicsit – fel vannak készülve, hogy mindenféle gringók csak úgy idejönnek bámészkodni, gondoltam. Először a nevünket kellett bediktálni, ez eltartott egy darabig, hiszen magyar neveket külföldön csak a legritkább esetben sikerül hibátlanul leírni. Aztán jött az ország neve, ez sem jött össze elsőre (Ungría került a papírra, H nélkül). Utána a símaszkos ember azt kérdezte, milyen szervezettől jöttünk. Döntéshelyzet volt, valamit mondani kellett, úgyhogy szemrebbenés nélkül bediktáltam, hogy Colegio de la Teoría Social.Remélem, a kollégium tagsága nem neheztel meg rám, hogy Andrást és Dávidot egy délután erejéig tiszteletbeli tekessé fogadtam – majd egyszer, ha történészek a zapatista archívumokat fogják kutatni, talán előkerül, hogy a TEK-ből is járt ott egy delegáció. Ha pedig a közeljövőben nagybajuszú, sombrerós titkosügynökök jelennek meg a Ráday utcában, arról is én tehetek, előre is elnézést a kellemetlenségekért.

Az már az egyórás várakozás alatt kiderült, a kapuban bámészkodva, hogy Oventic nem egy nagy hely – tulajdonképpen egyetlen utca az egész, nem is értem, hogy fért el itt az Első Interkontinentális (vagy Intergalaktikus) Találkozó az Emberiességért és a Neoliberalizmus Ellen. Igazából a „zapatista falu” kifejezés félrevezető, Oventicnek ugyanis nincsenek állandó lakosai. Chiapasban 27 község áll zapatista irányítás alatt, ezek mindegyike több faluból és tanyából áll, ezen kívül pedig van 5 faluközpont, ezek nevecaracol, vagyis csiga (hogy miért, az nem derült ki), ahol iskola, kórház és mindenféle furcsa nevű intézmény van, mint például a Kézműves Asszonyok Szövetkezete a Méltóságért, vagy a Jó Kormányzat Tanácsa. Oventic az öt caracol egyike, és az egyetlen, amit „csak úgy” meg lehet nézni, ha a nem-zapatista érdeklődő épp arra jár. Úgy is hívják hivatalosan, teljes nevén, hogy Oventic, a Zapatisták Központi Szíve a Világ Előtt.

Végig, amíg a faluban mászkáltunk, mellettünk volt a símaszkos ember, de mehettünk bármerre, és kérdezhettünk bármit. Fotózni szabad volt, de csak az épületeket, az embereket nem (a legtöbb emberen nem volt símaszk, csak azokon, akik – feltételezem – valamilyen tisztséget töltöttek be). A tisztviselő-választás és a döntéshozatal bázisdemokratikus módszerekkel történik, mindenki beleszólhat a közösség életét érintő döntésekbe, mondta a kísérőnk. Részben adományokból élnek, amiket külföldi szimpatizánsoktól kapnak, illetve a szuvenír-eladásból is jön egy kis pénz, de a fő bevételi forrás a fair trade kávé, amit külföldre adnak el. Ez utóbbiról később kiderült, hogy nem teljesen igaz – fair trade-del foglalkozó olasz ismerősöm mesélte, hogy a zapatisták nem engedik oda az ellenőröket az ültetvényekre, mondván, hogy „saját magukat ellenőrzik”, így a Max Havelaar-címke önbevallásos alapon kerül a kávéra. Azt is megkérdeztem, hogy mit tanulnak a gyerekek az iskolában. „Írni, olvasni, meg a zapatista mozgalom történetét és elveit” – válaszolta a kísérőnk. Ennek fényében nem meglepő, hogy a mexikói állam nem ismeri el a zapatista iskolák bizonyítványait, így a fiatalok nem tudnak egyetemre menni. Ráadásul a sok kormányzati segély miatt a szomszédos, nem-zapatista falvakban sokkal jobb az életszínvonal, úgyhogy sokan dezertálnak a mozgalomból és kezdenek új életbe, megbékélve az elnyomó, globális kapitalista rendszerrel, ha egy kis segély is jár hozzá.

A Che Guevara Szövetkezeti Vegyesbolt 

Kétségtelen, hogy a zapatisták szegények, de a nem-zapatista chiapasi falvak (amelyeket nem bélel ki látványosan pénzzel az állam, hogy átédesgesse a mozgalmárokat a saját oldalára) még szegényebbek. Az ott élőknek pedig megoldásként marad a filléres rabszolgamunka valami ültetvényen vagy gyárban, vagy a szájtáti gringók kiszolgálása, vagy a kivándorlás, vagy a belépés valamelyik drogmaffiába. Akkor meg már inkább a bukdácsoló, őrlángon égő forradalom.  

A zapatizmus nem játék 

A zapatista falvakban ezen kívül lépten-nyomon olyan feliratokat lehet olvasni a falakon, amilyeneket sehol máshol a világon. Például, hogy „itt a nép parancsol, a kormány pedig engedelmeskedik”. Lenne ötletem, hogy hová kéne még ezt kiírni.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem PhD-hallgatója, jelenleg Mexikóban tanul, további írásai a http://clandestino.blog.hu címen olvashatók.