Olaszország ötvenezer illegális bevándorlóval számol

Az illegális bevándorlás miatti krízis mellett komoly hitelességi válságba került a Berlusconi-kormány. Maga a kormányfő is úgy látja: ami Líbiában történik, abból nem sok jó származhat az olaszoknak. Az olasz régiók mindenesetre hajlandóak elosztani egymás közt a várt ötvenezer menekültet.

Silvio Berlusconinak most nem egyszerű. Gyakran juthatnak eszébe azok a tavaly augusztusi napok, amikor barátja – akinek életvezetési kérdésekben is adott a szavára – Rómába látogatott. A vendég hatalmas sátrát a líbiai nagyköveti rezidencia kertjében állíttatta fel, érkezése és csinos hölgykísérői pedig hamar az uborkaszezonban vergődő olasz sajtó vezető témájává léptek elő.

„Az iszlámnak egész Európa vallásává kellene válnia” – mondta ekkor az illusztris líbiai vendég, Moammer el-Kadhafi ezredes. Barátja, – ahogy magát nevezte ez alkalomból – Silvio Berlusconi „a forradalom vezetőjeként” köszöntötte a tábornokot, és emlékeztetett rá: mindenkinek örülnie kellene a 2008 augusztusában Bengáziban kötött „történelmi szerződésnek”.

„Aki nem ismeri fel ennek a szerződésnek az előnyeit, az a múlthoz tartozik” – mondta egyértelműen Berlusconi. Nem is kérdés, a jó barátság alapja a pénz és a közös érdekek voltak. Az olaszok megfizették az árát annak, hogy az egykori olasz gyarmat távol tartotta a menekülteket partjaiktól. Kadhafi rögtön olasz barátja után emelkedett szólásra akkor, 2010. augusztus 30-án Rómában, és ötmilliárd eurót kért évente Európától, „különben Európa Afrika lehet, fekete lehet”.

Az esti közös buli alkalmával, ahol berber táncosok mellett Silvio Berlusconi is énekelni akart (végül – ki tudja miért – egy francia dalt adott elő), ott volt Franco Frattini volt uniós biztos külügyminiszter és Ignazio La Russa védelmi miniszter. Nyilván akkor még nem sejtették, hogy szűk kilenc hónappal később a köztük ülő tábornok elleni felszabadító háborúhoz kell majd kettejüknek felhatalmazást kérni az olasz parlamenttől – maga a kormányfő  nem vállalta a verbális hátraarcot.

Berlusconi háttérinformációk szerint még mindig bízik abban, hogy az olasz részvétel ellenére a majdani tárgyalások, a tűzszünet létrejötte során közvetítővé léphet elő. Addig is a védelmi miniszter azzal büszkélkedik, hogy az olasz gépek nem bombáztak, csak a légi feladatok ellátásában vettek részt. Az Északi Liga külön kérésére pedig a francia helyett a NATO-vezetés létrejöttét igényelték az illetékes olasz tárcavezetők.

Az előrehozott voksolástól továbbra sem tartó Északi Liga hamar világossá tette, hogy nemcsak a francia hatalmi törekvésekhez való olasz asszisztálástól tart, hanem a menekültáradattól is. Ez ellen pedig tengeri blokádot követelnek a szövetségesek részéről, valamint a menekültek kvóta szerinti megosztását a résztvevő országok között.

Eközben 2011. március 22-én Roberto Maroni, a Liga legnépszerűbb politikusaként ismert belügyminiszter megállapodott a régiók vezetőivel a belső kvótákról, a realista becslések alapján várt ötvenezer illegálisan érkező észak-afrikai Olaszországon belüli elhelyezéséről.

Mindennek éppen ideje volt: Lampedusa szigetén a napokban már több mint ötezer bevándorló tartózkodott, meghaladva a sziget „békeidőben” mért lakosságának számát. A szigetre érkező Szent Márk hadihajó ezúttal hétszáz újonnan érkezett lakost tudott magával vinni a kontinensre. Lampedusa lakóit csak az nyugtathatja, hogy március 23-ára virradóan egy bárka sem érkezett a szigetre. Az olasz kormányfőnek pedig még meg kell győznie kemény feltételeket megfogalmazó északi koalíciós partnerét, hogy szavazza meg kormányuk libíai beavatkozással kapcsolatos parlamenti javaslatait. Egy biztos: nekik nem francia dallamokkal kell majd kedveskednie.