Kadhafi és a líbiai pokol

Moammer Kadhafi bukása előtti utolsó, horrorisztikus ámokfutása, amelytől az elmúlt napokban az egész világot kirázta a hideg, szinopszisa annak a korszaknak, amely Líbiát jellemezte a diktátor 1969-es hatalomra jutása óta: terrorral, megtévesztéssel, hatalmi visszaéléssel, gyilkossággal és vérrel.

Az elmúlt napokban egyszerre hullott szét a diktátor birodalma, és mállott szét az a festmény, amelyre a líbiai Legfelső Vezető, Moammer Kadhafi képzeteit vetítette ki, és amelyet úgy hívnak, hogy Nagy Szocialista Népi Líbiai Arab „Dzsamáhiríjja.”

Az elmúlt napokban láthattuk, hogy a „Dzsamáhiríjja” népinek nem népi, líbiainak nem líbiai, hiszen tulajdonképpen egy, a fővárosba visszaszorult klán és vezetője áll szemben a hosszú évtizedeken át megvezetettek dühös tömegeivel, akiket Kadhafi, az önmaga paródiájának tűnő legutóbbi beszédeiben „kutyáknak”, „patkányoknak” „egereknek”, „drogosoknak” vagy „tetveseknek” nevezett.

Szocialistának sem szocialista, hiszen az ország, amelyet Kadhafi egymásnak ellentmondó politikai elméletek kísérleti terepévé alakított, szocialistának indult, aztán a forradalmi bizottságok (rém)uralmába csapott át, végül a gátlástalan kapitalizmusnál kötött ki, mely ideológiák megvalósulásában a közös nevező a korrupció volt.

Maga a „dzsamáhiríjja” szó is újra csak Kadhafi fantazmagóriája, mesterségesen alkotott. A „dzsumhúr” (sokaság, közösség) szóból alkotott „dzsumhúrijja” (köztársaság) mintájára „készült”, a „dzsumhúr” szó többesszámából képezve, vagyis fordíthatnánk „közösségek társaságának.” Azonban, ez a nagyzoló elnevezés bizonyos fokig megint csak eltúlzott, hiszen a hatalmas, közel 2 millió km² területű országot alig több mint hat millió ember lakja.

Pedig az afrikai keresztapa negyven éves uralma alatt az ország válhatott volna népes, virágzó, dúsgazdag országgá, Észak-Afrika gyöngyszemévé is. Szénhidrogén készletei, csodálatos, hosszú tengerpartja mindezt lehetővé tehették volna.

Ám Líbia „dzsamáhiríjja” lett, egy olyan ország, amelyben, az Állatfarmhoz hasonlóan, vannak/voltak egyenlőbbek is, köztük a megalomán, megszállott vezetővel, az általa felállított, félelmetes és véreskezű forradalmi bizottságokkal. Olyan hadsereggel, amely felszerelése horribilis pénzösszegeket emésztett fel, mégis hasznavehetetlen, rozsdás csődtömeg, és amely első „igazi” harcát éppen saját népe ellen vívja (kivéve azokat, akik már átálltak a tüntetők oldalára, vagy épp Máltára dezertáltak.) Olyan katonai konfliktusokkal, amely során a rezsim afrikai zsoldosok szerződtetésére dollármilliókat költött, mert saját hadserege katonáinak a puccstól való állandó félelem közepette fegyvereket sem biztosított, vagy ha igen, akkor lőszer nélkül (mint a nyolcvanas években Csád ellen.) Az eltapsolt dollármilliárdokkal, amelyeket a líbiai sivatag, mint a futóhomok nyelt el, amelynek következtében a gazdaság leginkább stagnált, ha nem zsugorodott, és amelynek eredményeként az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék mindössze 8300 dollár. A Kadhafival nem szimpatizáló területek gyakorlatilag ceausescui diszkriminációjával, konkrétan a keleti Benghazi gazdasági elhanyagolásával. A nyugaton felnőtt fiai bűncselekményeivel, mert az arab közmondás szerint „a gyermek kép az apjáról” (vagyis: a vér nem válik vízzé). A hibás rendszer ideológiai alapjait lerakó, Zöld Könyvvel amely ténylegesen kézikönyv a rendszer tarthatatlanságáról. A külföldi terrorista tevékenység líbiai szálaival, amelyek viszont (normális) könyvek hosszú fejezeteit töltenék meg.

Mert, amíg a rendszer bűnei jegyzőkönyvének első kötete lehetne Kadhafi Zöld Könyve is, olyan mottókkal, mint „a férfiak nem menstruálnak”, vagy az igehirdetésre használt kisokos más okosságaival, Kadhafi a nemzetközi terrorizmusról szóló tankönyvek lapjait is inspirálta. Köze volt a müncheni olimpia izraeli sportolóit ért támadáshoz ’72-ben, az IRA és Carlos támogatásához, a berlini La Belle Discotheque-t ért bombamerénylethez és a Pan Am 73-as járat eltérítéséhez ’86-ban, a Lockerbie-merénylethez ’88-ban, vagy a fülöp-szigeteki Abu Sayyaf csoport pénzeléséhez. Amelyek felett a Nyugat, miután Kaddafi többszázmilliós jóvátételt fizetett, végül is szemet hunyt, égbekiáltó képmutatásról téve tanúbizonyságot.

Líbia tehát „dzsamáhiríjja” lett, a bolgár ápolónők botrányával, és a gyanúval, hogy a gyerekek nem bolgár ápolónők miatt halnak meg a líbiai kórházakban, hanem a méltatlanul rossz egészségügyi állapotok miatt.  Végül, a Szaddám kurdok elleni népirtásához hasonló jelenlegi ámokfutással, a saját népe ellen, melyben egyes források szerint már több ezren vesztették életüket.

A „Líbiai Pszichó”, a horrorfilmek ezen arab verziójának utolsó lövöldözéses jelenetében válaszút elé állítja túsz népét, ahogy a palota tornácáról fogalmazott: vagy ő és a „Dzsamáhiríjja”, vagy a pokol. A Dzsamáhiríjjját már ismerik, és a tisztítótűz után a túszok most valószínűleg visszaküldik Kadhafit szülőfalujába, Dzsahannamba – amelynek jelentése arabul: pokol.