Orosz Nobel-díjasok története – az ideológia korában. II. rész

Nem volt egyszerű dolga a nemzetközi elismerés eléréséhez a XX. században élő orosz tudósoknak, íróknak. Előbb egy agonizáló cári birodalom polgáraiként léptek be a nagy várakozásokkal kísért új századba, majd a pusztító I. világháború és a régi értékeket megsemmisítő októberi forradalom után egy új, minden addiginál zártabb totalitárius államban találták magukat. A bolsevikok mindent meg akartak semmisíteni, ami a régi rendszerhez kapcsolódott, és az orosz értelmiség legragyogóbb elméi százával hagyták el Oroszországot hogy Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba emigráljanak.

Oroszországban még évtizedekig éreztette a hatását az értelmiség jelentős részének az elvesztése, majd az ötvenes évek után újra egyre több orosz tudós és író vált ismertté Nyugaton, ám még mindig le kellett győzniük az ideológia által támasztott akadályokat, hogy érvényesülhessenek. Cikkünk második részét olvashatják az orosz Nobel-díjasokról. Az első rész itt olvasható.

Előző cikkünkben már áttekintettük az olyan ismert orosz Nobel-díjasokat, mint Pavlov, Mecsnyikov, Bunyin, Szemjonov és Paszternak. Az orosz író, költő Borisz Paszternak utolsó évei, és a Nobel-díj elnyerése a Hruscsovi enyhülés korszakára esett, Sztálin halála után, mégis, a Nyugaton megjelentett írásai miatt (illetve maga a Nobel-díj miatt) sorozatos kritikák érik, és végül Paszternakot a Nobel-díj visszautasítására kényszerítették. A rendszer tűrőképessége az enyhülés ellenére akkor még nem jutott el oda, hogy a maga hibáiról nyílt párbeszédet engedjen, és az októberi mítosz elleni véleményt megfogalmazó Paszternak sorsa ezt jól példázza.  A ’80-as évekig az önkritikus dialógusra nem is lesz lehetőség.

Egy totalitárius rendszer tűrőképességét legjobban valószínűleg az irodalmi élet és a sajtó szabadsága mutatja. Ugyanakkor minél inkább tiltott lesz egy-egy könyv, annál inkább megnő rá a kereslet. A Szovjetunióban azonban a nem hivatalos vonalat képviselő írók dolga rendkívül nehéz volt, számos rendszer-kritikus könyv szerzője az asztalfióknak írt valamilyen egyéb munkája mellett, és jobb esetben a haláluk után, már a rendszer végnapjaiban kerültek kiadásra a műveik. Hivatalosan, ha az író nem volt tagja a Szovjet Írók Szövetségének (ha pedig nem kívánatosnak minősítette a hatalom, akkor nem is engedték be a szervezetbe), akkor nem is írhatott könyvet, mert munkakerülőnek minősítik, mint az a későbbi orosz Nobel-díjas, Joszif Brodszkij elleni lejárató kampány idején történt.

A politikamentes tudományágak azonban nagy fejlődésnek indultak a szovjet korszak második felében. Mutatja ezt a fizikai és kémiai Nobel-díjak sorozatos elnyerése a szovjet tudósok által: 1958-ban nyerte el a fizikai Nobel-díjat Pavel Cserenkov, Igor Tam és Ilja Frank (az úgynevezett „Cserenkov effektus leírásáért”), 1962-ben Lev Landau (folyékony hélium és a kondenzált anyagok fizikájának a kutatásáért), 1964-ben Nyikolaj Baszovnak és Alekszander Prohorovnak (a kvantum-elektronikában elért eredményeikért) ítélték az elismerést, 1977-ben Ilja Prigozsin kémiai Nobel-díja a visszafordíthatatlan folyamatok termodinamikájának a kutatásaiért kapta meg az érmet, majd 1978-ban Pjotr Kapicának adták a díjat az alacsony hőmérsékletű rendszerek és testek fizikájának kutatásáért.

A Nobel-díjjal elismert szovjet tudósok mellett persze számos olyan ragyogó elme is dolgozott a Szovjetunióban, mint az űrkutatás orosz atyja Szergej Koroljov, a szovjet hidrogénbomba kifejlesztője, és a későbbi béke Nobel-díjas Andrej Szaharov, vagy a szovjet atomfizika atyja és a szovjet atombomba létrehozója, Igor Kurcsatov. Ezek a tudósok a Szovjet Birodalom legtitkosabb laboratóriumaiban dolgozhattak, és személyes eredményeikről és kilétükről a lakosság csak évekkel később értesült. Az újság közleményeiben például csak azt lehetett olvasni, hogy az adott évben X számú Lenin-díjat (Szovjetunió legmagasabb szintű állami díja) osztottak ki, azt azonban nem, hogy kiknek járt – a díjazottak személyét titkosították. Az atombomba mellett a világ első atomerőművét (1954) létrehozó Kurcsatovnak már-már személyi kultusza alakult ki a Szovjetunióban – de már csak a halála után. Az orosz atomfizikusról kutatólaboratóriumokat, intézeteket, utcákat és városokat neveztek el, illetve még egy kisbolygót is elkereszteltek róla.

1965-ben, már Brezsnyev idején fordult elő, hogy az irodalmi Nobel-díjat olyan orosz szerző kapta, akit a szovjet hatalom is elismert, sőt, támogatott: ez a szerző Mihail Solohov lett. A pletykák szerint a szovjet vezetés is kivette a részét abból, hogy hassanak a bizottságra Solohov ügyében. Tulajdonképpen a Szovjetunió történetében Solohov volt az egyetlen Nobel-díjas író, akinek a jelölését a szovjet vezetés is támogatta.

Solohov a díjat minden bizonnyal az 1926-28 között huszonévesen írt epikus, 4 kötetes munkájáért, a „Csendes Donért” kapta (a 4. kötet 1940-ben készült el). A Csendes Donban Solohov egy korábban az orosz irodalomban hanyagolt társadalmi réteg, a Don folyó menti kozákság történetét dolgozta fel az első világháború, az októberi forradalom, és a polgárháború során. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy a kommunista ideológiával azonosuló Solohov mindig is hű volt a szovjet rendszerhez, a mű főhőse Grigorij Melehov nyilvánvaló antikommunista nézeteket vallott, ráadásul gazdag családból származott, és a könyv végén nem állt át a vörösökhöz a várakozások ellenére sem. A nagy kozák-eposzt azonban elolvasta maga Sztálin is, neki tetszett a mű, és a Csendes Dont 1927-1930 között publikálták. Persze a könyvet erőteljes cenzúra is érte, így kitörölték belőle azokat a részeket, amelyekben a kozákok elleni bolsevik terrorról volt szó, illetve Lev Trockij említését is kicenzúrázták. Néhány évvel később Solohov könyve már több európai nyelven is megjelent – az angol kiadása már 1934-ben napvilágot látott.

Mihail Solohov már a Nobel-díj átvételekor kompromittáltatta magát: nem hajtott fejet a díjat átadó VI. Gusztáv Adolf előtt, amit különbözőképpen értelmezték, minden bizonnyal ki-ki aszerint, ahogy értelmezni akarta: egyes nyugati lapok ebben is a szovjet vezetés kapitalizmus-ellenes megnyilvánulását látták, ahogy rábeszélték Solohovot, hogy sértse meg a svéd királyt. Mások a Don mentén született Solohov neveltetését látták az incidensben: a kozákok nem hajtanak fejet még a király előtt sem. Megint mások pedig egyszerűen úgy gondolták, hogy Solohovot nem értesítették a királlyal szemben tanúsított etikett szabályairól.

Azonban már a Nobel-díj átadást követő évben, 1966-ban Solohov végképp széleskörű kritikát kapott a nyugaton: ekkor zajlott Szovjetunióban a Szinyajevszkij és Daniel büntetőpere, amelyben Solohov nem az írók, hanem a szovjet vezetés oldalára állt. Szinyajevszkij és Daniel a korszak disszidens mozgalmának egyik legjelentősebb állomását jelentette. A két író rendszerellenes nézetei miatt soha nem publikálhatott saját országában, ezért álnevek alatt Nyugaton jelentették meg az írásaikat. Az írókat végül megtalálta a KGB és hatalmas nyilvános büntetőpert csapott Szinyajevszkij és Daniel körül. A rendszerhez hű írók aláírták a kollégáikat elítélő memorandumot, míg az orosz értelmiség egy része élesen elítélte a pert. Így Solohov a per támogatásával mind a Nyugaton, mind az orosz értelmiség körében kompromittáltatta magát.

Solohovval kapcsolatban egy másik érdekesség, hogy a „Csendes Don” szerzőségét sokan vitatták tőle – a kérdés már tulajdonképpen a ’20-as években felmerült. A mű kritikusai azt róják fel Solohovnak, hogy hogyan írhatott meg egy huszonéves fiatalember egy olyan nagy terjedelmű eposzt, amilyenhez hasonlót számos író érett korában, sok könyv megírása után sem tud véghez vinni. A kritikák miatt már 1929-ben Sztálin parancsára egy bizottságot állítottak fel, amely arra jutott, hogy a mű szerzője Solohov. A későbbi kritikusa, Szolzsenyicin pedig arra világított rá, hogy ilyen mértékű mestermunkával Solohov következő 45 éve alatt írt egyik műve sem büszkélkedhet, és azok szintje jóval elmaradt a Csendes Don mögött. Ráadásul a kommunista beállítottságú Solohov miért írt éppen „fehér” nézőpontból és nem vörösből? Így a szerzőségét vitató kritikusok szerint Solohov egy másik, fehér gárdista ismeretlen író kéziratát használta fel a művéhez. Ezt azonban az eddigi kutatások tagadták, 1999-ben pedig az archívumokban ráleltek a korábban elveszettnek hitt első- és második kötet kéziratára, így Solohov szerzőségének a kérdésére ezzel talán pont kerülhetett.

A XX. század  Nyugaton talán a legismertebb orosz írója Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, aki 1970-ben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. A történelem tematikájú – a szovjet korszakról írt – könyveivel híressé vált Szolzsenyicin a szovjet korszak egyik legsötétebb szegletét nyitotta meg az embereknek: a GULÁG-ok világát. A híres „GULÁG szigetvilág” és az „Ivan Gyeniszovics egy napja” könyvek szerzője kegyetlen realizmussal számolt be könyveiben az orosz munkatáborok világáról, az ott raboskodó emberekről és az őket körülvevő embertelen körülményekről. A XIX. századi orosz tradíciót folytató realizmus nem az író fantáziájának a szüleménye volt: 1945-1953 között Szolzsenyicin maga is megjárta a szovjet GULÁG-ok világát. A gyerekkori élményei ellenére egészen az elítéléséig valószínűleg maga Szolzsenyicin is hitt a marxizmusban, azonban igen negatív véleménnyel volt Sztálinról, amit a frontról írt leveleiből a II. világháború során megérezte a cenzúra, és már a háború utolsó hónapjaiban, 1945. február 2-án tartóztatták le. Így a későbbi nagy orosz disszidens író a háború megpróbáltatásai után 27 évesen a háború utáni munkatáborok szörnyűségei közé került.

A GULÁG után Szolzsenyicin már más emberként szabadult: teljesen csalódott a marxizmusban és a kommunista ideológiában és hívő ortodoxszá vált. A szabadulás után az ítélet szerint élete végéig a Szovjetunió távoli vidékein kellett volna élnie, és az első években matematikatanárként dolgozott Dél-Kazahsztán területén. Az SZKP XX. kongresszusát követően azonban 1956-ban előbb törölték az ítéletét, majd 1957-ben rehabilitálták.

A dzsinnt a palackból a desztalinizáció időszakában engedték szabadjára, amikor Hruscsov engedélyével 1962-ben az akkori legprogresszívebb orosz irodalmi lapban, a „Novij Mirben” („Új Világ”) megjelent a lágerek világáról szóló novellája, az „Iván Gyeniszovics egy napja”. Az írás azonnal hatalmas port kavart, és nagy figyelmet kapott a nyugaton is, ahol szinte azonnal a megjelenést követően különböző nyelvekre fordították. A szovjet kritikusok azonban nem érezték a novellában csak meg-villanó szovjetellenességet, és Iván Gyeniszovicsból amolyan modern, desztalinizációs sémába illő hőst láttak: aki hisz a szocializmus eszméiben és a hamarosan elkövetkező boldog jövőben, és ennek a szocializmusba vetett hitének a segítségével tudja túlélni a napjait – hiszen az igazság egyszer úgyis diadalmaskodni fog.

Szolzsenyicin a Szovjetunióban hivatalos és nyílt elismerésének az éveit élte 1962-1965 között – 1964-ben még Lenini díjra is jelölték, sorra jelentek meg az írásai a szovjet lapokban, és 1962-ben felvették az Írók Szövetségébe is. Ilyen a Szovjet Birodalom fennállásának a végéig nem fordul elő többet. A problémákat már az jelezte előre, hogy Szolzsenyicin 1964-ben először jelentetett meg munkákat a szamizdatban, amelyeket nyilvános nyomtatásban soha nem engedte volna át a cenzúra.

Szolzsenyicin azonban jóval messzebbre ment el az írásaiban, mint ő előtte bármely szovjet is megengedhette magának: már nem csak a Szovjet Birodalom titkolt oldalait hozta a nyilvánosság elé, hanem az egész rendszer létét kérdőjelezte meg. Szolzsenyicin a kommunista eszmék és a szocialista államépítés ellenfeleként állt ki, és a Szovjetunió leghíresebb disszidens-írójaként vált ismertté. A teljes elszakadás a szovjet vezetéssel Brezsnyev idején következett be 1965-ben – ekkor a KGB házkutatása során Szolzsenyicin számos rendszerellenes művét koboztak el, és innentől kezdve a kiadók és az újságok ajtói zárva lettek számára. Az író azonban nem hátrált meg, és ezután kezdődött a disszidens időszaka: nyilvános találkozókat szervez, interjúkat ad a külföldi újságíróknak, aktívan publikál a szamizdatban, és számos műve jelenik meg idegen nyelven a Nyugaton. 1968 után Szovjetunióban aktív propaganda kezdődött ellene, és 1969-ben kizárták az Írók Szövetségéből is: de már késő. Az orosz vezetés nem tudott mit kezdeni a GULÁG-ok világát megjárt és külföldön nagy hírnévre szert tevő szerzővel. Az írót ugyanakkor a szovjet értelmiség jeles képviselői is támogatták: a híres orosz író Kornej Csukovszkij pénzzel segített Szolzsenyicinnek, Msztisztlav Rosztropovics és Galina Visnevszkaja pedig a hétvégi házukat bocsátották az író rendelkezésére.

A KGB próbálta külföldre küldeni az írót: de Szolzsenyicin tudja, ha kimegy, többet nem jöhet vissza hazájába. Így a disszidens író maradt, a szovjet vezetés pedig tovább töri a fejét azon, mit is tegyen vele. 1970-ben érkezik a legmagasabb szintű Nyugati elismerés: Szolzsenyicin megkapta az irodalmi  Nobel-díjat. Ez egy újabb lejárató kampány kezdetét jelentette a Szovjetunióban: Szolzsenyicint hazaárulónak kiáltották ki – azonban a kritikusok keze eleve meg volt kötve: csupán öt évvel Szolzsenyicin előtt az orosz vezetés elismerésével a díjat már megkapta Solohov, így a díj tagadása egyben az addigi eredmények tagadását is jelentette volna. A legnagyobb botrány azonban még hátra volt: 1973-ban Szolzsenyicin kijuttatta a Nyugatra az 1967-ben befejezett, legszovjet-ellenesebb művét, a „GULÁG szigetvilágot”.

A „GULÁG Szigetvilág” nyugati megjelenését követően Szolzsenyicin sorsa eldőlt: az íróra vagy börtön vagy száműzetés várt. 1974. január 7-én az SZKP Politikai Bizottságának a rendkívüli ülésén Szolzsenyicin száműzetésére a KGB vezetője, Andropov és néhány más vezető szavazott, letartóztatása mellett pedig Brezsnyev, Koszigin, Podgornij, Gromiko és mások foglaltak állást. Azonban Andropov álláspontja győzött, és a tíz évvel ezelőtt még Lenin díjra jelölt orosz írót 1974. február 12-én tartóztatták le, és megfosztották a szovjet állampolgárságától, másnap pedig repülővel NSZK-ba szállították. Szolzsenyicin ezután Zürichben telepedett le a családjával, ahol anyagokat gyűjtött Leninről a következő epikus művéhez, a „Vörös kerék”-hez, majd 1976-tól USA-ban élt. A hazájába Oroszországba az író csak a Szovjetunió szétesése után, 1994-ben térhetett vissza. A szovjet rendszer ellen harcolt írót az új Oroszországban elhalmozták a különféle államelismerésekben és prémiumokban. Szolzsenyicin végül 2,5 évvel ezelőtt hunyt el 90 éves korában, temetésén pedig a számos író és akadémikus mellett három orosz elnök is jelen volt: a Szovjetunió első (és egyben utolsó) elnöke, Mihail Gorbacsov, a volt orosz elnök Vlagyimir Putyin, és az akkori orosz államfő Dmitrij Medvegyev.

Érdemes néhány szót ejteni az ismert orosz íróról, Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokovról is, aki nem kapott ugyan Nobel-díjat, de a ’70-es években szinte minden évben felmerült a neve, és számos irodalmi kritikus szerint a Nobel-bizottság hibázott: Nabokovnak járt volna a díj (1972-ben maga Szolzsenyicin is írt levelet a bizottságba, hogy javasolja Nabokovot a díjra). Vlagyimir Nabokov az 1955-ben megjelent, a Nyugaton hatalmas botrányt keltő könyvével, a később számos alkalommal megfilmesített „Lolitával” vált ismertté szerte a világon.

A Szentpéterváron 1899-ben arisztokrata családban született Nabokov szüleivel együtt az októberi forradalmat követően, 1919-ben emigrált Berlinbe. Nabokov 1937-ig nyolc nagy regényt írt orosz nyelven, majd a nácizmus elől előbb Párizsba, majd az Egyesült Államokba költöztek (Nabokov felesége zsidó származású volt). Innentől kezdve egészen az 1977-ben bekövetkezett haláláig Nabokov egyetlen egy művet sem írt oroszul, és innentől kezdve angol nyelven fogalmazott. Az orosz író egyébként etnomológusként is jelentőset alkotott: új elméletet hozott be a tudományba és 20 új pillangó fajt fedezett fel. 1955-ben jelent meg Nabokov leghíresebb műve, a nagy botrányokat keltő „pedofil regénye”, a „Lolita”, amely világhírű elismerést hozott a szerzője számára. A világ legjobb XX. századi regényei között a „Lolita” ma a 4. helyen szerepel.

A cikksorozat a következő, harmadik részben folytatódik majd, amelyben olvashatnak majd többek között a szétesés előtti Szovjet Birodalom béke Nobel-díjasairól, és a Szovjetunióban elítélt, majd USA-ba emigrált orosz Nobel-díjas költőről, Joszif Brodszkijról is.

Folytatás következik!