Választások Törökországban: pártok, témák, esélyek

Törökországban a választópolgárok június 7-én járulnak az urnák elé. A választás legfőbb jelentősége abban áll, hogy Törökország alkotmányosan is prezidenciális rendszerré válik-e, avagy marad a parlamentarizmus adta kereteken belül. A középpontban a gazdasági stagnálás, a kurd kérdés, illetve a szabadságjogok korlátozásának kérdése állnak. Már a szavazás előtt többen megkérdőjelezik annak „fair és free” jellegét.

A török parlament 550 tagját négy évre választják, arányos választási rendszerben, azaz a választópolgárok pártlistákra szavaznak. A parlamentáris berendezkedésből fakadóan a kormány a parlament bizalmához kötött, ugyanakkor a miniszterelnök befolyása érvényesül leginkább a gyakorlatban, miután pártja rendelkezik többséggel a parlamentben. Szintén a parlamentarizmus következménye, hogy az elnök szimbolikus hatalommal rendelkezik, ugyanakkor Törökországban jelenleg ez kevésbé érvényesül. Recep Tayyip Erdogan török elnök (korábbi miniszterelnök, illetve az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) vezetője) nyerte az első közvetlen elnökválasztást 2014. augusztusában, aki a szimbolikus szerep ellenére az ország fő vezetője, amit legfőképpen pártja, az AKP parlamenti többsége biztosít. 

A prezidenciális rendszerek mintapéldája az Egyesült Államok berendezkedése, ahol az elnök kiemelkedő jogosítványokkal rendelkezik a parlamentáris berendezkedésű országok miniszterelnökeihez képest. Amennyiben Törökországban is bevezetésre kerül, Erdogan hatalma jelentős mértékben növekedni fog. 

A török választási rendszert az egyik legszigorúbb szabályozásként szokás emlegetni, miután a bejutáshoz szükséges küszöb tíz százalék. Ez pedig azt jelenti, hogy a kisebb pártoknak rendkívül kevés esélyük van arra, hogy parlamenti mandátumhoz jussanak. Tovább csökkenti a kis pártok esélyeit, hogy minden pártnak a tartományok legalább felében, illetve az egyes tartományokon belüli választókörzetek egyharmadában listát kell állítania.

Releváns pártok

AKP

Az Igazság és Fejlődés Pártja egy jobboldali, konzervatív párt, magát „konzervatív demokratikus politikai pártként definiálja, a politikai spektrum centrumába pozícionálva, meghatározó személyiségei Ahmet Davutoglu miniszterelnök, korábbi külügyminiszter, illetve Recep Tayyip Erdogan elnök. A 2001-ben alakult párt 2002 óta minden alkalommal megnyerte a választásokat, jelenleg 312 helyet birtokol a parlamentben. Valószínűsíthetően 2015-ben sem lesz másképp: az AKP győzni fog, ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy miylen aránnyal. Recep Tayyip Erdogan alkotmánymódosítást igénylő elnöki rendszert kíván bevezetni, amelyhez kétharmados többségre van szüksége. Abszolút többség esetén népszavazásra fog sor kerülni, azonban az előrejelzések szerint a társadalom többsége (55%) nem kívánja leváltani a jelenlegi parlamentáris berendezkedési formát.

Erdogan – attól függetlenül, hogy elnökként semlegesnek kellene lennie – gőzerővel kampányol az AKP és az elnöki rendszer bevezetése mellett. 

CHP

A Köztársasági Néppárt a modern török állam megteremtője, amelyet 1923-ban hoztak létre, majd 1992-ben építettek fel újra. A párt magát „modern szociáldemokrata” pártként definiálja, jelenleg 125 képviselői hellyel rendelkeznek. 

MHP

A Nemzeti Cselekvés Pártja olyan elvek mentén pozícionálja magát, mint a nacionalizmus, idealizmus, populizmus. Ellenséges a kurdokkal szemben, a HDP-re mint Törökország egységének veszélyeztetőjére tekint. A párt központi célkitűzése Törökországot vezető nemzetközi pozícióba helyezni, jelenleg 52 mandátumot birtokol. 

HDP

A Népi Demokrata Párt egy baloldali, 2012-ben alapított párt, amely a kurdok képviselete mellett, a feminizmus, illetve az LGBT jogok harcos támogatója. Szószólója az emberi jogok és a szociális jólét érvényesülésének, a független igazságszoltatásnak és a nők jogai biztosításának. A HDP igyekszik csábítani szekuláris, liberális, illetve nem kurd szavazókat is. Ugyanakkor a kormányzati kritika, illetve a PKK-val – amelyet Törökország terrorszervezetként tart számon – való szoros kapcsolata miatt megvannak sikerének határai. 

Négy közvéleménykutató cég mérései alapján az AKP körülbelül 41-42 százalékon áll, a CHP 28, az MHP 17, míg a HDP 10 százalék körül. Mint már említettem, a választás legnagyobb tétje, hogy képes-e az AKP kétharmados többséget szerezni, ezzel pedig alkotmánymódosítást véghezvinni. Ezt nagyban fogja befolyásolni, hogy vajon a HDP eléri-e a tíz százalékos bejutási küszöböt. Amennyiben ez nem sikerül, a rájuk leadott szavazatok jelentős részét valószínűsíthetően a kormányzó AKP fogja bezsebelni, ezzel pedig minden bizonnyal kétharmados többséget szerezve (367 képviselői hely).

Főbb témák

A prezidenciális rendszerre való áttérés

Jelenleg tehát alkotmányban rögzítve Törökország, kormányformáját tekintve parlamentáris rendszer, amelyben a miniszterelnök a kormány és a végrehajtó hatalom feje, míg az elnök csak szimbolikus szereppel bír. Emellett azonban a török alkotmány a parlamentáris rendszerekhez képest viszonylag szélesebb jogköröket biztosít az elnöknek, pl. a Nemzetbiztonsági Tanács üléseinek elnöklése. 

Amennyiben az AKP legalább 367 mandátumot szerez, könnyedén módosíthatja az alkotmányt. Legalább 330 képviselői hellyel továbbá népszavazást írhat ki a kérdésről, amelyet azonban – ahogy már említettem – a társadalom jelentős része (55%) elutasít. 

Az elnök hivatalosan nem avatkozhatna be a kormányzati ügyekbe, ugyanakkor ez jelenleg Törökországban nem érvényesül, Erdogan jóval hatáskörén felül tevékenykedik. Ő vezeti a kabinet üléseit, tanácsadó testülete kvázi kormányként működik. Ezt sokan egyfajta „hibrid parlamentáris-prezidenciális” rendszernek nevezik. A török elnök tevékenységét hívei azzal magyarázzák, hogy ő egy népszerű, közvetlenül megválasztott elnök.

Stagnáló gazdaság

Az AKP számára az egyik legnagyobb kihívást a gazdaság teljesítőképességének romlása jelenti. Az IMF előrejelzése szerint a török GDP növekedése 2015-ben és 2016-ban mindössze három százalék lehet, ráadásul a török líra húsz százalékot vesztett értékéből. Ennek legfőbb oka a külföldi befektetésektől való túlzott függés, illetve a hagyományosan magas deficit. Ezt a tényt tovább súlyosbítja, hogy Törökország legfőbb kereskedelmi partnerei – Európa és a Közel-Kelet államai az elmúlt években gazdasági és biztonsági problémákkal egyaránt kénytelenek szembenézni. 

Médiaszabadság

A médiaszektor jelentős része a kormányzó AKP szócsöve, az Erdogan párti médiumok csaknem lefedik a teljes médiastruktúrát. A médiapiacot legfőképpen hatalmas nagyvállalatok uralják, amelyek más területeken is jelentősen függenek a kormánytól, ennélfogva pedig egyértelmű, hogy a legtöbb esetben az AKP által követett értékeket, célokat, programokat, érdekeket jelenítik meg és igazolják. Természetesen működnek ellenzéki médiumok is, mint a Hurriyet, Cumhuriyet, Sozcu, Taraf stb., ugyanakkor a kritikus hangnem miatt számos újságíró vesztette el állását, valamint számos olyan kormányzati intézkedés érte az ellenzéki lapokat (pl. hatalmas adókivetések), amelyek ellehetetlenítették működésüket. 

A Freedom House a török médiát a „nem szabad” kategóriába rangsorolta 2014-ben, amellyel a hatvankettedik helyen áll Törökország. 

A legtöbb vélemény és kritika szerint a jelenlegi választások előtt is rendkívüli mértékben „lejt a pálya”. Számos AKP párti lap, televízócsatorna, állami és magánvállalat, közvéleménykutató cég mind azon munálkodik, hogy manipulálja a közvéleményt, és támogassa az AKP jelöltjeit. A 2014-es elnökválasztásokon Erdogannak hetven százalékos volt a média lefedettsége, míg Ekmeleddin Ihsanoglunak mindössze tizennyolc.  

A kurd kérdés

Rendkívül kényes kérdést jelent továbbra is a kurdok és a török kormány közti béke megteremtése. Az AKP és a PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) között 2009-ben Osloban kezdődtek tárgyalások, azonban ezek 2011-re véget értek, és 2012 a felek közti ellenségeskedés legvéresebb éve lett. 

2013-ban azonban ismét lendületet kaptak a tárgyalások, egyelőre azonban konkrét eredmény nélkül. A helyzetet súlyosbította a szíriai kurdok Iszlám Állam elleni harca a szír-török határ mentén fekvő Kobane városánál, amelyhez a török kormány nem kívánt segítséget nyújtani a YPG (szíriai kurdok fegyveres ereje) és a PKK közti szoros kapcsolat miatt. A kurdok számos török városban hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek a török kormány ellen, amelyeken számos demonstráló vesztette életét. 

Jelenleg mind a kurdok képviseletét ellátó szervezetek, mind nacionalista pártok azzal vádolják a kormányt, hogy az csak arra használja a kurdokkal szembeni békés hangnemet, hogy szavazatokat nyerjen a közelgő választásokra. Selahattin Demirtas, a HDP vezetője leszögezte, hogy a jelenlegi AKP vezetéssel nem reális a konfliktus megoldása akkor sem, ha még ötven évig folytatják a tárgyalásokat. 

Erdogan jelenleg leginkább a tagadás politikáját alkalmazza, amely szerint valójában nincs is kurd kérdés Törökországban. Elemzők szerint ennek hátterében egyértelműen a békefolyamat megoldatlansága következményeinek elkerülése áll, illetve a nacionalista MHP megerősödése.

Társadalmi feszültségek

Törökország lakosságának hetvenhét százaléka török, tizennégy kurd; illetve nyolcvanegy százalékuk szunnita (hanafita), tizenegy százalék sáfita (szintén egy ága a szunnita vallásnak), hat százalék pedig alavita. A legfőbb a történelemben gyökerező törésvonalak a szunniták és az alaviták, a törökök és a kurdok, illetve az iszlám hívők és a szekulárisok között húzódnak. 

A szunniták és az alaviták közti feszültséget nemrég Berklin Elvan esete szította. Az alavita Elvan életét vesztette a rendőrségi könnygáz által, valamint az üggyel foglalkozó ügyészt is meggyilkolták, amely tovább élezte a konfliktust. Az alaviták alapvetően, évtizedekre visszanyúlóan a baloldali szekuláris pártokat támogatják, jelenleg a CHP fő bázisát képezik, már csak azért is, mert a CHP vezetője, Kemal Kilicdaroglu maga is alavita. 

Korrupció

Az elmúlt években az Igazság és Fejlődés Pártja számos korrupciós ügybe keveredett. 2013 decemberében három miniszter fia került egy pénzmosási botrány közepébe, amelynek következményeként mindhárman lemondásra kényszerültek. Egyikük, Erdogan Bayraktar környezetvédelmi és városfejlesztési miniszter távozásakor lemondásra szólította fel az akkor miniszterelnök Recep Tayyip Erdogant, hangoztatva, hogy a miniszterelnök kényszerítette lemondásra, illetve, hogy Erdogan mindvégig tudott a pénzmosásról, sőt az ő beleegyezésével zajlott. Az ügyet vizsgáló ügyészt másnap felmentették, majd 2014 nyarán számos rendőrt, illetve ügyészt is menesztettek pozíciójukból. 

Miután Erdogant elnökké választották, az egész ügy lekerült a napirendről és az AKP a Hizmet Mozgalmat vádolta, hogy céljuk a legitim török kormány megdöntése.

A választás győztese mindezzel együtt minden jel szerint a 2002 óta kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja lesz, tétje, hogy sikerül-e akkora többséget szerezni, amellyel Törökországot prezidenciális rendszerré képes alakítani Recep Tayyip Erdogan. Ebben a folyamatban kulcsfontosságú, hogy vajon a HDP képes lesz-e elérni a tíz százalékos küszöböt, ezzel automatikusan körülbelül ötven képviselői helyet szerezve, és így valószínűsíthetően megakadályozva az AKP kétharmados győzelmét. 

Emellett legalább ennyire érdemes odafigyelni a választás lebonyolításának körülményeire is. A választási csalások, illetve a médiastruktúra rendkívüli egyenlőtlensége rendre problémát jelent Törökországban. Ez különösen a 2014-es helyi önkormányzati választásokon érvényesült, amely súlyos korrupciós botrányok, és olyan új jogszabályok meghozata légkörében zajlott, amelyek korlátozták a szabadságjogokat, kiváltképp a szólás- és médiaszabadságot, valamint a választókerületek manipulációja (gerrymandering) is bevett eszközzé vált.