Egy különleges migrációs stratégia: a kínaiak Magyarországon

A rendszerváltás óta velünk élnek, mégis alig ismerjük őket. Hivatalos adatok alapján tízezer körülire tehetjük a létszámukat, de rendszeresen túlbecsüljük őket. Cikkünkben három migrációkutató és számos tanulmány segítségével bemutatjuk a kínai bevándorlás jellegzetességeit és megpróbáljuk felvázolni, milyen a kínai migráns archetípusa. 

A magyarországi kínai bevándorlást egy megkötésekor nem különösebben jelentős kínai-magyar konzuli egyezmény indította el: 1988-ban a szerződésbe belekerült, hogy eltörlik a két ország közötti vízumkényszert. Egy évvel később a Tienanmen téri események és a magyar rendszerváltozás miatt felértékelődött a szabad utazás lehetősége és kínaiak ezrei indultak el, hogy a felkelés nyomán kialakult bizonytalan politikai légkört, egy esetleges keményvonalas gazdasági fordulatot elkerülve a piacgazdaságot éppencsak tanuló országban biztosítsák megélhetésüket. A vándorláshoz hozzájárult a kínai gazdaságot 1989-1991-ben sújtó recesszió is. A Belügyminisztérium adatai szerint 1990-ben több mint 11 ezer, a következő évben több mint 27 ezer kínai állampolgár érkezett Magyarországra, miközben a ’80-as években még alig kimutatható a jelenlétük.  

Nyíri Pál szociológus, az amszterdami Szabadegyetem oktatója, egyben a magyarországi kínai bevándorlás szakértője több tanulmányában (például itt és itt) is bemutatja, hogyan jutottak el ilyen messzire hazájuktól a kínaiak. 1987-től kezdődően egyre több kínai kereskedő élt az útlevélszabályok egyszerűsödése adta lehetőséggel és hazájuk, a szovjet „Távol-Kelet”, illetve Szibéria között ingáztak áruikkal. Észrevették a kelet-európai hiánygazdaságok és a leépülő kiskereskedelmi hálózatok nyomán tátongó űrt és távolabb utaztak (jellemzően a transzszibériai vasúton), hogy olcsó ruhaneműkből és cipőkből álló termékpalettájukat kínálhassák. 1992-ben Magyarország visszaállította a vízumkényszert a kínaiakkal szemben, ezért, valamint a telítődő piac és a szigorodó szabályok miatt jelentősen csökkent az érkezők száma. Jellemző, hogy a kínai felfogásban ez a néhány év aranykornak minősül: még a ’90-es évek közepén is élt a szóbeszéd arról a „kincses” Magyarországról, ahol könnyű meggazdagodni. Az „első fecskék” beszámolóiban többnyire barátságosnak, melegszívűnek írják le a magyarokat, akik szívesen segítettek a migránsoknak, éppen ezért szembeállítják a magyarországi tapasztalataikat a szokásos kínai mentalitással, amikor segítség helyett először azt kérdezik: „mit fizetsz érte?”. Később ez a kínaiak által idillinek lefestett hazai állapot megváltozott.

A tipikus kínai bevándorló…

A magyarországi kínai bevándorlást tehát egyértelműen a meggazdagodás, a jobb életlehetőségek ihlették. A migránsok egyéni vállalkozóként, vagy már működő kis családi cégek alkalmazottaiként jöttek hozzánk, tehát többnyire nem nincstelen vándorokról, hanem ingázó kereskedőkről beszélhetünk. Az eltelt két évtizedben két olyan adatgyűjtésre is sor került, amely a kínaiak iskolai végzettségét, foglalkozását firtatta, és ezek alapján meglepően nagy az értelmiségiek, mérnökök, orvosok, tanárok, tisztviselők aránya. Ugyanakkor kételkedhetünk az eredmények pontosságában, mert önkéntes adatközlésről volt szó, ezért sokan nem küldték vissza a kérdőívet (vélhetően az alacsonyabb társadalmi helyzetű bevándorlók), illetve egy másik esetben félreérthetően válaszoltak a foglalkozást és a végzettséget érintő kérdésekre.    

További érdekességet találunk a magyarországi kínai bevándorlásban, ha megfigyeljük a nemek arányát, ugyanis sok nő él hazánkban. Az előző évtizedből származó statisztikai adatok szerint a kínaiak 35 százalékát ők adják és közülük sokan saját vállalkozásukat vezetik. „Szokatlan, hogy a migráció korai szakaszában sok a nő, különösen, ha vállalkozói migrációról beszélünk” – nyilatkozott erről a Kitekintőnek Nyíri Pál, akit Amszterdamban sikerült telefonon utolérnünk. A kutató arra utalt, hogy a sok évszázados kínai vándorlási tradícióban rendszerint először a férfiak hagyták el az anyaországot, és feleségük, gyerekeik csak azután követték a családfőt, hogy élhető körülményeket teremtett az új hazában. 

A ’90-es évek jellegzetessége az is, hogy a korábbi esetekkel ellentétben nem egy-két területről indultak a kivándorlók, hanem – feltehetőleg a magyarországi aranykorról terjedő pletykának is köszönhetően – összesen 30 tartományból jöttek a kínaiak. „Később eltolódott az arány Fucsien (Fujian) és Csöcsiang (Zheijang), illetve Kanton (Guangdong) javára, mert ezekben a tartományokban olyan a migrációs kultúra, hogy ha valaki kiment, akkor a rokonai, ismerősei is követték. Ez vidéki jelenség, a karrierképükhöz évtizedek óta hozzátartozik a migráció” – fejtette ki Nyíri, majd hozzátette: a magyarországi helyzet egy világszerte észlelhető folyamat előfutára volt, ugyanis a kínaiak afrikai migrációja is hasonló, tehát nemcsak a keleti part két tartományából kelnek útra. 

Hogyan kereskedtek?

Vállalkozói migrációról beszélünk a kínaiak kapcsán, ezért érdemes megnézni, hogyan működnek a vállalkozásaik. A szatyrokkal költöző első kínaiak még aluljárókban árulták olcsó és silány minőségű, de kelendő holmijukat, majd rövidesen bejegyeztek egy céget vagy társultak honfitársaikkal és elég pénzt gyűjtöttek össze egy piaci stand vagy egy üzlet kibérléséhez. Stabil vevőkör kiépítésére törekedtek és már a kereslet függvényében állították össze következő szállítmányukat, amelyet egy rokon vagy ismerős juttatott el Magyarországra. A kínai vállalkozó-szellemnek köszönhetően az 1990-es évek elején számszerűen sok, de alacsony tőkéjű céget találunk: 1992-ben a bejegyzett 1400 vállalkozás összes tőkéje 1,6 milliárd forint volt. Tíz évvel később mintegy 10 ezer kínai cég szerepelt a hivatalos statisztikában, de bejegyzett tőkéjük még alacsonyabb – a már nem működő, más néven újraindított vállalkozások okán, illetve azért, mert tulajdonosuk csak a tartózkodás igazolására jegyezte azt be.

Az aluljárókból egyenes út vezetett az egykori KGST-piacokhoz (lengyel piacok), ahol adott infrastruktúrát és vevőkört találtak. Néhány év alatt Magyarország vált a kelet-európai elosztóponttá. Sok kínai számára egyébként csak ugródeszka volt a magyarországi kereskedelem és amint tehették, továbbáltak Nyugat-Európába vagy a tengerentúlra. 1997-től a kis- és nagykereskedelmi központ a budapesti, VIII. kerületi Négy Tigris piac lett és a kertvárosi hipermarketek polcain is megjelentek a kínai áruk. A 2000-es években a piaci áruk (ruha, cipő) importját egyre inkább felváltotta a magyarországi összeszerelőüzemmel rendelkező nemzetközi nagyvállalatok alkatrészimportja. Ehhez hozzájárult, hogy az importszabályok szigorodtak a 2000-es évek első felében, az árakat továbbra is lenn kellett tartaniuk a kereskedőknek, a haszon viszont csökkent. Az importőrök egy része jobb minőségű árut választott, mások a hiper- és szupermarketek beszállítói lettek.

Miután bemutattuk, hogyan éltek a 1990-es és a 2000-es évek elején a kínaiak, felmerül a kérdés, mit tudunk róluk ma. Az uniós csatlakozás és a schengeni határnyitás hatásait Nyíri Pál friss elemzések híján nem tudta megítélni tavalyi tanulmányában, de feltételezte, hogy Romániába és Bulgáriába költöznek a vállalkozó kínaiak, mert ott nagyobb a kereslet és magasabbak a kiskereskedelmi árak, míg az alacsonyabb társadalmi helyzetű migránsok a dél- és nyugat-európai kínai közösségek hálójában keresnek munkát.

Várhalmi Zoltán szociológus, a Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet elemzője a Kitekintőnek nyilatkozva úgy értékelt: nem változott jelentősen a kínaiak helyzete az uniós csatlakozás és a határnyitás után. A csatlakozás előtt bizakodtak a pozitív gazdasági változásban, de várakozásaik nem teljesültek úgy, ahogy elképzelték – summázta az utóbbi néhány évben kínai migránsokat kutató Várhalmi. Ekkorra már tömegesen elhagyták az országot a szigorodó gazdasági ellenőrzés (vámolás, kis- és nagykereskedelmi tevékenység szabályai), illetve a megjelenő konkurencia miatt. Az olcsó árut kínáló nagy áruházláncok nyomán ugyanis beszűkült a gazdasági terük, ezért újabb piacokat kerestek: hazatértek vagy a környező országokban próbáltak szerencsét – folytatta Várhalmi. Az utóbbi néhány évben megfigyelhető jelenség, hogy csökken a kínai vállalkozások száma, de nő a kínai tőkeberuházás – emelte ki a kutató, ami annak köszönhető, hogy több nagy távol-keleti multicég is megjelent Magyarországon.

Hol élnek?

Magyarországon nem alakultak ki az amerikai nagyvárosokból ismert kínai negyedek (Chinatown), mert itthon nem kellett olyan kényszerintézkedésekkel szembenézniük a keleti bevándorlóknak, mint a 19. század folyamán a temgerentúlon, ahol gyakorlatilag gettóba zárták őket. Habár Budapesten is vannak tipikus kerületek, ahol több kínai csoportosul, ezt a családi kötelékek és a munka (piacok) közelsége alakította ki. Irimiás Anna A Budapesten élő kínai kisebbség című tanulmányában kiemeli: a magyar fővárosban a szocializmus időszakában elhanyagolt, lepusztult belső kerületekben találtak olcsó lakást a kínaiak és fontos szempont volt a józsefvárosi Négy Tigris piac közelsége is. Ugyanígy jellemző, hogy elhagyott gyárépületek, egykori szojvet laktanyák területére költöztek be a kínai vállalkozások, és ehhez közel kerestek megfelelő otthont a tulajdonosok. A VIII. kerület mellett a X., XIII. és XV. kerületben él több kínai. Újpalota fontos vonzereje a 2004-ben nyílt Kavicsos közi Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, illetve az Asia Center és a China Mart, amely egy évvel korábban tárta ki kapuit. A gazdagabb kínaiak – a magyarokhoz hasonlóan – igyekeznek elkülönülni „a néptől”, így megfigyelhető a XVII. kerületben családi házat vásárló, és a budai hegyekben lakó bevándorlók növekvő száma is. Természetesen a főváros mellett találkozhatunk kínaiakkal az összes nagyobb vidéki városban (különösen Nyíregyházán és Szegeden), míg kínai boltok már a falvakban is vannak, gyakran magyar személyzettel.

Transznacionális közvetítők

A kínai bevándorlók életstratégiája drasztikusan eltér más nemzetek migránsainak felfogásától. Olyan „transznacionális közvetítő kisebbséget” jelentenek, akik határokon átnyúló etnikai hálózatokra építve a gazdaság egy bizonyos szektorában jól körülhatárolható helyet foglalnak el. Nyíri Pál a kínai transznacionális kisebbséget elemző tanulmányában kifejti, hogy a nyugat-európai kínaiakkal szemben a hozzánk érkezők szoros kapcsolatot ápolnak a kínai állami nagyvállalatokkal, így államilag támogatott árakon és előnyös hitelfelvételek mellett tudtak áruhoz jutni. Nagyon gyorsan és rugalmasan mobilizálják mind a tőkét, mind a munkaerőt, ezért nem kellett foglalkozniuk a magyar társadalom perifériájára szorult helyzetükkel, inkább a kínai média vállalkozói képének próbálnak megfelelni: egyetlen elfogadható életcél számukra a siker elérése. Ideájuk szerint nem elég csak jól élni, hanem mindig egyre többet és többet kell keresni. Ebből következik, hogy ha nem adottak egy helyen a gazdasági feltételek, vagy máshol kedvezőbbek a viszonyok, azonnal továbbállnak és ott alapítanak új céget. Mobilitásuk hihetetlen országhatárokon belül és kívül egyaránt: akár egyik napról a másikra fogják a cókmókjukat és elköltöznek. (A Magyarországon felnőtt kínai generációra ugyanakkor ezt már nem minden esetben jellemző.) Szintén Nyíri említ egy kínai házaspárt, amelynek női tagja a budapesti, férfi tagja a varsói üzletet vezette, évente többször utaztak Kínába, ahol két tartományban volt árubeszerzéssel foglalkozó cégük, Hongkongban pedig a pénzügyi hátteret biztosító vállalkozás, de a tanulmány készítésekor a kanadai bevándorlási papírokat intézték, úgy, hogy házat már vettek Vancouverben és céget is alapítottak ott. Esetük pedig inkább általános, mint ritka: a magyarországi kínaiak nagy része nem tekinti végleges hazájának az országot. A sikeres üzleten kívül egyedül gyermekeik taníttatása elsődleges számukra. Akik tehetik – és sokan vannak így – Angliában vagy az Egyesült Államokban íratják be egyetemre gyerekeiket, akik sokszor már a középiskolát is külföldön végzik el, mert szüleik a magyar oktatási rendszert nem tartják megfelelőnek. Érdekes, hogy a vállalkozóként dolgozó, és ezekben az esetekben abból jól megélő szülők gyermekeiknek más sorsot választanak: egy jó amerikai diplomával a kezükben valamelyik multinacionális cég menedzserei lesznek – szintén a tengerentúlon.   

A magyarországi kínaiaknak az ideiglenesre tervezett maradás miatt nem éri meg időt és energiát fektetni abba, hogy megtanuljanak magyarul és megszerezzék a magyar állampolgárságot. „Legtöbbjük számára Magyarország csak egy megálló, nem biztosak abban, hogy végállomás lesz” – erről már Tóth Judit jogász, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának docense, a kisebbséget a ’90-es években vizsgáló kutató beszélt a Kitekintőnek. Ennek megfelelően nagyon kevés kínai törekszik például az állampolgárság megszerzésére. Érzékeltetésül: hírportálunk úgy tudja, az elmúlt két évben körülbelül százan voltak olyanok, akik kérvényezték a magyar állampolgárságot, és természetesen nem mindenki járt sikerrel. Az állampolgársággal kapcsolatban ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Kína nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét, tehát az a kínai, aki felveszi egy másik ország állampolgárságát, azonnal elveszti a kínait. Tóth Judit szerint azonban a kérdőíves felmérések során nem az a döntő, hogy eredeti hazájuk már nem ismeri el őket (ami egyben jelentős gazdasági hátrányt is jelenthet), hanem az a stratégia, hogy nem gondolják véglegesnek az itteni családalapítást.  

A transznacionalitás jellegzetes példája, hogy más migránsokkal szemben a kínaiak nem próbálnak jogsérelem esetén a magyar hatóságoktól, szervezetektől segítséget kérni, csak a kínai államapparátussal kapcsolatban van olajozott együttműködésük. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem kötődnek Magyarországhoz, de tény, hogy saját közegükben mozognak, saját zárt szervezeteik vannak és nem igénylik a többségi társadalommal fenntartott szoros viszonyt. Megjegyzendő, hogy kezdettől fogva foglalkoztatnak magyar munkavállalókat és ügyeik intézésére tolmácsokat, asszisztenseket, akiket a kutatók komprádoroknak hívnak. Őket leszámítva olyannyira nincs élő kapcsolatuk velünk, hogy ez már a második generációs, itt született kínaiakra is kihat. Nyíri Pál említ olyan kínai családokat, ahol a gyerekeket magyar szülőkhöz adják, hogy rendesen megtanulják a nyelvet, mert az ingerszegény otthoni környezetben ez nem lehetséges és később az iskolában nehézségeik adódnak belőle. Ilyenkor akár néhány éven keresztül a szülők csak hétvégente találkoznak csemetéikkel, hétköznap a magyar nevelőszülők gondjaira bízzák őket. Korábbi kutatásai alapján Nyíri az így felnőtt fiatalokkal kapcsolatban megemlítette a Kitekintőnek, hogy az általa megkérdezett kínaiak kisebb korukban nehezteltek szüleikre a magyar szemmel különös nyelvtanítási módszer miatt, de később belátták: hasznos volt.  

Mennyi az annyi?

Korábban a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, majd 2000-től a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal foglalkozik a migránsok ügyeivel, így ez a szerv adja a legpontosabb képet a bevándorlókról. A múlt héten kikerült legfrissebb adatok alapján 2010 decemberében bevándorlási, letelepedési és tartózkodási engedéllyel összesen 12653 kínai állampolgár élt hazánkban, amely nem jelent számottevő változást az egy évvel korábbi 12082 főhöz képest. Különösen akkor nem, ha összevetjük Nyíri Pál tíz évvel ezelőtti adatával: a kínai szervezetek vezetőitől kapott információk és kínai vállalkozások száma alapján egy tanulmányában tíz-tizenötezer főre becsülte a hazai kínai népességet.

Nyíri Pál egy néhány éve elvégzett orosz kutatásra hivatkozva azt mondta lapunknak, hogy a közvélemény átlagosan tízszeresére taksálja egy adott kisebbség valódi létszámát, ennek oka pedig a hivatalos képviselők szóhasználatában keresendő: azt szokták mondani, hivatalosan ennyi és ennyi a szám, egyúttal azt sugallják, hogy ennél többen vannak (például az illegális bevándorlók). Ebből a hallgatóság azt a következtetést vonja le, hogy sokkal nagyobb népességről van szó, pedig a tényleges adatok valójában a hivatalos és a nem hivatalos között, azon belül a hivatalos számhoz közelebb vannak.

Nem temetkeznek?

Az egyik kínaiakkal kapcsolatos jellemző tévhit, hogy ők jelentik a legnagyobb bevándorló csoportot Magyarországon. Ez részben abból fakadhat, hogy a lakosság jelentősen túlbecsüli az arányukat, ahogy említettük, részben akár azért is alakulhatott így, mert a távol-keleti országból érkezők kereskedők, akikkel gyakran találkozunk. A valóságban a legtöbb migránst a szomszédos országok (Románia, Ukrajna és a volt jugoszláv tagköztársaságok) adják, méghozzá az áttelepülő magyarok személyében.   

Egy 2008 novemberében közzétett Eurobarometer felmérés szerint az Európai Unió 27 tagállama közül Magyarországon a leginkább negatív a bevándorlók megítélése, pedig a népesség arányaihoz képest kevés betelepülő él az országban. Az idegenkedés megnyilvánul a kínaiakhoz való hozzáállásban is, ami táptalajt ad a légből kapott pletykáknak. Például 2001-ben, majd 2005-ben is végigsöpört a sajtón a kínai temetésekkel kapcsolatos álhír. Eszerint a magyar országos átlagnál sokkal kevesebb kínait temetnek el, tehát a valós számokat bizonyosan eltitkolják, hogy újra felhasználhassák a halottak adatait. Valójában azért marad el a kínaiak halálozási statisztikája a magyarokétól, mert hazamennek meghalni, még a hirtelen elhunyt kínaiak hamvait is az anyaországba szállíttatják. Ezzel némileg összefügg az az elterjedt nézet, miszerint a kínaiak körében az átlagosnál magasabb a bűnözési hajlam, de ezt a bűnügyi statisztikák nem támasztják alá. Mindemellett meg kell említenünk, hogy a ’90-es években végzett kutatások alapján jellemző volt, hogy „kreatív” könyvelést alkalmaztak cégügyeiknél a kevesebb adó érdekében, illetve, még a szabályok szigorodása előtt a kedvezőbb vámolásért lefizették a magyar vámügyintézőket.  

Figyelemre méltó, hogyan változott a kínaiak megítélése a magyar lakosság szemében. Az 1980-1990-es évek fordulóján hazánkba érkező migránsok tömegesen arról számoltak be – és a Kitekintő munkatársa is találkozott ilyen kínaival –, milyen kedvesen és segítőkészen fogadták őket hazánkban. Majd eltelt néhány év, és 1992-1993-tól terjedt az idegenellenes mentalitás, amelyet a növekvő munkanélküliség és az emelkedő árak fűtöttek. Néhány évvel később neonáci és fajgyűlölő csoportok jelentek meg Magyarországon, amelyekkel a kínaiak is kénytelenek voltak szembesülni, miután többször megtámadták őket. Érzésünk szerint ma a közöny dominál a magyar és a kínai kisebbség viszonyában, amelyben valószínűleg mindkét fél hibás. 

Önnek is van véleménye a magyarországi kínai bevándorlókról? Ők a túl zárkózottak vagy mi idegenkedünk? Írja meg fórumunkban!