Hiábavaló dél-afrikai közvetítés Líbiában

Jacob Zuma dél-afrikai elnöknek kedvelt területe a külpolitika, szereti különféle konfliktusokban – több-kevesebb sikerrel – a békítő szerepét játszani, ezzel is jelezve országa regionális jelentőségét. Most éppen a líbiai konfliktust feloldani érkezett Tripoliba. Mint korábban már annyiszor, most is hiába.

Semmi újdonság

Nem ez az első líbiai útja a dél-afrikai elnöknek: egy hónapja az Afrikai Unió küldöttségének élén már járt az országban. Most sem sikerült többet elérnie, mint akkor: a líbiai diktátor „kész a fegyverszünetre”, de csak azzal a feltétellel, ha a NATO előbb beszünteti a légitámadásait. Márpedig ezt az opciót sem a nyugati szövetségesek, sem a líbiai felkelők nem fogadják el.

Az egyedüli kézzel fogható eredményt Anton Hammerl dél-afrikai fotóssal kapcsolatban sikerült elérni. Hammerl-t még április elején lőtték le a líbiai sivatagban (Brega közelében) Kadhafi-hű katonák, most a líbiai kormányzat legalább arra ígéretet tett, hogy segít megkeresni a holttestét.

Jacob Zuma értékelése szerint a tárgyalások „nyíltak és őszinték” voltak, és ő személy szerint egyet is ért kollégájával a NATO-akciók beszüntetésének fontosságáról. Aminél semmi sem mutatja jobban, milyen következetlen külpolitikát visz Dél-Afrika. Nem állandó BT-tagként az afrikai hatalom megszavazta a líbiai intervenciót lehetővé tevő 1973-as határozatot, ennek ellenére a támadások első napjától kezdve felemelte hangját a bombázások ellen.

Ad-hoc külpolitika

Ez a fajta kiszámíthatatlanság általában is jellemzi Zuma külpolitikáját. Noha szeret a nagy közvetítő szerepében tetszelegni, általában csak már minden más eshetőség kimerítése után hívják egy-egy konfliktushoz, mert nem kifejezetten sikeres ezekben. Sokszor ugyanis meglehetősen érdekes, a nemzetközi közösséggel ellentétes álláspontot képvisel, ahogy ez történt Elefántcsontpart esetében is. Az egész nyugati világ, és néhány renitens, komolyan kevéssé vehető diktátor – Moammer Kadhafi és az angolai José Eduardo dos Santos –  kivételével az egész afrikai kontinens Alassane Ouattara győzelmét tartotta legitimnek, Zuma azonban védelmére kelt a bukott államfőnek, Laurent Gbagbo-nak. Több hónap kellett ahhoz, hogy végül kiálljon Ouattara mellett és felszólítsa ellenfelét, hogy adja át a hatalmat.

Akadnak további példák is, melyek jól szemléltetik Dél-Afrika külpolitikájának ad-hoc jellegét, azok eseti politikai megfontolások köré szerveződő jellegét. Az egyiptomi Hoszni Mubarak távozását például az első napoktól kezdve bőszen sürgette, miközben a szomszédban zajló szváziföldi forradalmat minden további nélkül, brutális módon eltiporhatta a hatalom. Vagy: ágált a mianmari Aug San Suu Kyi fogvatartása ellen, miközben nem volt hajlandó gratulálni a kínai Liu Xiaobo-nak a Nobel békedíjához. Sőt, néha egyetlen országgal kapcsolatban is megváltozhatnak az érzelmek: Dél-Afrika hivatalosan Irán barátja, ennek ellenére legutóbb a BT-ben megszavazta a perzsa állam ellen irányuló szankciókat – igaz, hivatalosan csak „véletlenül”.

A zimbabwei válságban is érdekes szerepet visz a déli szomszéd. Egyrészt mintha Zumára hallgatnának a zimbabwei felek (Robert Mugabe elnök és egykori ellenzéke, Morgan Tsvangirai miniszterelnök), így gyakori látogatásai vélhetően valóban csökkentik az indulatok elszabadulását. Ugyanakkor Zuma és pártja elég egyértelműen kiáll Robert Mugabe mellett, ami a nemzetközi retorikának nem igazán felel meg. De mivel a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) tömegbázisa egyöntetű csodálattal és vágyódással szemlélte anno Robert Mugabe azon akcióját, amikor egyszerűen elkobozta a fehér farmerek földjeit, nem kérdés, hogy a kormánypárt – ha meg akarja tartani támogatottságát – nem teheti meg, hogy a Morgan Tsvangirai vezette, a demokráciát zászlajára tűző, ugyanakkor veszedelmesen nyugatbarát ellenzéki erők mögé sorakozzon fel.

Vannak sikerek is

Jacob Zuma vélhetően legnagyobb külpolitikai sikere azonban nem diplomáciai közvetítéssel kapcsolatos. Elérte ugyanis, hogy felvegyék a G8 alternatívájának kikiáltott BRIC csoportba. Így az eddig Brazília, Oroszország, India és Kína alkotta tömörülés neve is megváltozik, mostantól BRICS néven működik tovább.

A felvétel ténye azonban sokakban megütközést keltett. Mit keres ez a gazdasági törpe a négy óriás között? – kérdezték sokan. Sem ötvenmilliós lakossága, sem 3,5 százalékos átlagos GDP-növekedése nem predesztinálja erre a kitüntetett figyelemre, akkor már jobban megérdemelné a csatlakozást például Dél-Korea vagy Törökország. Jim O’Neill, a BRIC rövidítés atyja is csak azzal tudja magyarázni Dél-Afrika felvételét, hogy afrikai országról van szó, így tulajdonképpen egy egész kontinenst képviselhetnek az elitklubban.