A pápa megkínzott szerzetesei?

Jorge Mario Bergoglio hazájának huszadik századi történelme olyan fordulatos, hogy követni is nehéz: katonai diktatúrák (junták), popularista elnökök, nagybirtokosok és marxisták küzdelme zajlott évtizedeken keresztül, begyógyulatlan sebekkel a mai napig. Megítélni egy egyházi szereplő, azon belül is egy jezsuita mozgásterét a diktatúrák változó évei alatt finoman szólva nehéz feladat, ha egyáltalán lehetséges. Ki kínzott kit?

A pápa alig lépett ki a Könnyek szobájának balkonjára a Szent Péter téren összegyűlt tömeg elé, amikor az első vádpont megjelent vele kapcsolatban az interneten. Nevezetesen 1976-ban két jezsuita szerzetes, Orlando Yorio és a magyar Jálics Ferenc elrablásában működött volna közre, mivel akkoriban az argentin jezsuita provincia vezetője volt és „megakadályozhatta volna” a junta lépését. A két szerzetest fél évig fogvatartották és alaposan megkínozták, mert azt hitték, kapcsolatban állnak a gerillákkal. Bár őket végül elengedték, rajtuk kívül több mint 5000 embert öltek meg ugyanabban a börtönben. Hogyan jön egyáltalán képbe Ferenc pápa?

Források

A két érintett szerzetes közül Orlando atya már elhunyt, míg Jálics Ferenc a fogságból való szabadulása után Németországban folytatta szerzetesi működését. A pápaválasztást követően közzétett írásos nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy nem tudja megítélni elrablásukban és fél éves fogvatartásukban az egykori provinciális, Bergoglio szerepét; viszont a maga részéről megbékélt az egykori atrocitással, és Bergoglioval személyesen is találkozott, miséztek közösen, ünnepélyesen átölelték egymást – erre közel tíz éve került sor. Jálics testvére a vasárnapi FAZ újságban tette közzé a Bergogliotól kapott levelét, amelyben tájékoztatták, hogy dolgoznak Jálics kiszabadításán és nem adták fel a reményt. 

A pápaválasztás eredményét ellenző argentín emberi jogi szervezet ezzel szemben egy másik forrásra támaszkodik. Orlando halála előtt a “Kutya” becenéven ismert argentin újságíró, Horacio Verbitsky “A hallgatás” (El Silencio) c. könyvében adott interjút, illetbe más fórumokon is azt hangsúlyozta, hogy Bergoglio nem lépett fel érdekükben a katonai vezetésnél. Bergoglio sokáig nem nyilatkozott az ügyben, miközben bírósági eljárásokban is megidézték tanúnak; végül saját életrajzírójának elmondta, hogy maga működött közre a kiszabadításukért. Így két teljesen ellentétes álláspontról indult el a vita, amelybe a Szentszék szóvivője, Lombardi bíboros is beszállt Bergoglio pápává választása után, baloldali támadásnak minősítve a Ferenc pápa elleni vádakat. Emellett az argentín bíróság egy tagja is felszólalt Bergoglio mellett, hangsúlyozva, hogyha bűncselekmény gyanúja felmerült volna – akár mulasztás formájában, – akkor eljárást kezdeményeztek volna már régen a bíboros ellen. Buenos Airesben amúgy is sok hasonló eljárás indult a közelmúltban.

Az ügy

A két jezsuita szerzetes egy szegénynegyedben lakott. Jalics állítása szerint nem volt kapcsolatuk sem a kormányzati körökkel, sem az az ellen harcoló gerilla csapatokkal. Azonban egy hozzájuk közel álló személyről kiderült, hogy az ellenzék embere, akit később elhurcoltak és kihallgattak. Feltételezhetően az ő tanúvallomása alapján – amelyből tehát kiderült, hogy legalábbis kapcsolatban volt a két szerzetessel – kezdtek el óvatosságból gyanakodni a két szerzetesre. Egyes források szerint ekkor figyelmeztették egyházi oldalról is őket, hogy hagyják el a szegénynegyedet és hagyjanak fel az ottani missziójukkal, mert veszélybe kerülhetnek. Ezt Yorio és Jálics állítólag megtagadták és folytatták munkájukat. 

E munkájuk – megintcsak egyes források szerint – az úgynevezett felszabadítási teológia mozgalmához kapcsolódott. Hogy milyen mélységben, arról egyelőre nem derült ki pontosabb adat. Ez a teológiai irányzat az elnyomottak felszabadítását és az egyházi tanítást fűzi össze, amely később egyrészt kivívta a Szentszék haragját is – akkoriban épp Ratzinger bíboros írt elítélő döntést erről az ideológiáról a Hittani Kongregáció vezetőjeként – másrészt többször megvádolták az irányzatot azzal, hogy tulajdonképpen egy marxista kereszténységet próbál teremteni. Az argentin történelmi kontextusban annyi biztos, hogy az 1976-ban Isabelle Perón megbuktatásával a hatalmat megszerző junta nem tekintette barátinak ezt a gondolkodást, így biztos, hogy támogatóit üldözték. 

A két szerzetest ötnapi kihallgatás után – Jálics nyilatkozata szerint – egy tiszt azzal bíztatta, hogy elengedi őket, mert nem bűnösök. Ehhez képest fél éven keresztül bekötött szemmel tartották őket, egyes források szerint bedrogozva és más kínzásoknak kitéve őket, mígnem fél év után félmeztelenül, kábán találtak rájuk. 

Körülmények

Bergoglionak tehát a juntával kellett volna – vádlói szerint – még időben kapcsolatba lépnie. Kikről is van szó? 

Ha Argentína, akkor a focin kívül Perón juthat eszünkbe (és persze “Evita”, első felesége). Perón első elnöki mandátuma idején, még a negyvenes években nem állt távol az egyháztól, azonban mindez 1954-re megváltozott: a válás és a prostitúció legalizálásával végleg elvágta magától a klérus támogatását, amely nem késlekedett a válasszal és hamarosan kiközösítette. Ekkor Perón naggyűlést hívott össze, amelyet azonban politikai ellenfelei brutális módon megszakítottak: repülőgépről bombát dobtak a százezres tömegre, több mint 300 áldozatot szedve. Perón még három hónapig küzdött a hatalomért, majd elmenekült az országból. Innentől kezdve évtizedekig a peronista-klikkek, a szélsőbal és más – gyakran külföldről is támogatott – politikai csoportok harcává fajultak az események. Az 1970-es években “piszkos háborúnak” hívott időszakban is tovább folytak a belharcok, több mint 30.000 emberáldozatot követelve. 

Perón egy sikeres visszatérése majd halála után új felesége, Isabel vezette az országot egy rövid ideig. Tőle vette át (el) a hatalmat a katonai junta Jorge Rafael Videla parancsnoksága alatt, amely csoport 1981-ig tartotta magát, majd végül a Falkland-szigetekért vívott háború elbukása után omlott össze. 

Videlát azóta életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték emberi jogi jogsértések miatt – tehát politikai tisztogatás, kínzás és az Andrássy út 60-ból is jól ismert egyéb praktikák okán. Később több mint 11.000 argentin polgár részesült kárpótlásban a junta működése miatt. 

Bergoglionak tehát ezzel a frissen a hatalmat megszerzett Videlával kellett volna kapcsolatba lépnie, hogy a két – figyelmeztetés ellenére? – missziós tevékenységet folytató szerzetest kimentse. Bergoglio verziója szerint a következő történt: kinyomozta, hogy ki a katonai káplán, aki Videla mellett működött, majd megoldotta, hogy egy alkalommal őt – Bergogliot – kérjék fel helyettesítésre. Elmondása szerint ekkor tudott közbenjárni Videlánál, a mise utáni beszélgetésen, az embereiért. Videla részéről nem tudunk részleteket erről a találkozóról. 

Kormány, egyház, jezsuiták

A gyorsan cserélődő argentín kormányzatok és az egyház viszonya tehát sokszor és radikálisan változott Perón első bukása után. Az egyházi közreműködés, ingatlanok és missziós munka sorsa bármikor megfordulhatott. Eközben a hidegháború zajlik a háttérben, ahol a marxizmus nevében gyilkoló terrorista csapatok és ateista kommunista államok hódítottak teret. 

Az argentín egyház ezekben az emberileg is komoly megpróbáltatást jelentő időkben megosztottá vált, mint minden más társadalmi mozgalom. Egyes papjai beálltak valamely hatalmi vonal mögé, nyíltvan vagy passzívan, mások felvállalták a nyílt szembenállást, amely nem ritkán életükbe került. A magyarországi 50-es évekhez hasonló reakciók születtek tehát, földalatti mozgalmak, békés és fegyveres ellenállók, egyéni hősök. 

Jézus Társasága, a jezsuita rend ehhez képest is más tapasztalattal rendelkezett Latin-Amerikában. A rend emlékezete gondosan megőrízte, hogy politikai ellenfelei nem egyszer ellehetlenítették működését, 1767-ben ki is űzték őket az akkori portugál és spanyol gyarmatokról, Franiaországból és más katolikus államokból az akkori Európában. Ehhez végül a pápa közreműködését is megnyerték a rend korabeli politikai ellenfelei, XIV. Kelemen a Dominus ac Redemptor nevű dokumentumban betilotta a rend működését, amelyet csak a Szent Szövetség Európája idején 1814-ben állítanak vissza, a napóleoni háborúk és a felvilágosodás első nagy laikus hullámának lecsengése után. 

A jezsuita rendet a kommunista országokból, így Magyarországról is kitiltják, fiatal (novícius) tagjaikat nyugatra küldték a föld alá vonuló rendek. Jálics is hasonló úton jutott nyugatra, majd Argentínába. 

Bergoglio e hatalmas szervezeti memória birtokában dönthetett úgy, hogy a nyilvános pártütést kerülve, a színfalak mögött próbálta rendje ügyeit mozgásban tartani, jó diplomataként. Számos szemtanú él azóta is, akik hálásak az egykori provinciálisnak, mert így-vagy-úgy közreműködött rejtegetésükben, megmentésükben. Állítólag egyszer még személyes iratai átadásával is segített egy ellenzéki küldföldre menekítésében. 

Ezzel szemben vádlói azt vetik szemére, hogy nem szólalt fel nyíltan a diktatúra és a diktátor ellen. Így pedig a görög mitológia óta ezer helyen tárgyalt erkölcsi dilemmához érkezünk: a nyílt ellenállással a valószínű felszámolásba és ellehetlenítésbe rohanni, erkölcsi győztesként, úgy, hogy alighanem a kettőnél jóval több szerzetes esik áldozatul; vagy csendben szervezni az ellenállást, kapcsolatot tartan mindkét oldallal és reménykedni abban, hogy ez több életet menthet meg…? Jalics és Yorio szenvedésein természetesen ez a dilemma sem akkor, sem most nem segített és nem enyhíthet. Egy szervezet vezetőjének azonban az intézményi érdekeket is mérlegelni kell. 

Az argentín egyház nevében kétszer elnézést kértek a diktatúra idején tanúsított magatartásért. Ez sem segít az áldozatokon, azonban mutatja, hogy az önreflexió legalább működik. Magyarországon ide sem jutottunk el a XX. századi történelmünk néhány atrocitása esetén.